Évekig ittam, aztán abbahagytam, és felfedeztem a szomorú igazságot a partikról. Egy józan ember a partin magányos, mint egy újságíró, kérlelhetetlen, mint egy halottkém, keserű, mint a mennyből letekintő angyal. Szimpla ostobaság úgy részt venni egy nagy összejövetelen férfiakkal és nőkkel, hogy valamiféle bájital vagy varázspor ne vakítson el, ne gyengítse a kritikai képességünket. Egyébként nem akarok nagy hűhót csapni a józanság körül. A modern fogyasztó rendelkezésére álló összes emberi tudatállapot közül ezt tartom a leginkább túlértékeltnek. Nem azért hagytam abba az ivást, mert gondot okozott, bár gyaníthatóan így volt, hanem mert az alkohol rejtélyes módon olyan méreg lett a testemnek, hogy egyik éjjel fél üveg George Dickel whiskytől a szívem majdnem húsz másodpercre megállt (kiderült, hogy allergiás vagyok rá).
Ám amikor diszkréten számolva kivártam öt percig, hogy kövessem Sarát és a szikrázó proteingyöngyöt, ami a pocakja legbelső redőiben pihent, le az alsó szintre, a hétvége első partijába, úgy éreztem, nem bírok józanul körbejárni a szobában, és hónapok óta először kísértést éreztem, hogy igyak. Újra bemutattak egy félénk, manószerű embernek, akinek a prózastílusát az egész ország csodálja, és akinek a társaságát a múltban élveztem, most azonban kéjelgő, beképzelt vén szószátyárnak láttam, aki azért flörtöl fiatal lányokkal, hogy elűzze a halálfélelmét; találkoztam egy nővel, akinek a novelláitól az elmúlt tizenöt évben rendszeresen megszakadt a szívem, de most csak egy olyan nő aszott nyakát és üres tekintetét láttam, aki elpocsékolta az életét. Kezet ráztam tehetséges diákokkal, buzgó fiatal oktatókkal, tanszéki kollégákkal, akiket volt okom csodálni és kedvelni, mégis csak a hamis nevetésüket hallottam, éreztem, hogy nincsenek kibékülve a testükkel, a státusukkal és a ruhájukkal, éreztem a leheletükön az édes sör és a whisky szagát. Crabtreet kerültem, mert úgy éreztem, csak egy kolosszális mínusz vagyok az élete egyenlegében; ami pedig Miss Sloviakot illette, azt a férfit női ruhában és magas sarkúban… annyira elszomorított, hogy nem is gondoltam rá.
Noha már nem esett, a levegőt még pára ülte meg, és egész Point Breeze-ben zörögtek az esőcsatornák. Gaskellék kivilágított háza körül finom fényköd lebegett. Láttam, hogy Sara melegházának üveglemezei feketén csillognak a távolban, akár a nedves vas. Jó pár éve megszállottan termesztette az aranyfákat, és metszette a melegházi krizantémokat, de a dolgok elvadulhatnak majd odabent, ha úgy dönt, hogy növeszt egy babát is. Bár ez nem tűnt valószínűnek, mivel egy főiskola kancellárja az utolsók között van Amerikában, akinek olyan divatjamúlt anyagokból kéne karriert építenie, mint becsületesség, mértékletesség és jó hírnév. Noha a puszta szerencséből és a THC bőséges alkalmazásából álló programom révén eddig sikerült elkerülnöm, hogy bárkit teherbe ejtsek, azt is tudtam, hogy Walterrel évek óta nem szeretkeztek, tehát a gyerek csak az enyém lehet. Döbbenten és kicsit ijedten hirtelen ott találtam magam abortuszföld elefántfehér dombjai között. Szörnyen egyszerű műtét, ahogy az öreg írta. Csak beengedik a levegőt. Sajnáltam Sarát, és bűntudatom volt Walter miatt, de legjobban magamban csalódtam. Egész életemben arra vártam, hogy egy hétköznap reggel felébredjek a városban, ami az otthonomnak rendeltetett, a nő karjában, akit szeretnem kell, ismerve az embereket és végezve a munkát sorsom változó, de alapjaiban konstans táján. Ehelyett itt voltam negyvenegy évesen, több tucat lakhellyel magam mögött, sok pénzt elköltöttem eltűnt tárgyakra és illó szórakozásra, legalább tizenhét nőt szerettem szívből és hagytam faképnél, anyámat csecsemőkoromban vesztettem el, apám öngyilkos lett, és most megint minden megváltozik, méghozzá kiszámíthatatlan módon. Mert mindezek ellenére sem szoktam hozzá a dolgok lélegzetelállító múlékonyságához. A világom egyetlen részét, ami változtathatatlanul és permanensen megmaradt, a Fenegyerekek jelentette. Az a nyomasztó gondolatom támadt, nem is először, hogy a regény befejezetlenül él túl engem. Aztán az ingzsebembe nyúltam és kihalásztam a joint felét, amit Crabtreevel a kocsiban szívtunk, amíg Emilyre vártunk.
