Kultúra

Festett egyet Churchill a világháború tán legfontosabb tanácskozása után

Egy hegycsúcson állva vállára vette a világ sorsát. Népszerű történelem a mai Matiné.

Marokkó

Winston Churchill lelkes amatőr festőművész volt, legalábbis azt megelőzően, hogy összeakasztotta volna a bajszát Hitlerrel, s hogy kinevezték volna miniszterelnöknek. Olajfestményei segítették leküzdeni a depresszió „nagy fekete kutyáját”. A háború után Sir Winstonnak újra maradt elég ideje arra, hogy ecsetet vegyen a kezébe, ám miniszterelnöksége és hadügyminiszteri megbízatása alatt egyetlenegy vásznat fejezett be: 1943 januárjában egy Marrákesben, Marokkóban készített képet. „A legszebb hely a világon, ahol kellemesen el lehet tölteni egy délutánt” – mondta a városról.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Marokkóban hűvös volt az éghajlat januárban, s a frissiben felszabadított ország tökéletesen alkalmas helyszín volt az angol–amerikai felső katonai vezetés képviselőinek találkozójára, amit Churchill kezdeményezett. Valamivel több mint egy év telt el Pearl Harbor óta, ideje volt kidolgozni az 1943-as év hadműveleti terveit.

Churchill nagyon kedvelte Marokkót tenyérjósaival, kígyóbűvölőivel, bőséges étel- és italválasztékával, valamint az afrikai kontinens legnagyobb és legjobban működtetett bordélyházaival.

A bordélyházak előtt itt állt a lehetőség, hogy a lehető legmagasabb árakat kérjék. Egy casablancai art deco stílusú hotelben tíz napon át diplomaták meg gallérjukat és mandzsettájukat aranyzsinórral ékesítő tábornokok ülték körül térképek fölé hajolva a tárgyalóasztalt, pipafüst mellett töprengve az összecsapás terveiről és a világ jövőjéről. A két nemzetnek megállapodásra kellett jutnia a partneri, közös stratégiai hadviselésről. Marokkóban Nagy-Britannia és az Egyesült Államok a D-nap tervének kidolgozásán fáradozott.

– Ott kell lennie velem, hogy együtt nézzük a naplementét az Atlasz hegységgel a háttérben – kérlelte a miniszterelnök az amerikai elnököt. De meg is akarta örökíteni a látványt.

US National Archives / Roger-V / Roger-Viollet / AFP Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill Marrákesben 1943-ban.

Az eredmény egy optimista hangulatú festmény lett: előtérben a Koutoubia-mecset harsány rózsaszín minaretje, háttérben a szürkéslila hegyvonulat, felette a harsány kék égbolt. Az esti imára igyekvő kaftános hívek alakja hosszúra nyúlt háromszögletű árnyékot vet. Churchill festményén a hatalmas napkorong egyre narancsosabbra vált, miközben a müezzin a magasan repülő verebek, a havas hegycsúcsok és a hívek felé kiáltja imára hívó szavait. Míg Churchill háborús hangulatára leginkább a sötétség és a depresszió nyomta rá a bélyegét, a francia gyarmaton töltött napokra a kellemes, színpompás jelzők illenek, a nyugodt kilátások fényével.

– Képtelenség, hogy ne lássa Marrákest, ha már ilyen messzire eljött, Észak-Afrikába – győzködte Rooseveltet. – Ez Afrika Párizsa.

Az amerikaiak is nagyon hosszú utat tettek meg egy év alatt, amióta a japánok szétbombázták az Egyesült Államok csendes-óceáni flottáját. Az amerikai hadsereg katonái fiatalok és tapasztalatlanok voltak, számukra ismeretlen volt az öldöklés, amely a hazájuktól távol, idegen partokon folyt. Az amerikai hadi gépezet csak mostanra szedte össze magát, kezdte ontani a B57-eseket és a hadihajókat, és vált elkötelezetté aziránt, hogy harcba szólítsa a nemzetet a világ legnagyobb hadseregének létrehozásához.

