Távol álljon tőlem a romantikus komédiákkal szembeni kisujj-eltartós sznobéria: szerintem ez a legszórakoztatóbb filmes zsánerek egyike. Hiszen mindenki vágyik szerelmes lenni, volt már szerelmes, vagy épp most is az, és az is igen jellemző, hogy a szerelmes ködben úszó agy, bizony, nem hozza csúcsteljesítményét, így hülyébbnél hülyébb helyzetekbe kerül az ember. Mások szerelmi botladozásain ráadásul sokkal könnyebb derülni, mint a sajátjainkon, minthogy azonosulás ide vagy oda, a filmekben mégsem a saját bőrünkre megy a játék. Ráadásul a romkomok rengeteget tudnak elmondani arról, hogy az adott kor mi mindent gondol a nőkről, a férfiakról, a kapcsolatokról, a vonzó és a taszító tulajdonságokról, no meg persze magáról a szerelemről. És hogy ennek milyen szemléletformáló ereje van, arról már én is sokat írtam, más szerzők is unásig elemezték – meg hát elég magunkra nézni némi önkritikával, és könnyedén felfedezhetjük magunkon a Disney-mesék (melyek jó részben gyerekeknek szóló romkomok) meg a 90-es, 2000-es évek romantikus komédiáinak hatásait. Szóval ugyanott vagyunk, ahol a zenészek, amikor azt mondják, hogy a könnyű műfaj azért nem olyan könnyű: bár a romkomoktól azt várjuk, könnyedek és szórakoztatóak legyenek, egyáltalán nem mindegy, hogy mindeközben milyen üzeneteket közvetítenek.
Ezen a fronton a megjelenése óta éllovas tinikedvenc A csókfülke (The Kissing Booth) nem teljesített túl erősen. Az első rész erősen tárgyiasított, túlszexualizált kamaszábrázolással, erőszakos, macsó seggfej férfiideálként beállításával, a birtoklás, a játszmák és a hazugságok szerelemként azonosításával csomagolt össze egy szép kupacnyi ártalmas üzenetet, a második évadban ehhez a féltékenység legrondább arcai és további játszmák adódtak. De hát végig ordítóan ragyogott a Los Angeles-i nap, csillámlott a tenger, a fenséges tájban menő kocsikon és motorokon szálltak az adrenalinban fürdőző, gyönyörű tinik az újabb és újabb szuperizgalmas, szexi és romantikus kalandjaik felé, így az, hogy közben milyen üzenetek áradtak a sztoriból, a kutyát se érdekelte. A csókfülke mindkét része bulis, eseménydús, pörgős montázsokkal és szép emberekkel teli limonádé volt, és ez elég volt ahhoz, hogy a célközönségének jó részét kérdés nélkül megvegye kilóra. Most, hogy a harmadik filmmel a történet végére értünk, még mindig akadt ellőhető butaságpatron bőven, de még ezzel együtt is megkockáztatom, a harmadik rész volt a legkevésbé tele mérgező hülyeségekkel tiniszerelem ügyben.
Főszereplőnk, Elle, akinek eddig is ingatag kapcsolata volt az igazmondással, szokásához híven egy kamuval zárta a második részt. És ebben a kamuban kezdte meg a harmadik epizódot: felvették ugyan két egyetemre is, ő azonban azt kamuzta mindenkinek, hogy csak várólistás. Szeretett volna ugyanis némi haladékot kapni annak eldöntésére, hogy melyiket válassza, a Berkeley-t, ahová gyerekkoruk óta készültek a legjobb barátjával, Lee-vel, vagy a Harvardot, ahová a pasija, Noah jár. Az őrlődés ezen a dilemmán szerencsére nem akadályozta meg abban, hogy élményekkel rakja tele a nyarat: rögtön az érettségi után duplarandis Amerika-körutazást tartottak, hazatérve pedig megütötték a főnyereményt, egész nyárra megkapták ugyanis Lee családjának a tengerparti házát, melyet a szülők épp eladni terveznek.