Éppen meggyújtottam a fekete végét, és Doktor Dee egyik rejtélyes bothalmazát bámultam a földön, amikor gumitalp nyikorgását hallottam a nedves füvön. Felnézve láttam, hogy valaki kilép a hátsó tornác árnyékából, és elindul az udvaron az üvegház felé, bele a fénybe. Férfi volt, magas férfi , hosszú kabátot viselt, kezét mélyen a kabátzsebébe dugta. Megkerülte az üvegház sarkát, és addig jött, míg el nem érte a két hosszú, tompán fénylő fémszalagot, ami kelet–nyugati irányban húzódott Gaskellék udvarán, és amin a fiatal birodalomépítő valaha széltében átutazhatott a miniatűr tartományán. Meghökkentem, amikor megláttam a férfit Gaskellék udvarán, és egy pillanatra megijedtem – Sarát és Waltert két hónappal korábban kirabolták –, de aztán felismertem a hosszú kabátot, a görnyedt vállat, a hátranyalt hajat, ami feketén fénylett, akár a melegház üveglemezei.
Meglepődtem, hogy látom. Az első partira a kancellár házába általában azokat a diákokat hívták meg, akik gyakornokként dolgoztak a fesztiválon, akik gépeltek és telefonáltak, brosúrákat tűztek össze, és hébe-hóba sofőrködtek. Egy tehetséges fiatal író kedvéért kicsit persze mindig kivételt tehettünk, esélyt adhattunk neki, hogy smúzoljon igazi írókkal azok természetes közegében, és noha James Leer valóban tehetséges volt, viszont nem az a fajta fiatalember, akinek a kedvéért bárki kivételt tesz, és próbáltam visszaemlékezni, hogy ne adj’ isten én hívtam-e meg. Egy pillanatig így állt, a csillagtalan eget bámulva, aztán kihúzta a kezét a kabátzsebéből. A begörbített karja végén ezüstösen csillant valami, fém vagy üveg, talán egy tükör.
– James! Te vagy az? Mit művelsz? – Leléptem a tornácról, még mindig szorongatva a spanglit, és a füvön feléje indultam.
– Nem igazi – mondta James Leer a tenyerét nyújtva felém. Apró ezüstpisztoly hevert rajta, amolyan „női modell” gyöngyberakásos markolattal, nem nagyobb egy pakli kártyánál. – Helló, Tripp professzor.
– Helló, James. Csak nem tudtam, mit csinálsz idekint.
– Anyámé. Egy játékteremben nyerte Baltimore-ban az egyik olyan gépen, amiben gépkarmokat kell irányítani. Még amikor katolikus iskolába járt. Kis papírtöltényeket lehet kilőni vele, de már nem tudok ilyet szerezni.
– Akkor minek hordod magadnál? – nyúltam érte.
– Nem tudom. – Ujjai rázárultak, és visszadugta a kabátja zsebébe. – Az egyik fiókban találtam otthon, és rászoktam, hogy magamnál hordom. Amolyan talizmán.
A felöltője volt a védjegye. Vízálló adománybolti darab volt, kockás flanelbéléssel meg széles hajtókával, és ránézésre sok éven át igyekezett védeni az esőtől számos nehézfiú, naplopó és közönséges csavargó vállát.
