Lássuk be, elszoktunk a közéleti vitáktól. Nem az asztalcsapkodós, vörös fejjel üvöltözős „eszmecserékre”, A CAPS LOCK-KAL ÍRT, VÉGEÉRHETETLEN KOMMENTFOLYAMOKRA vagy a politikának becézett párhuzamos kinyilatkoztatásokra gondolok. Hanem a valódi vitákra, ahol érvek ütköznek, és nem feltétlenül a leghangosabb győz, sőt, olykor akár még kompromisszumok is születhetnek. Az észérveket azonban mára maguk alá gyűrték a politikai szlogenek, a tények és árnyalatok pedig feloldódni látszanak a homogén, plakátkék háttérszínben, aminek egyetlen funkciója, hogy minél jobban kiemelje a központi üzenetet. Különösen igaz ez az olyan kényes témákban, mint a bevándorlás, ahol alacsonyan röpködnek az olyan kifejezések, mint a „migránssimogató”, a „Soros-ügynök”, a „nemzetvesztő”, a „hazaáruló” vagy épp a „fasiszta”. És ez nemcsak Magyarországon van így, Ausztráliától az Egyesült Államokig hisztérikus kampánytéma lett a bevándorlás, de a brexitben is komoly szerepe volt.
Annyira hozzáedződtünk ehhez, hogy már-már szürreális érzés, amikor valaki úgy száll be a vitába, hogy teljesen érintetlenül hagyják őt a téma körül tomboló indulatok. Márpedig Bryan Caplan, a George Mason egyetem közgazdásza pontosan ezt teszi:
És Caplan aztán tényleg nem óvatoskodik, teljes mellszélességgel a nyitott határok és a korlátozás nélküli migráció mellett érvel. Pedig ez annyira radikális nézetnek számít, hogy még bevándorláspárti berkekben is nagyon kevesen vallják: a teljes határnyitás rémképe tipikusan az a „szalmabáb érv”, amit valójában senki nem képvisel, csak a migráció ellenzői próbálják vele lejáratni az ellenfeleket. Például Soros Györgyöt, aki a személyére felhúzott kampány idején külön publicisztikában magyarázkodott, hogy nincs semmiféle betelepítési terve, az általa propagált nyílt társadalom pedig véletlenül sem egyenlő a nyitott határokkal és a tömeges bevándorlással. Caplan viszont már egy évtizede hangoztatja, hogy pontosan ezekre lenne szükség, és mindezt nemcsak akadémiai tanulmányokban, cikkekben és nyilvános vitákban fejti ki, de képregényes formában is, megcélozva a minél szélesebb közönséget.
Az Open Borders két éve jelent meg Amerikában, idén pedig magyarra is lefordították, Szabad a pálya – Vajon mit mond a tudomány a bevándorlásról? címmel. A képregényesítés ügyes kommunikációs húzás, de persze ez is kétélű fegyver: az elmés képregényeiről ismert Zach Weinersmith bájosan didaktikus rajzai egyfelől könnyebben fogyaszthatóvá teszik az eszmefuttatást, ugyanakkor elidegenítő hatásuk is lehet, mert a képregényt – legalábbis Magyarországon – sokan gyermekded műfajnak tartják, ami lényegileg alkalmatlan platform a közéleti viták lefolytatására. Ha valakit megnyugtat a tudat: ez egy olyan képregény, amiben több mint harminc oldalt tesznek ki a jegyzetek és a felhasznált irodalom jegyzéke, így nem kell egy rajzolt okostojásnak mindenféle vad teóriát elhinni bemondásra – bárki könnyen ellenőrizheti a hivatkozásokat.
Mind jobban járnánk
Érdekes, hogy Caplan nem kizárólag morális alapon érvel a korlátlan bevándorlás mellett. Persze kimutatja, hogy szinte minden nagy filozófiai és vallási irányzat a nyitott határok felé kéne mutasson, és azt is felvillantja, hogy morálisan mennyire abszurd az a tény, hogy a határ egyik felére születve dúskálunk a javakban, míg pár kilométerrel odébb az éhezés fenyeget, mégsem vagyunk hajlandó kinyitni a kaput a kerítésen. Szerinte ez a fajta diszkrimináció éppolyan vállalhatatlan, mint az, ha a kormány törvénybe foglalná, hogy a feketék, a keresztények, a nők vagy a melegek csak a kormány engedélyével vállalhassanak munkát.
