A koronavírus-járvány az Éjszaka a házban diadalútjára is csapást mért: még éppen be tudták mutatni 2020 januárjában a Sundance Filmfesztivál Midnight címre hallgató szekciójában. A kritikusok odáig voltak érte, és nagy reményekkel indult volna a nézői libabőr bezsebeléséért is tavaly augusztusban, ám ahogy megannyi film, ez is végül többszörös csúsztatás után érte csak el a mozikat idén szeptember 23-án.
A film címe, az előzetese és az alaptörténet mind-mind azt ígéri, hogy egy ezredik kísértetházas históriáról van szó.
A férjem múlt csütörtökön fejbe lőtte magát
– mondja szenvtelen arccal a tanárként dolgozó Beth egy anyának, aki mindenáron jobb jegyet akar kisírni a gyerekének. A gyászával ráadásul magára marad a közös házban, abban az épületben, amelyet mintha az ég is tóparti horrordíszletnek szánt volna minden létező extrával felszerelve: önmaguktól bekapcsoló rádiókkal, nyikorgó padlóval, gazdátlan kopogásokkal. És miközben alig lát ki tehetetlen gyászából, férjéről is egyre sötétebb dolgok derülnek ki, az egyre növekvő jump scare-mennyiség arra enged következtetni, hogy túlvilági erők fogják tovább tépázni főhősnőnk idegrendszerét.
A folytatás azonban nem is verhetné át jobban a nézőt. A film a horror műfajára nem jellemzően rendkívül komótosan építkezik, Beth szépen lassan már várja az estéket, hogy a hétköznapok elviselhetetlensége után este végre közelebb kerüljön a szellemvilághoz, ahol az általa legjobban szeretett ember tartózkodik, még ha ehhez hozzátartozik az is, hogy mindez irtózatosan félelmetes, és másnap véres lábnyomokat kell sikálni a tornácról. Ahogy a lassú építkezés során megismerjük Beth borzasztó lelki vívódását, racionalizálódik a néző fejében, miért nem hozza meg a nő az egyetlen normális döntést, amelyet a horrorfilmek szereplői jellemzően képtelenek megtenni: a kilépést. Miért megy vissza minden este egyedül a kísértetjárta házba? Szintén ennek köszönhető, hogy a néző számára a külvilág szereplői lesznek a furcsák: az ismerősök, akik, amint szóba kerül Beth tragédiája, azonnal úgy reagálnak, mintha valami szörnyen illetlen dolog hangzott volna el, vagy a barátnő tanácsa, miszerint nem kéne a halott férj dolgai között turkálni, mert az fájdalmas.
A spoilerezést elkerülve legyen elég annyi, hogy ugyan Beth-nek tényleg szembe kell szállnia az ellenféllel, a film másik főszereplője végső soron a halál-gyász-hiány triumvirátus. Aki már élt át a Beth-éhez hasonló, mindent elsöprő gyászt, azt pontosan tudja, hogy a szeretett ember hiányával szembenézni rémisztőbb bármelyik kísértethistóriánál. Az Éjszaka a házbant épp emiatt értelmezhetjük a gyászfeldolgozás filmjének is, amely horrorköntöst kapott.
A traumákból és gyászból építkező horror egyébként nem itt kerül először terítékre David Bruckner filmjeiben. Karrierje első évtizedében vagy rövidfilmek vagy antológiák formájában, de mindig horrorokat készített – mint amilyen a V.H.S vagy a Southbound –, hogy aztán 2017-ben leforgathassa saját nagyjátékfilmjét, A rítust, amely ugyan a sokat akart-keveset markolt típusú elsőfilmek jellegzetes hibáit hordja magán, egy olyan horrorszerző bemutatkozása volt, akinek az üres rémisztgetésen kívül is volt mit mondania egy olyan műfajban, amelyben kifejezetten nehéz újat mondani. Bár A rítusban a végére már a szörnytől kezdve az okkultizmusig minden van, a film legerősebb pontja és egyben egy fontos mozgatórugó a főhős bűntudata és gyásza a legjobb barátja halála miatt.
Az Éjszaka a házban másban is megidézi A rítust: Bruckner kezéből egy kissé itt is kicsúszik az irányítás, akad néhány olyan szál, amelyet végül elég nehéz hová tenni, érezhetően csak a félrevezetés miatt kerültek bele, emiatt okafogyottá válva lógnak végül a levegőben. A film vége itt is kicsit elborul, és átcsap valami teljesen másba, mint amit az azt megelőző másfél óra mutat, ám mindezt kétségkívül kellően hátborzongató hangulattal teszi.
A rendkívül érzékeny és jól eltalált gyászreprezentációban Bruckner víziója mellett a legnagyobb szerepet a Beth-t alakító, méltatlanul alulértékelt Rebecca Hall játssza, aki esetében egészen megdöbbentő, miért nem halmozzák el főszerepek tömkelegével. A brit színésznő már kergetett lidérceket a 2011-es Kísértetek című filmben, itt azonban jóval nagyobb színészi feladat hárult rá, mint sírni és ijedezni: minden porcikájában tökéletes a gyásztól megtört, ám a megválaszolatlan kérdések miatt a végletekig elszánt özvegy szerepében.
Nem kell félni, az Éjszaka a házban a sikeres nyomasztás mellett nemcsak a lelket, de az érzékszerveket is borzolja: a jump scare műfaját újabb szintre emelték azzal, hogy vélhetően az emberi hallószervre már majdnem káros decibelek határára csavarták a rémisztő hangokat. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy azokat is megfogja, akiket nem kerít olyannyira hatalmába a halál és a gyász kínzó kérdése. Bruckner filmje ígéretes példája annak, hogy ha nem is lehet már a műfajon belül feltalálni a spanyolviaszt, mindenképpen lehet új, izgalmas megközelítést vinni a horrorokba, amihez ráadásul látványos szörnyek sem kellenek, elég egy traumatizált emberi lélek.
Éjszaka a házban ( The Night House), 2020, 107 perc, 24.hu: 8/10