Kell is a jó helyszín, mert Elle az időnyomás hatására végül úgy dönt, hogy Noah-val tart a Harvardra, ezzel megszegve Lee-nek tett ígéretét, kárpótlásul viszont megígéri neki: annak szentelik a nyarat, hogy a gyerekkorukban írt tengerparti bakancslistájuk minden elemét kipipálják. Ez a küldetés tölti ki a nyarat, őrültebbnél őrültebb akciók követik egymást – jöhetnek megint a jól ismert montázsok, ugye –, ám mivel Elle-nek közben dolgoznia is kell, hogy pénzt keressen az egyetemre, és Noah-val is szeretne időt tölteni, meg az apja is számít rá a ház körüli, továbbá a kisöccsével kapcsolatos teendőkben, a lány feje fölött egyre jobban összecsapnak a hullámok. Ráadásul az örökké problémás, se veled-se nélküled kapcsolatuk Noah-val továbbra sem felhőtlen, és az előző részben megismert Marco is újra felbukkan némi feszültségkeltésre.
Szóval a filmben rengeteg minden történik, konkrét eseményből van kismillió, de még főbb eseményszálból is van legalább féltucat, a forgatókönyvbe éppen ugyanúgy bele akartak zsúfolni annyi mindent, amivel nem lehet elbírni, mint ahogy Elle is tette a nyárral. Egy kis szerelmi dráma, egy kis féltékenység, egy kis „legjobbbarát-para”, egy kis pályaválasztási nyűglődés, némi összefeszülés apuval, de közben a gyerekkor iránti nosztalgia és a közelgő, iskolatársaktól, barátoktól, családtagoktól való elválás fájdalma is bele kéne férjen, nem beszélve arról az eddig teljesen elhanyagolt egzisztenciális apróságról, hogy Elle amúgy valójában mit is akar kezdeni magával. Nem lehet ennyi lovat megülni egy fenékkel, legalábbis Vince Marcello forgatókönyvíró-rendezőnek egyértelműen nem sikerül, de becsületére legyen mondva, nála tapasztaltabb filmesnek is meggyűlt volna ezzel a baja. A forgatókönyv kaotikus, és annyira zsúfolt, hogy a dramaturgiai ív a klasszikus forma helyett leginkább egy dubstep-sláger dallamvezetésére emlékeztet.
Csapongunk faltól-falig, közben mindenki bőg valamiért – egyébként sajnos A csókfülke színészgárdájának ez a leginkább figyelemre méltó színészi képessége: elképesztő könnyen, gyakran, sokat és sokáig képesek sírni, igazi könnycsatorna-virtuózok –, így vélhetően együtt kellene éreznünk a szereplőkkel, de annyira gyorsan változnak az aktuális konfliktusok, hogy nem is tudunk bevonódni azokba. Ráadásul a fizikai törvényeinek valamiféle furcsa felborulásaként a film annak ellenére, hogy tele van eseményekkel, nemhogy pörög, hanem vontatottnak, hosszúnak érződik. Hogy ezt illusztráljam: egy ponton úgy éreztem, hogy akkor most nyugvóponthoz érkeztünk, és mindjárt vége a filmnek, ehhez képest a hátralévő időre pillantva kiderült, hogy még közel negyven perc van hátra. És bizony, abban a negyven percben is történt még egy rakás dolog. A film végére érve leginkább az a néző élménye, mint amikor kicsit túltervezi az ember a nyaralást, mígnem végül fáradtabban jön haza a pihenésből, mint ahogyan odament. Ezzel együtt a film megérkezett néhány viszonylag értelmes, szinte tanításként is elfogadható üzenethez, melyek az egészséges fiatal felnőtti léthez már lényegesen közelebb állnak, mint az eddigi két filmben. Ezek önállóságról, felelősségvállalásról, a gyermeki önzésből a felnőttség felé elindulásról, önismeretről, őszinte útkeresésről, a beteges társfüggéstől való elszakadás szükségességéről szólnak, ez pedig egészen biztató változás az előzőekhez képest. Persze nem lett ez egy öntudatos, helyén levő önértékelésű lány önmagára találásának tökös, girlpower-története, de már ez is több, mint a korábbiak után remélni mertünk.
A csókfülke 3. a Netflixen nézhető 112 percben, magyar felriat és szinkron is van hozzá. 24.hu: 5/10