Ám a Szabad a pálya középpontjában mégsem az erkölcsi irányelvek, inkább a gazdasági okfejtések állnak. Ez nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a könyvet egy közgazdász írta. A migráció körül tomboló „vitákban” mégis ahhoz szokhattunk hozzá, hogy az emelkedett humanitárius szempontok állnak szemben a nemzeti önérdek és önvédelem pragmatikus érveivel. Caplan első mozdulatával felrúgja ezt a keretet, és azt mondja, hogy a nyugati országoknak teljesen önző okokból is támogatniuk kéne a nyitott határokat. Egész egyszerűen azért, mert ennek következtében szerinte mindenki gazdagabb lenne. Nem is kicsit. Caplan és más szakértők – például az általa is idézett Michael Clemens közgazdász – becslései szerint a határok megnyitása durván 50–150 százalékkal növelné a bruttó világtermelést. Az optimista forgatókönyv szerint ez a bevándorlás által generált többlet
- évi 75 millió Manhattannek,
- évi 150 Google-nek,
- évi 375 millió Ferrarinak,
- vagy fejenként napi kilenc mekis Happy Meal-menünek felelne meg.
De még a pesszimistább becslések szerint is dollárbilliók hevernek parlagon amiatt, hogy a gazdag országok engednek irracionális félelmeiknek, és szigorúan korlátozzák a bevándorlást. A munkánk hatásfokát ugyanis messze nem csak az egyéni képességeink határozzák meg, hanem az is, hogy hol élünk, és a környezetünk mennyire teszi lehetővé a hatékony termelést. Márpedig az emberiség jelentős része olyan vidéken él, ami nem kedvez a produktivitásnak.
Sarkított, spekulatív példával élve: egy antarktiszi földműves nyilván sokkal kevesebbel tud hozzájárulni a világban lévő javakhoz, mintha Hollandiában vagy Kanadában élne. Az Antarktiszon persze nincsenek farmerek, de ugyanez igaz egy alacsonyan képzett haiti munkásra is, aki bizonyítottan jóval többet termel egy fejlett országban, mint a hazájában. És akkor a születendő gyerekeiről/unokáiról még nem is beszéltünk, akik eleve jobb körülmények között nőnek fel, így sokkal nagyobb eséllyel integrálódnak és lesznek képzettebbek, mint a szüleik. A lényeg tehát, hogy ha mindenki szabadon költözhetne, sokkal hatékonyabban tudnának termelni is. Caplan ezért úgy látja, hogy eleve rossz irányban ülünk a lovon: mániákusan fókuszálunk a bevándorlás kockázataira, miközben teljesen figyelmen kívül hagyjuk a potenciális nyereséget, ami pedig olyan hatalmas, hogy simán kompenzálhatna minket az esetleges problémákért.
Caplan szerint tehát a napnál világosabb, hogy ha a tehetséges embereket a világgazdaság perifériáján hagyjuk, ezzel mindannyian rosszul járunk. Hiába félnek sokan attól, hogy a határnyitás tömeges elszegényedéshez vezetne, valójában elképesztő előnyökkel kecsegtet mind a bevándorlók, mind a helyiek számára. Legfeljebb abban változna a helyzet, hogy a nyugati országokban is jobban szem előtt lenne a szegénység, amely addig rettentő egyenlőtlenül oszlott meg globálisan, így könnyebb volt figyelmen kívül hagyni.
Ha szíveden viseled a szegények sorsát, akkor ez ne tántorítson el! De ha csak látni nem akarod a nyomort, akkor a jelenlegi felállás tagadhatatlanul kellemesebb. A bevándorlás korlátozása nem csak szegénységet teremt, de el is leplezi azt
– írja Caplan, aki szerint az sem valószínű, hogy a határnyitás után egyből befogadhatatlan mennyiségű bevándorló árasztaná el a gazdag országokat. Ezt Puerto Rico példáján szemlélteti, amelynek lakói előtt 120 éve nyíltak meg az USA határai, mégis csak fokozatosan, évtizedek alatt szivárogtak át a sokkal gazdagabb és jobb munkalehetőségekkel kecsegtető „anyaországba”. A folyamat egyáltalán nem volt kezelhetetlen, ráadásul Caplan szerint a tények azt mutatják, hogy mindkét fél jól járt vele.
Legalább ne nézzék őrültnek
A tömeges elszegényedés és a meginduló migránsáradat rémképén túl persze bőven vannak egyéb aggályok is a bevándorlással kapcsolatban: ilyen a kulturális szétesés, az elharapózó terrorizmus, a pénzügyi összeomlás, a társadalmi bizalom megroppanása vagy épp a demokrácia, a jóléti állam és a szabadságjogok halála. Caplan ezeket mind szépen sorra veszi, egyenként bizonygatva, ha hűvös és józan fejjel vizsgáljuk, akkor be kell látnunk, hogy általában irracionális félelmekről van szó, és a bennük rejlő kockázat valójában eltörpül a várható előnyök mellett. A Szabad a pálya optimista világképe helyenként nagyon inspiráló, de természetesen korántsem tudja eloszlatni az összes kételyt a nyitott határokkal kapcsolatban. Már csak azért sem, mert az irracionális félelmek és az észérvek frontális ütközésében többnyire az utóbbiak szoktak elvérezni. Ráadásul Caplan tételeivel a logika és a tudományok talaján állva is bőven lehet vitatkozni, például azzal a már-már elvakult hittel, amivel a piac mindent megoldó láthatatlan keze felé fordul, vagy hogy mennyire alábecsüli a kulturális integráció kihívásait.
