Michel Franco és Ameer Fakher Eldin jó eséllyel nem ismerik egymást, életükben ugyanis nem sok közös van: több mint tíz év van köztük, a világ két egymástól meglehetősen távoli pontján születtek és nevelkedtek, egyikük mexikói, másikuk szír, más kulturális, politikai, társadalmi hatások érték őket. Az egyetlen biztosan közös pont a két rendező között az, hogy mindketten a most zajló velencei filmfesztiválon mutatták be legújabb filmjeiket – utóbbi esetében ez egy elsőfilmet jelent. Így aztán annál meglepőbb, hogy ez a két filmrendező két, egymáshoz ennyire hasonlító hangulatú filmet hozott Velencébe, ennyire hasonló férfi karakterrel. Hogy kettejük filmjeit ráadásul épp egymás után lehetett megnézni a fesztivál hatodik napján, az persze csak véletlen, de ha nem így lett volna, a hasonlóság akkor is szembeötlő – pedig egyikük hosszú filmográfiájú rutinróka, másikuk pedig elsőfilmes.
Kezdjük az utóbbival: Ameer Fakher Eldin filmje az Al Garib (The Stranger), azaz Az idegen címet viseli, és abban a Kritikusok hete címet viselő szekcióban mutatkozott be, amelyben első nagyjátékfilmjüket jegyző rendezők alkotásai kapnak lehetőséget a megmérettetésre – egyébként itt volt a magyar Eltörölni Frankot premierje is. Az idegen igazi klasszikus elsőfilmként afféle bemutatkozás, névjegy: innen jöttem, ez vagyok én. A rendező ugyanis az ostromlott Golán-fennsíkról forgatott lassú, személyes mozit – arról a hányatott sorsú területről, ahonnan az ő szülei is származnak. A fennsík évtizedek óta erőszakos nemzetközi kötélhúzás tárgya: a szírek, de az izraeliek által is követelt, különféle háborúkban ide-oda rángatni próbált, ostromlott terület, melynek sorsát, legalábbis a film nézőpontja szerint tovább bonyolítja a vallási hagyományok és babonák sora.
Itt él történetünk főhőse, Adnan, egy kiégett, csalódott, megtört alkoholista, aki elhanyagolja feleségét, kislányát, idős szüleit, és úgy általában mindent, egy kivétellel: apja almáskertjét, amit tévesen sajátjának hisz, lelkiismeretesen gondozza, egy kicsit túl lelkiismeretesen is. És mindezt csendben. Adnan ugyanis hallgat. Olyan megátalkodott, áthatolhatatlan, vaskos csend övezi, hogy akkor sem szakítja ki magát a hallgatásból, amikor jóformán az élete múlik rajta, de ha esetleg mégis, abban sincs köszönet. Mindenkit eltaszít és mindenkire haragszik, de hogy pontosan miért van ez így, mi az a sötét árnyék a múltjában, ami miatt a sokat emlegetett moszkvai, soha be nem fejezett tanulmányai óta céltalanul teng-leng az életben, az sosem derül ki. Az egyetlen indok a céltalanságra – mondjuk az legalább viszonylag védhető –, hogy nehéz optimistán nézni előre és jövőt tervezni, ha az ember egész nap a bombázások hangját hallgatja, füstjét szívja, de az emigráció gondolatát is elutasítja, szóval ez sem igazán válasz a kérdésre. Egyszerűen csak kussol és lébecol. Fásultságából egyetlen véletlen mozdítja ki, ami azonban életveszélybe sodorhatja őt is, és közösségét is.
Mindezt az eleve nem túl vaskos történetet olyan ólomsúlyú, kibírhatatlanul lassan haladó eseménysorral és olyan képi világgal tálalja a film, hogy attól még a sokat látott filmszakosoknak is viszketni kezd a tarkója. Míg a rendező „a kevesebb több” elvét túl komolyan véve alig mond el valamit a szereplőiről, a konfliktusaikról, az élethelyzetükről – így hozzájuk kötődni gyakorlatilag lehetetlen –, addig az operatőr épp ellenkezőleg, kissé túltolta a művészi kreatívkodást. Ablaküvegen, függönyön, egyéb rétegeken át látunk egyes jeleneteket, félhomályban, párás üveg mögül, koromsötétben, és bár az ötletek szokatlan voltát értékeljük, az összkép kicsit sok, főleg, hogy nem az operatőri munka az egyetlen, amit láthatólag hidegen hagyják a nézői élmény és befogadóképesség kérdései. Nem csak képileg nem kapunk válaszokat, a történet java része is homályban marad, a motivációk még ennél is kevésbé tisztázottak – és bár a film leges-legvégére összeáll egy költői üzenet célokról, gyökerekről, a háborúk és a területi követelések elképesztő őrültségéről, meg az emberi szolidaritásról, de eddigre már annyira elfárad a néző a szótlanul álló, hangosan szuszogó arcok meg a békésen vakarózó, betegeskedő tehén és az ő ki tudja, mit szimbolizáló teje láttán, hogy az eleve aprócska katarzis befogadására már nem nagyon marad ereje.