Az oázisban, a tanácskozás végeztével Churchill megfestette az Atlasz hegységet. Egy hegycsúcson állva vállára vette a világ sorsát.

A szobafal méretű hatalmas térképen a tábornokok apró kitűzőzászlóval jelölték hadseregeik és flottáik mozgását, így képet kaptak a szövetségesek helyzetéről. Az észak-afrikai partraszállás, a Torch hadművelet sikeres volt, így a szövetségesek ellenőrzése alá került a Földközi-tenger bejárata: Nagy-Britannia és az Egyesült Államok. Churchill és Roosevelt ezt a németek elleni jelentős eredményként könyvelhette el – de mindeddig ez volt az egyetlen.

Abban megegyeztek, hogy az 1943-as évnek meg kell hoznia a második támadást a nyugati fronton. A sivatagi hadművelet stratégiailag és erkölcsileg egyaránt fontos győzelemnek számított. Az amerikai haderő megszerezte első tapasztalatait. A földközi-tengeri kikötők feletti uralom kivívásával az amerikaiaknak nyílt egy új, déli hajózási útvonaluk, amelyen hadianyagot juttathattak a Vörös Hadsereg megsegítésére. A Szuezi-csatornához való kijutás lehetősége azzal kecsegtetett, hogy mielőbb fel lehet számolni az ázsiai frontot, ahol a japánok brit Indiát fenyegették. Ha a szövetségesek ellenőrzésük alatt tudják tartani itt a földközi-tengeri kikötőket, úgy megelőzhető a tervezett bekerítő hadművelet, melynek eredményeképpen Hitler és Tódzsó boldogan fognak kezet a Közel-Keleten. Viszont ha a tengelyhatalmaknak sikerül megszerezniük az Arab-félsziget olajkincsét, a háború még évekig elhúzódhat.

A Torch hadművelet Franciaország számára is győzelem, három év után ugyancsak az első. Az észak-afrikai gyarmati területek a Vichy-kormány kapitulációjának ellenérveként újra a francia nemzet tulajdonát képezik. „Francia Afrika az egyetlen hely a világon, ahol zászlónk szabadon loboghat, ahol hadseregünk fegyvert viselhet, ahol tengerészetünk a saját lobogónk alatt hajózhat, ahol légierőnk használhatja szárnyait” – nyilatkozta egy francia tengernagy a szövetségesek földközi-tengeri partraszállása után.

Az Afrikában bevetett szövetséges csapatok hamarosan felszabadulnak, és bevethetők lesznek egy következő támadásban.

SHAUN CURRY / AFP Winston Churchill egy Marokkóban készült festménye a Sotheby’s aukciós házban 2007. december 11-én.

Az asztal körül azon folyt a vita, hogy hol mérjék az első csapást. Az Atlanti- óceánnál? Dél-Európában? Franciaországban? A hadvezetések mély lélegzetet vettek ezen a januári napon. Hozzáláttak, hogy számba vegyék a bevethető katonai emberanyagot, a hadianyagkészletet, a hajókat. Katonai térképeket tanulmányoztak, holdfázisokat és árapályt számoltak, törték a fejüket, hogy kifőzzék azt a haditervet, amellyel meg lehet semmisíteni a Harmadik Birodalmat.

De ekkor még előttük volt a téli mészárlás a keleti fronton, és Sztálin sürgető követelése, hogy a szövetségesek nyissák meg a nyugati frontot. Azonnal.

A Casablancában összegyűlt főparancsnokok között felmerült nézetkülönbségek veszélyeztették a beavatkozás végrehajtását. Nagy-Britannia számára a háború már a negyedik évébe fordult. Elviselték a dunkerque-i vereséget, túlélték a villámháborút, de elveszítették Szingapúrt, Hongkongot és Burmát, majd hatalmas kockázatot vállaltak az egyiptomi és az észak-afrikai győzelem érdekében. A brit haderő harcedzett volt, ám kimerült, katonái egészen más fizikális állapotban voltak, mint a frissen bevetett amerikai legénység, tábornokai idősebbek voltak, tapasztaltak ugyan, csakhogy konzervatívak.