De egy olyan emberről beszélünk, aki hozzáedződött az intellektuális magányhoz. Caplan eleve az anarchokapitalisták nem túl népes táborába sorolja magát – elkülönülve a piacellenes, balos anarchizmustól –, a nyitott határok propagálása előtt pedig írt már könyvet arról, hogy miért hülyeség a közoktatás, de leghíresebb műve is a racionális szavazó mítoszával számol le. Vagyis épp azt taglalja, hogy hiába szeretjük magunkat tájékozottnak és dörzsöltnek gondolni, valójában hatalmas ostobaságok és indulatok mentén voksolunk, következetesen hatalomba juttatva a legkártékonyabb politikusokat.
Felmerülhet a kérdés, ha egyszer Caplan pontosan tudja, hogy nem fogják tömegek megváltoztatni a véleményüket egy edukatív képregény hatására, akkor mégis miért töri magát? Erre ő maga adja meg a választ: a cél nem az azonnali és totális győzelem, hanem az Overton-ablak odébb tolása.
Az elméletileg lehetséges bevándorlási irányelvek széles skálán mozognak. De egyszerre mindig csak a lehetséges megoldások egy részét vesszük fontolóra. A politológusok ezt a sávot nevezik Overton-ablaknak. Rövid távon még a legmeggyőzőbb érvek is rendre elbuknak, ha túl radikálisak, de ettől még nem haszontalanok. Hogy miért nem? Mert a meggyőző érvek elmozdítják az Overton-ablakot és újradefiniálják, hogy mit tekintünk elképzelhetőnek. És ha a meggyőző érveinket kitartóan hangoztatjuk, az Overton-ablak jelentősen eltolódik
– lelkendezik Caplan, aki tehát szilárdan hisz abban, hogy nem érdemes stratégiai okokból felvizezni a radikálisnak tűnő gondolatokat. Csakis így juthatunk el az egyre magasabb határfalak zajos követelésétől addig, hogy az emberek nagy része ne söpörje le kapásból a nyitott határok gondolatát, mint eszelős és veszélyes őrültséget, amit még megfontolni sem szabad. Missziója tehát hasonló, mint a svéd sztárstatisztikusé, Ola Roslingé, aki szintén azzal vált népszerűvé, hogy az embereket szembesíti tipikus tévhiteikkel és logikai hibáikkal. Vele készült interjúinkat itt olvashatja:
Caplan ráadásul felajánl lehetséges kompromisszumokat is a kétkedőknek:
- Attól félsz, hogy a bevándorlók élősködnek a jóléti államon? Oké, akkor korlátozzuk a bevándorlók jogát az ingyenes állami szolgáltatásokra.
- Az elszegényedés aggaszt? Fizessenek magasabb adót.
- A kultúrát félted? Írjunk elő kötelező nyelvvizsgát és komolyabb kulturális tesztet.
Szerinte minden aggodalomra hozható efféle optimalizált megoldás, így azt semmi nem indokolja, hogy ne engedjük be azokat, akik ezen egyenlőtlen feltételek mellett is be akarnak jönni dolgozni. Szerinte a mélységes emberi irracionalizmusunkról árulkodik az is, hogy ennek ellenére a legtöbb ember ragaszkodik a hibás nézeteihez, és továbbra is általánosan elutasítja a bevándorlást, mint minden baj forrását. Ez a csökönyös bűnbakkeresés leleplezi, hogy valójában nem a problémát akarják megoldani, csak az indulataiknak keresnek alkalmas célpontot.
Persze a Szabad a pályának is vannak vakfoltjai, például semmit nem kezd a klímaváltozás kérdésével. Vagyis azzal az igencsak komoly aggodalommal, hogy a nyitott határok következtében berobbanó plusz termelés hogyan hatna az amúgy is túlterhelt Földre. Ezt a hiányt utólag ő maga is elismerte, és egy kissé gyanúsan leegyszerűsítő grafikon lobogtatásával vágta át a növekvő fogyasztás és az ökológiai egyensúly megőrzése közti gordiuszi csomót. Ez a téma viszont alaposabb kifejtést követelne, amit Caplan be is ígért a következő kiadásba. Caplan kerekre csiszolt érveibe tehát bőven lehet és érdemes is belekötni, de épp ez a lényeg. És képregénye tökéletes platform arra, amire egy uszító plakát vagy egy nemzeti konzultáció sosem lesz képes: valódi vitát indíthat be.