A másik film rendezője, Michel Franco gyakorlott, és az eseménydús forgatókönyvektől nem megrémülő rendező, aki legutóbb az Új világrend című filmjével hívta fel magára a figyelmet, abban ugyanis átélhető személyes drámákon keresztül mesélt a tragédiák sorát ígérő, egyre duzzadó legújabb kori osztályellentétekről. Ez a feszültség a gazdagok és szegények között a Sundown című friss filmjéből sem maradtak ki, ám itt hiába a gyakorlottság, a nagy nevek, és minden egyéb eltérés, pont ugyanazt a felelősséget vállalni és szembenézni képtelen, különösebb cél nélkül tengődő férfit énekelte meg, mint szír kollégája.
Pedig a Sundownban eseményekben nincs hiány. Rögtön a történet kezdetén váratlan telefonhívás szakítja félbe a látványosan irdatlan drága acapulcói nyaralást, melyen egy felnőtt testvérpár, Alice és Neil, valamint a nő tinédzser gyerekei vesznek részt: a nagyival otthon valami gond van, így félbehagyva a luxusüdülést, azonnal hazaindulnak. Igen ám, de a férfi a reptéren rájön, hogy a hotelben hagyta az útlevelét, így testvére a gyerekekkel egyedül utazik haza Londonba, mondván, Neil a következő géppel megy is utánuk. Ám Neilnek valójában eszében sincs semmi ilyesmi, egy olcsó hotelbe viteti magát a taxissal, ott kivesz egy szobát, átvedlik nyaralósba, majd lesétál a partra sörözni. Alice telefonjára egy ideig azt hazudja, hogy az útlevél elveszett, így nem utazhat, a konzulátus pedig nem elérhető napokig, ám egy ponton már fel sem veszi neki a telefont, napjait a tengerparton napfürdőzve, sörözve tölti, még egy fiatal helyi lány is akad, akivel ágyba bújhat, kinek van így kedve az esős és kötelességekkel teli Londonhoz.
Hogy miért nem megy, azt viszont nem tudjuk. Érezzük a hasonlóságot az iménti filmmel, ugye? Középkorú férfi kötelességei alól kibújva megy a saját feje után, és a világ kincséért nem közölné, mi erre az oka, csak kussol makacsul. Persze Neilnek ehhez lényegesen jobbak a keretei, elvégre mesés környezetben csupa remek élmény éri, és ebből a nihilista békéből sem random bandaháborús gyilkosság nem zökkenti ki, sem pedig az, amikor testvére egyszer csak felbukkan, hogy kérdőre vonja. Neil továbbra is kussol, és csak maradni szeretne, szabadulva minden családi kötelmétől. Nem érdekli a rá váró elképesztő örökség sem. Fásultságából csak egy váratlan tragédia zökkenti ki, de az is csak rövid időre, aztán amint elsimulnak a hullámok, menne vissza a saját nihiljébe, ami, persze, nem megy teljesen zökkenőmentesen, ez már csak így megy, ha az ember egyetlen döntése egész világokat dönt romba.
Ahogy a szír film, úgy ez is alapvetően álmatag hangulatban telik, amikor pedig épp nem, akkor egy teljesen váratlanul jött akció zavarja fel az állóvizet, de azt is annyira hirtelen és olyan rövid időre, hogy az nem felfokozza a néző izgalmát, inkább csak értetlenséget vált ki belőle. Az álmatag nihil és az értetlenség mellett a harmadik érzelem, amit a Sundown kivált, az a tompa düh: Neil figurája annyira közönyös, hogy legszívesebben megrázná az ember, ráadásul erre semmiféle magyarázatot nem kapunk a film utolsó pár percéig, és akkor is csak olyat, ami, hát… karcsú. Ezzel pedig csak még bosszantóbbá teszi az eleve meglehetősen irritáló filmélményt. Amibe, persze, bele lehet magyarázni gondolatokat a gazdagoknak kijáró azon luxusról, hogy saját életükről, halálukról is szabadon dönthetnek, meg arról, ahogy a gazdagok a szegényekhez viszonyulnak, leereszkedve, paternalistán, egyszerre kiszolgáló személyzetként kezelve őket, és mondva nekik olyan mondatokat, mintha pontosan ugyanolyan esélyeik lennének – de ez az üzenet, ha ott is van, olyan zavarosan és elrejtve, hogy alig látszik ki a pénzes fehér férfi luxusnyavalygásából.
Pedig ezt a nyavalygást Tim Roth vezeti elő a férfi főszerepben, testvérét pedig a mindig, most is, három rövid jelenetben is fenséges Charlotte Gainsbourg alakítja. Ambícióban érezzük is, hogy a film leginkább a kortárs angolszász függetlenfilmek örökségét kívánja folytatni mélyben munkáló személyes és csoportfeszültségekkel és némi földrajzi egzotikummal, valahol a Vakító napfényben stílusában, ám a zavaros forgatókönyv és főleg a rémes rosszul megírt főszereplő miatt ebből valamiféle privilegizált szenvelgés lesz mexikói díszletekkel és némi rosszul adagolt pszichohorrorral.
Az idegen és a Sundown című filmeket a velencei filmfesztiválon láttuk, hazai bemutatójukról egyelőre nincs hír, de ami azt illeti, nem veszít sokat a honi közönség.