Az amerikai „aranygallérosok” amellett kardoskodtak, hogy még ebben az évben meg kell indítani a Hitler-ellenes támadást. Dwight D. Eisenhower tábornok azt szorgalmazta, hogy a csapatok azonnal térjenek vissza Európába, és Franciaországon keresztül jussanak el a Rajnáig. Az általa előterjesztett Roundup hadművelet a lehető legjelentősebb csapásmérést irányozta elő a kontinensen, amilyen hamar csak lehet, azonnal, ahogy az időjárás megengedi. Ha a szövetségesek nem szállják meg mihamarabb Franciaországot – érvelt Eisenhower –, a németeknek még egy további évük lesz arra, hogy a kényszermunkára hurcoltakkal tovább erősítsék kedvenc Atlanti falukat. Egy mindent elsöprő inváziós hadsereg elvonná a német haderőt a szovjetektől, s ha minden jól megy, hamarosan visszaállhat a demokratikus rend Európában.

A csatornaátkeléssel járó offenzíva részletkérdései világossá váltak a tanácskozás végére. Szükség van egy Angliában felállított erős támadó haderőre. A szövetségeseknek meg kell semmisíteniük a német tengeralattjáró-flottát az Atlanti-óceánon, hogy biztosítsák a szabad utánpótlási útvonalat az Egyesült Államokból. Rendszeres légitámadásokat kell intézni Németország ellen a hadiipari termelés csökkentése, valamint a lakosság demoralizálása céljából. Végül mindez tetőfokára jut az európai tengerparton végrehajtott támadással, mely Churchill szerint a legnagyobb cselekedet lesz, amit valaha is elképzeltek.

Az amerikaiak azt vitatták, hol kellene megtámadni Franciaországot. Pas-de-Calais-nál? A Cotentin-félszigetnél? Vagy egyszerre a teljes francia partszakaszon Bresttől a Vizcayai-öbölig? Vagy délről, a Földközi-tenger irányából?

A brit katonai vezetést nem lelkesítette túlságosan az 1943-as franciaországi partraszállás gondolata, kitartottak amellett, hogy az időpont túl korai, nem alkalmas a totális kontinentális háborúhoz. A szövetségesek még nem állnak készen sem a hadvezetés felkészültségét, sem a tervezést illetően, nincs elegendő kiképzett katona, sem felszerelés. Megoldásra vár az utánpótlás és az elméleti lépések összehangolása, nem áll készen korszerű hadsereg a konfrontációra. Rommel még mindig piszkálódik, ami miatt tartalékokat kell hagyniuk a sivatagban, amire majd szükség lesz a partraszálláshoz. Churchill tábornokai amellett érveltek, hogy a tapasztalatlan amerikaiakra és a kimerült britekre tekintettel találni kellene valamilyen köztes megoldást, a totális inváziónál kisebb volumenű beavatkozást.

AFP Winston Churchill a második világháború alatt Afrikában,  1944-ben.

A miniszterelnök ideges volt, semmiképpen sem akarta, hogy Roosevelt elveszítse érdeklődését az európai hadszíntér iránt. Ha az amerikaiak nem kötelezik el magukat amellett, hogy 1943-ban Hitler ellen forduljanak, túlságosan is természetes lesz számukra, hogy a csendes-óceáni hadszíntérre irányítsák a figyelmüket. Roosevelt elnök félreteheti a „mindenekelőtt Németország ellen” tervet, a globális háborút tartva szem előtt.

Rooseveltet viszont az foglalkoztatta, hogy a kimerült Nagy-Britannia nem fogja-e Hitler legyőzése után azonnal kihúzni magát a háborúból, magára hagyva az Egyesült Államokat a csendes-óceáni hadszíntéren. Az amerikai hadvezetés azon az állásponton volt, hogy bármilyen, a teljes megszállásra irányulónál kisebb katonai beavatkozás Észak-Európában csak bábszínház.