– Nem lenne szabad itt lennem, ha erre kíváncsi – jegyezte meg. Megmozgatta a vállát a súlyos hátizsák alatt, és most először a szemembe nézett. James Leer jóképű gyerek volt: szeme nagy és sötét, és mintha állandóan könny csillogott volna benne, orra egyenes, arcbőre tiszta, ajka vörös; a vonásai azonban valahogy elmosódottnak és határozatlannak tűntek, mintha még nem döntötte volna el, milyen arcot akar. A Gaskellék házából sugárzó puha fényben fájdalmasan fiatalnak látszott. – Belógtam. Hannah Greennel.
– Semmi gond – feleltem. Hannah Green volt a legcsodálatosabb író az egész tanszéken. Húszéves volt, nagyon csinos, és már két novelláját közölte a Paris Review. A stílusa olyan egyszerű, mégis költői volt, akár az esőcsepp egy százszorszépen; különösen tehetségesen tudott üres tájakat és lovakat leírni. A házam alagsorában lakott havi száz dolcsiért, és reménytelenül szerelmes voltam belé. – Mondd, hogy én hívtalak. Meg is kellett volna hogy hívjalak egyébként.
– Maga mit csinál itt kint?
– Ha tudni akarod, egy jointot akartam elszívni. Beszállsz?
– Nem, köszönöm – mondta kissé feszengve. Kigombolta a felöltőjét, és láttam, hogy ugyanazt a fekete öltönyt és keskeny nyakkendőt viseli, amit a délutáni órán, amin a novelláját tárgyaltuk meg, alatta pedig fakó, zöld kockás inget. – Nem szeretem, ha nem vagyok ura az érzelmeimnek.
Úgy gondoltam, ezzel az élete fő problémáját diagnosztizálta, de nem szóltam semmit, csak nagyot szívtam a spangliból. Kellemes volt ott állni a sötétben a nedves füvön, érezni bőrömön a közeledő tavaszt, és szívemben a közeledő katasztrófát.
– Hannah-val találkozgattok? – kérdeztem egy pillanat múlva. Azt tudtam, hogy újabban haverkodnak, együtt járnak moziba. – Randiztok?
– Nem! – vágta rá. A sötétben nem láttam, hogy elpirult-e, de a cipőjét nézte. – A Son of Furyt néztük meg a Playhouse- ban. – Megint felnézett, az arca élettelibb lett, mint mindig, amikor a kedvenc témájáról volt szó. – Tyrone Powerrel és Frances Farmerrel.
– Nem láttam.
– Szerintem Hannah hasonlít Frances Farmerre. Ezért akartam megmutatni neki.
– Frances Farmer megőrült.
– Gene Tierney is. Ő is benne van.
– Jó film lehet.
– Nem rossz. – Elmosolyodott. Nagyfogú, sanda mosolya volt, amitől még fiatalabbnak látszott. – Rám fért egy kis vidámság.
– Azt meghiszem. Elég kemények voltak veled ma órán.
Vállat vont, és megint elfordult. Délután, ahogy mindenki elmondta a véleményét James novellájáról, a csoport egyetlen tagja mondott csak jót: Hannah Green, és még az ő kritikája is nagyrészt kertelésen és tapintaton alapult. A cselekmény, már amennyire ki lehetett venni a James Leer írását jellemző mondattöredékekből és központozásticekből, egy fiúról szólt, akit molesztált egy pap, majd amikor a fiú érzelmi zavara furcsa, destruktív viselkedésben mutatkozott meg, az anyja elvitte ugyanahhoz a paphoz gyónni. A történet azzal zárult, hogy a fiú a gyóntatófülke rácsán keresztül nézi, hogy az anyja kisétál a templomból a napfénybe, és ezek voltak az utolsó szavak: „Fény. Nyalábok.” A novella minden érthető ok nélkül a „Vér és homok” címet kapta. Az összes írásához hasonlóan ezt a címet is Hollywoodtól kölcsönözte; írt már novellát olyan címmel, hogy „Egymásnak születtünk”, „New Orleans angyala”, „Gyilkos arany”, „Millió dolláros lábak”. Mindegyik írása zavaros és szaggatott volt, és a felnőttek-gyerekek viszonyának súlyos hibáira koncentrált. Soha egyik cím sem kapott értelmet a történetből. Az egyik állandó téma a katolicizmus súlyos tévútja volt. A diákjaim nem nagyon tudtak mit kezdeni James Leer írásaival.
