Moziban a legjobb filmeket nézni, de vannak kivételek, amiknek jobb helyük van a Netflixen. A Nő az ablakban ezek közé tartozik.
Egyfelől azért, mert a Netflix legalább bemutatta a filmet, amit már 2018-ban leforgattak, és végül a koronavírus-járvány miatt hiúsult meg a tavalyi évre tervezett mozipremierje. Másrészt az is örvendetes, hogy neon színeivel, szándékosan eltúlzott, mesterkélt képi és színészi megoldásaival Joe Wright filmje nem ugyanazt a simára polírozott, enyhén függetlenfilmes tapintású, mégis gyanúsan kommersz stílust képviseli, mint számos netflixes produkció.
Így telnek a Nő az ablakban főhőse, Anna Fox mindennapjai. Nincs karanténba zárva, hanem agorafóbiás, vagyis retteg az ismeretlen terektől. Pánikbetegsége miatt különféle gyógyszereket szed, amiket előszeretettel küld le néhány pohár vörösborral. Ez nem teszi őt különösebben szavahihető tanúvá, amikor azzal hívja a rendőrséget, hogy gyanús eseményeket észlel a szomszédban. A vele szemben álló házba ugyanis új lakók költöztek, egy házaspár a kamasz fiukkal, Anna pedig csakhamar mindhármójuk viselkedését furcsállni kezdi.
A fiú, Ethan kopog át hozzá először, és a fenyegető zavartságnak meg az udvarias viselkedésnek nagyjából azt a kombinációját adja elő, mint a Furcsa játék klottgatyás mészárosai. Nem tűnik szimpatikusnak, de Anna még mindig inkább vele töltené az időt, mint Ethan apjával, akiről nem tudni, miért kellett otthagynia a bostoni állását, de annyi biztos, hogy folyamatosan ordibál a családjával. A felesége, Jane szolidan boldogtalannak, de legalább kedvesnek tűnik, amikor egyik este átjön borozni Annához. Másnap a hősnő az ablakból kifigyeli, ahogy Jane-t valaki hasba szúrja a konyhában.
Ez az alaphelyzete az A. J. Finn álnevet használó Daniel Mallory azonos című, 2018-ban kiadott bestsellerének, amiből a film készült. A regény a 2010-es évek nagy sikert aratott, megbízhatatlan női elbeszélő-főhőst mozgató thrillerjei közé tartozik, Gillian Flynn Holtodiglanja és Paula Hawkins A lány a vonatonja mellett. Egy másik cikk témája lehetne, minek köszönhetik a népszerűségüket ezek a könyvek – köze lehet a női olvasók arányának további növekedéséhez, az újra megélénkülő feminista párbeszédhez és a bántalmazó kapcsolatok nyilvános kibeszéléséhez is –, de annyi biztos, hogy Mallory rendkívül tudatosan, ismert irodalmi és filmes előképekre támaszkodva, a könnyű olvashatóságot szem előtt tartva írta meg a Nő az ablakbant. Munkája eleve forgatókönyvszerű, mintha írás közben a siker esetén borítékolható filmadaptáció lebegett volna a szeme előtt. És valószínűleg így is volt.
Valójában a Nő az ablakban sztorijánál, így Joe Wright filmváltozatánál is sokkal izgalmasabb Mallory története, akiről 2019-ben derítette ki a New Yorker, hogy beteges hazudozó. Interjúkban és író-olvasó találkozókon olyasmiket lódított, hogy fiatal korában az orosz Vogue borítóján pózolt, doktori címet szerzett Oxfordban, kiadói szerkesztőként pedig ő javasolta kiadásra J. K. Rowling első, a Harry Potterek után írt regényét. Ez mind hazugság, de legalább az ártalmatlan fajtából. Mallory viszont azt is mondta, hogy agytumora van (nincs), az anyja meghalt rákban (pedig él és jól van), a bátyja pedig öngyilkos lett (ő is él és jól van). A New Yorker cikke után közleményt adott ki, hogy bipoláris zavarban szenved, és senkit nem akart megbántani. Azóta sem jelent meg a második regénye, és ezek után nem is biztos, hogy valaha megjelenik.
Minden jel arra mutat, hogy Mallory az általa hőn szeretett Patricia Highsmith Tom Ripley-jéhez hasonló szociopata, aki a siker és a jó benyomás kedvéért nagyon sokra hajlandó. Emiatt a Nő az ablakbannak hirtelen személyes tétje lesz, mert fő kérdései – mi igaz abból, amit a másik ember állít magáról, mennyit tudhatunk meg az eseményekről, ha csak egyetlen nézőpontból, töredékesen látjuk azokat – Mallory saját történetében is kulcsfontosságúak.
A filmvásznon ezek a kérdések megint más jelentőséget nyernek, mert az információk értelmezésének feladatát, vagyis magának a nézői viselkedésnek a működésmódját firtatják. A Nő az ablakban bevallottan az Alfred Hitchcock rendezte Hátsó ablak átirata, amely konkrétan is összekapcsolta a bűnügyi történetét a megfigyelés aktusával és a történetmesélés logikájával. Hitchcocknál is egy saját otthonában (lábtörés miatt) vesztegelő főhős kémkedik a szomszédai után, és válik, elképzelése szerint, gyilkosság tanújává. Wright filmjében már a főcím alatt megpillantjuk James Stewartot, a Hátsó ablak főszereplőjét, mert Anna éppen az ő egyik filmjét nézi. Később a szomszéd házak homlokzata, az ablakokat pásztázó képek látószöge is egyértelműen Hitchcock filmjére emlékeztet.
A filmes idézetek és Anna vízióinak bemutatása ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a Nő az ablakban ravasz vagy intelligens film lenne. Joe Wrightnak és forgatókönyvírójának, a kiváló színpadi szerzőként és színészként ismert Tracy Lettsnek eszük ágában sincs okoskodni, ehelyett néhány logikai bakugrással és hajmeresztő fordulattal inkább vérbő, szinte trashfilmes durvaságú túlélő thrillert faragnak az alaphelyzetből.
Amy Adams a pánikbetegség és a családi traumák nyomait villantja fel finoman a történet első felében, hogy aztán sikoltozva menekülhessen a lépcsőn. A titokzatos szomszéd szerepében Gary Oldman olyan idegbetegen és szórakoztatóan üvöltözik, mint a Léon, a profiban és Az ötödik elemben. A legszórakoztatóbb figura mégis Anna albérlője, a pincében héderező énekes-dalszerző (Wyatt Russell), akitől folyton megijednek a többiek, pedig messze a legártalmatlanabb az összes szereplő közül.
A Nő az ablakbannak így végeredményben a hasonló alaphelyzet és az idézetek ellenére sincs sok köze a Hátsó ablakhoz vagy más, kifinomultabb bűnügyi filmekhez. Sokkal inkább a kilencvenes évek tucatthrillereire hasonlít, leginkább a Sigourney Weaver-féle Tökéletes másolatra, amelyben szintén egy agorafóbiás hősnő nyomoz.
Nő az ablakban (The Woman in the Window), 2021, 102 perc. 24.hu értékelés: 6/10. Elérhető a Netflixen.