Mindeközben Sztálinnak sikerült az első győzelmet aratnia a németek felett, mindenkiért. Az orosz csapatok fáradhatatlanok voltak, fegyelmezettek és szívósak. A sebesülteknek megparancsolták: „Szedd össze magad, s ha félholt vagy is, ha csak fél kezed maradt is, arra használd, hogy lőj az ellenségre!” Majdnem két éven át szilárdan tartották magukat az ellenséggel szemben.

– Valóban képesek azt feltételezni, hogy az oroszok zokszó nélkül eltűrik, hogy mi egész évben csak pihengetünk, miközben Hitler a harmadik csapást méri rájuk? – dörrent rá a tanácsadóira Churchill. – Az 1943-as év nem múlhat el egy átfogó európai támadás nélkül. – És a miniszterelnök meg is nevezte a számára kedvezőként kiválasztott dátumot: a D-nap időpontja 1943. július 12-e, a nyár közepi első holdfázis.

Az amerikai hadvezetés számítást végzett. Az erőegyensúly a briteknek kedvez: míg nekik százötvenezer fős aktív hadseregük van a Földközi-tenger vidékén, a briteknek négyszázötvenezer fős. Egy 1943-as partraszállás esetén a szövetségesek négy francia hadosztályra, kilenc amerikai hadosztályra és a hatalmas, huszonhét hadosztályból álló brit hadseregre számíthatnak. Hacsak Hitlert nem temeti maga alá saját hatalmi törekvéseinek és a maga keltette gyűlölködésnek a súlya, ami által kicsúszik kezéből egész Európa, az 1943-as év a britek show-műsora lesz, summázták a helyzetet az amerikaiak.

– Eljöttünk, meghallgattuk, és elfogadtuk – mondta az egyik amerikai tábornok a Casablancában felvázolt tervről.

Bár Churchill festményén sütött a nap, ideje volt beindítani a Brit Birodalom gépezetét. A miniszterelnök megdöbbent, amikor Roosevelt elnök rögtönzött sajtókonferenciát hívott össze, hogy bejelentse a háború végjátékának stratégiáját, minthogy ezt előzetesen nem egyeztették. „A háború csak feltétel nélküli kapitulációval érhet véget” – jelentette ki Roosevelt. Szó sem lehetett tűzszüneti megállapodásról – amiről Eisenhower alig pár hete még tárgyalást folytatott a Vichy-kormány egyik tengernagyával –, ezt már egyszerűen lesöpörték az asztalról. Casablanca után nem léteztek Hitler kapcsán „elfogadható feltételek”, sem sansz a Németországgal kötendő fegyverszünetre, csak a teljes és tökéletes megadás.

„Feltétel nélküli kapituláció” – ez a kifejezés felfedte a casablancai tanácskozás mélyebb igazságát. Az amerikai haderő fokozatos megerősödésével Nagy-Britannia egyre inkább háttérbe szorult. A háború első éveiben Nagy-Britannia egymagában harcolt Európáért – olyan történet volt ez, amely jót tett a nemzeti önbizalomnak, a hatalmas gyarmatbirodalom utolsó felvirágzása. Aztán csak egyetlen gyalázatos honolului nap kellett hozzá, és Amerika már benn is volt a háborúban, s a világ egyensúlyi helyzete nyugatra lengett ki.

Casablanca volt a legutolsó alkalom, amikor a britek úgy ülhettek asztalhoz, hogy diktálni kívánták egy egész kontinens jövőjét. A Brit Birodalom hosszú történetében ez jelentette Nagy-Britannia világuralmi hegemóniájának a végpontját. A britek most már csak kistestvérként juthatnak előbbre. A geopolitikai stratégia ettől fogva az amerikaiak show-műsora lett.

Ám az 1943-as év még a briteké maradt. És néhány napig Marokkóban minden csodálatos volt.

Sarah Rose: Legendás lányok

Partvonal, 2019

Ajánlott videó

Olvasói sztorik