Kultúra

A nagymamáját is magával rántotta a patakba zuhanó kisfiú

Árvíz, temetés, megcsalatás, ripszrapszódia, pék fasza, valamint az első „r” betű. Gazda Alberttel matinézunk.

Kislány a zongoránál

Kezdetben átlátható és otthonos a világ. Magyarok vagyunk. Tudom, hogy olyanok is élnek a városunkban, akik nem azok, de őket még nem nagyon ismerem. Találkoztam velük itt-ott, nem értettem, hogy mit mondanak, de nem éreztem fontosnak ezt.

Kétéves koromban megműtenek sérvvel, ez az első emlékem. Kitépnek anya karjai közül, fehér lepedőbe bugyolálnak, visznek, gyorsan, szinte szaladnak velem, hiába kiabálok. Minden fehér és fényes, ordítok, ahogy a torkom bírja, valami hideg és büdös dolgot tesznek az arcomra, a lámpák a plafonon homályossá válnak, eltűnök a semmiben. Utána újra meg kell tanulnom járni. Beszélni szerencsére nem felejtek el.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Minden más később van. Jön a tiszai árvíz, az ezerkilencszázhetvenes. Négyéves vagyok, kimegyek a kapu elé, nézelődök. Egyszer csak vízzel lesz tele az árok. Anya kiszalad, felnyalábol, siet befelé. Apa és mama nagy faládákban viszik fel a disznót a verandára. A csirkékkel nem kell csinálni semmit, elvannak a tyúkülőben. A kacsákkal annyi gond sincs, ők boldogok. A víz bejön az udvarra, három lépcsőfoknyit emelkedik. Hat lépcsőnk van, nincs mitől félnünk. A felsővégen lakunk, a víz lefelé folyik. Apa egy szál gatyában kimegy kinyitni a kaput, hogy ne döntse be a víz. Szemben, nem messze tőlünk átszakadt a gát, onnan jön most az áradat hatalmas erővel, keresztül az udvaron, hömpölyög tovább a kertek alá. Ülök az ablakban órákon át, nézem, mi történik. Teherautók, páncélozott csapatszállítók, traktorok dübörögnek, zajlik a mentés. Egész éjjel fent vagyok. Messziről kiabálást hallani, recsegést-ropogást, loccsanásokat. Így dőlnek össze a vályogházak, mondja anya. A mi házunk téglából és fából van, nem vályogból, nem fog összedőlni. Reggelre becsipásodik a szemem a sok nézéstől. Az árvíz elvonul, a nyomai megmaradnak. A pincénkből kiszivattyúzzák a vizet, kitakarítják, de büdös marad hónapokig. A szemem meggyógyul. Apa is rendbe jön. Megfázott, amikor kiment kinyitni a kaput, tüdőgyulladást kapott.

Később van az is, amikor mamával beleesünk a patakba. A temetőbe tartunk. Mama mindenkit ismer, az öregek meghalnak, olyankor mennünk kell, egyedül nem maradhatok otthon. A temetőhöz a kertek alatt, a síneken és a patakon át vezet a gyalogút. Híd nincs, csak egy keskeny palló. Mint a mesében, mikor a két kiskecske szembetalálkozik, egy vastag és erős deszka az egész. Mi nem találkozunk senkivel, de így is félek, hogy elveszítem az egyensúlyomat, és lezuhanok, bele a vízbe. Egyszer meg is történik, és mamát is magammal rántom. Nincs magasan a palló, nem mély a patak, nem ütjük meg magunkat, csak csuromvizesek leszünk. Kikecmergünk, hagyjuk a temetést, visszafordulunk, sietünk haza. Akkor én kapok tüdőgyulladást. Mama először nem árulja el anyának, hogy mi történt, de a tüdőgyulladás miatt kiderül.

Apa és anya dolgozik, mama vigyáz rám napközben mindig. Kakaót készít nekem, kenyeret aprít bele, fehéret, így eszi-issza ő is, mi lehetne ennél jóízűbb. Kirámolom a konyhaszekrényt, csörömpölök az edényekkel. Főzök. A pokrócon ülök, mama szőtte mindet. Szeretem az esztovátát, a szövőszéket, azt, ahogy kinéz, és azt is, ahogy csattog. A pokrócokat rongyokból szövi mama, így lesznek szépek, színesek, tarkabarkák. Amikor megkérdezik, hogy mit főzök a pokrócon ülve a konyhaszekrény előtt, mindig azt mondom, hogy tokányt. Olyankor nevetnek. Ízletes a tokány, málélisztből készül, jól el kell kavarni főzés közben, hogy ne legyen csomós, és forralt kolbásszal, tejföllel, tejjel is lehet enni. Persze nem egyszerre. Szeretem, ha nevetnek a felnőttek, csak azt nem szeretem, ha felemelnek magasra, a fejük fölé, és ha feldobálnak. Azt egyenesen gyűlölöm.

Zsuzsát is szeretem. Ő nem emel magasra, pláne nem dobál, hanem magához szorít, vagy az ölébe ültet, és az mind nagyon jó. Zsuzsa anya és Rózi barátnője, és mindig azt mondja, hogy én vagyok a szeretője. Hiszek neki. Alig várom, hogy felnőjek, és összeházasodjunk. Ám ebből sajnos nem lesz semmi, mert Zsuzsa váratlanul férjhez megy valaki máshoz. Előre nem is merik nekem megmondani, hogy mi készül. Összeomlok, amikor megtudom az igazságot. Látni sem akarom őt többé, a nevét sem akarom hallani. Nem bírom elfogadni, hogy megcsalt Zsuzsa. Nem bánom, hogy elköltöznek Királyházára, és utána nem kell már gyakran találkoznom vele.