– Szívből utálták – mondta. – Szerintem jobban utálták, mint bármelyik eddigit.
– Alighanem. Sajnálom, hogy hagytam elszabadulni az érzelmeket.
– Semmi gond. – Megrántotta a vállát, hogy ne csússzon le a hátizsák pántja. – Gondolom, magának sem tetszett.
– Hát, James, nem, én…
– Nem számít. Egy óra alatt írtam.
– Egy óra? Elképesztő. – A rettenetes problémák ellenére tömény, erőteljes írás volt. – Nehéz elhinni.
– Mindig előre kitalálom. Nem tudok aludni, és ezt csinálom, amikor ébren fekszem. – Sóhajtott. – Gondolom, be kell mennie. Nemsokára kezdődik az előadás.
Felemeltem a karórámat a fénybe. Elmúlt fél nyolc.
– Igazad van. Menjünk.
– Hát, én… én inkább hazamegyek. Elkapom a 74-es buszt.
– Ostobaság. Gyere be, és igyunk egyet, mielőtt elmegyünk az előadásra. Ne hagyd ki ezt az előadást. A kancellár házát láttad már? Gyönyörű ház, James. Gyere, körbevezetlek. – Megemlítettem a két írót, az az évi díszvendégeket.
– Találkoztam velük – felelte hidegen. – Minek az a sok baseballkártya?
– Dr. Gaskell ezeket gyűjti. Sok ilyen… – A levegő a szemem előtt hirtelen megtelt flitterrel, és éreztem, hogy a két térdem egymásnak koccan. Támasz gyanánt James karjába kapaszkodtam. Olyan súlytalannak és vékonynak érződött, mint egy kartonhenger.
– Professzor? Jól van?
– Jól, James. Csak kicsit beálltam.
– Az osztályban se nézett már ki jól. Hannah is így látta.
– Én se aludtam jól – feleltem. Valójában az elmúlt hónapban a legváratlanabb pillanatokban többször rám tört hirtelen szédülés és zavarodottság, ami csillámló sugallattal töltötte meg a fejemet. – Majd helyrejövök. Be kell vonszolnom a kövér, öreg testemet.
– Jól van – szabadította ki a karját a szorításomból. – Akkor találkozunk hétfőn.
– Egyik szemináriumra se jössz, meg semmi?
A fejét rázta.
– Nem hinném. Sok a házim. – Ajkába harapott, majd megfordult, és elindult a gyepen a ház felé, kezét újra a kabátzsebébe dugva, és elképzeltem, hogy jobb keze ujjai rágörbülnek a kamu pisztoly sima, gyöngyház markolatára. A hátizsák pufogva verte a hátát, a cipőtalpa csikorgott, ahogy távolodott, én meg sajnáltam, hogy elmegy, bár nem tudom, miért. Úgy éreztem, abban a pillanatban ő az egyetlen, akinek a társaságát el tudom viselni, amilyen esetlen, elszigetelt és reményvesztett – felzaklatták és megijesztették az éjfélkór sokasodó szimptómái. Ó, bizony, elkapta ő is. Mielőtt befordult a sarkon, James felnézett a ház fekete ablakaira, és megtorpant, arcát a partiról kiáradó fény felé emelve. Hannah Greent nézte, aki az étkező ablakánál állt, nekünk háttal. Sárga haja szanaszét állt. A kezével mesélt. Az előtte állók fogukat villogtatva nevettek.
Egy pillanat múlva James elkapta a tekintetét, és továbbindult. Fejét lemetszette az éles, fekete árnyék, amit a ház oldala vetett.
– Várj egy percet, James – szóltam utána. – Ne menj még. Megfordult, arca előbukkant az árnyékból, én meg odamentem hozzá, a spangli izzó csikkjét elpöcköltem a levegőbe.
– Gyere be a házba egy percre – suttogtam, de olyan baljósan és ellenségesen hangzott, hogy hirtelen elszégyelltem magam. – Van az emeleten valami, amit meg akarok mutatni.
Michael Chabon: Fenegyerekek
Fordította: Pék Zoltán
21. Század Kiadó, 2021