Helyette a kislányba leszek szerelmes, aki olyan szépen játszotta a Liszt-rapszódiát. Akiről Koós János énekel a tévében. A Liszt-rapszódiát úgy értem, hogy ripszrapszódia. A kislányt elképzelem. Mindenki a táncdalfesztivált nézi a tévében. Anya azokat az énekeseket szereti, akik szépen énekelnek, kellemes, bársonyos, meleg hangon. Azokat, akik virtyognak, mint Zalatnay Sarolta vagy az Illés együttes, ki nem állhatja. A legnagyobb kedvence Szécsi Pál. Nekem Zalatnay Sarolta is tetszik, főleg ahogy kinéz, helyes lány. Nem mindig nézem rendesen a műsort, az elejétől a végéig, hiszen még kicsi vagyok, és a táncdalfesztivál hosszú. Játszani érdekesebb. Ha apa otthon van, és nem fáradt a munka után, akkor lovaglósat játszunk. A hátára ülök, a hajába kapaszkodom, négykézláb jön-megy a szobában, gyí te paci, mondom neki, és amikor meg kell állnia, akkor azt, hogy hóóó! Összehúzzuk a pokrócot, anya nem örül. Annak sem, hogy hangoskodunk, és nem lehet miattunk rendesen hallani, hogy milyen szépen énekel Szécsi Pál.

Anya a cigányzenét is kedveli, amit magyarnótának is mondanak. Vasárnap szokott lenni a rádióban. Jó ebédhez szól a nóta. Azt egyáltalán nem bírom. Idétlenül cincog és nyekereg a hegedű, furcsán énekelnek az énekesek, a nők túl magas, a férfiak túl mély hangon, és egyik sem szép, nyomába sem érhetnek Zalatnay Saroltának. Anya azt mondja: ha felnőtt leszek, én is meg fogom szeretni a magyarnótát. Mindent el szoktam hinni neki, de az kizárt, hogy ebben is igaza legyen.

Amikor még kicsi vagyok, Rózi is velünk lakik, anya kisebbik húga, aki varrónő, innen van a sok rongy is, amiből mama pokrócokat sző az esztovátán. Rózi huszonhat éves, és még nincs férjnél. Szilveszterkor el akar menni Szlatinára, hívták a barátnői, de mama nem akarja elengedni. Vitatkoznak-veszekszenek egész délelőtt. Végül mama megadja magát. Jól van fiam, mondja, így mondja, hogy fiam, menj magadnak, menj a pék faszába. Rózi elsiet a vonathoz. Délután átjön Zsuzsa, aki akkor még a szeretőm, majd csak később fog megcsalni, és kérdezi, hogy hova ment Rózi. Elment a pék faszába, válaszolom. Nevetnek mindannyian. Mama is, aki akkor már nem mérges.

Később Rózinak is bekötik a fejét, ezt így is szokták mondani, akárcsak Zsuzsáét. Sanyi bátyám veszi őt feleségül. A lakodalom nálunk van, nem túl népes, elférünk mindannyian az első szobában. Az asztal alatt játszunk Bélával, aki idősebb nálam két évvel. Édesvizet iszunk, mi így mondjuk a szénsavas üdítőt, sokféle márka van, Буратино, Дюшес, Байкал, a Крем-Сода a legjobb, és vitatkozunk, hogy kinek erősebb az apukája. Ők mind a ketten a bázán dolgoznak, a járási árulerakaton, ruscsikok, vagyis rakodómunkások. Egy nap három vagy négy vagont is kipakolnak, cukrot, lisztet, biciklit, bort, sört, pálinkát. Azt állítom, hogy apa fél kézzel fel tudná emelni a ruhásszekrényt a szobában. Béla azt mondja, hogy az övé is. Különben is: az ő apja a brigádvezető, és nem az enyém. Nem hiszem, hogy ezen múlna, de végül hagyom a vitát, mert az biztos, hogy Béla erősebb, mint én. A gyomra is jobban bírja a rengeteg édesvizet, amit megiszunk. Egyszer csak feljön a sok szénsav, lehányom a szép tiszta pokrócot, ribillió támad, a vendégek abbahagyják egy percre az evést, az ivást, a beszélgetést. Vagyis a kiabálást. A felnőttek egymás szavába vágva beszélgetnek, amikor alkoholos italokat isznak.

Sokáig nem tudom kimondani az R hangot. Nem J-t mondok helyette, mint mindenki, akinek nem megy az R, inkább nem mondok semmit. Így mondom: épa, etek, mogyoó. Hiába biztatnak, rendre kudarcot vallok. Kezdem úgy érezni, hogy soha nem fog sikerülni. Kellemetlen, nem is a felnőttek, hanem magam miatt. Nem létezik, hogy ilyen mulya vagyok. Már olvasni is tudok majdnem, kívülről fújom az Öreg néne őzikéjét, egyiket Gál Péter hozta, másikat meg Kovács Julcsa, harmadikat Horváth Erzsi, úttörő lesz valamennyi, és az R hang nem megy. Gál Péte és Hováth Ezsi lesz úttöő emiatt az Öeg nénében, nincs ez endben sehogy se. Egyik este nézegetem az újságot, ami jár nekünk, hozza a postás, és én elolvasom a címét: Kárpáti Igaz Szó. Mondd még egyszer, mondja anya. Kárpáti Igaz Szó, mondom. Kárpáti. Kárpáti. Kárpáti!

Gazda Albert: Leningrád

Cser Kiadó, 2021

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.