Kultúra

Azért halt meg Wallenberg, mert Sztálin rájött valamire?

Gigantikus könyv jelent meg a Budapesten tízezrek életét megmentő diplomatáról. Matinézunk belőle.

Április 12-én, csütörtökön, az amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt egy súlyos agyvérzést követően elhunyt egy georgiai szanatóriumban. Élete utolsó heteiben még végigkövethette, hogy a szövetséges csapatok egyszerűen elsöpörték a korábban annyira félelmetes német hadsereget. A háborús sikereket azonban beárnyékolta az Egyesült Államok és a Szovjetunió között egyre keményedő szópárbaj. Úgy tűnik, Sztálin alakot váltott. Nem volt hajlandó amerikai tiszteket beengedni Lengyelországba, hogy segítséget nyújtsanak az ottani amerikai hadifoglyoknak.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Nem volt hajlandó más minisztereket elfogadni a lengyel bábkormányban, csak akiket a Szovjetunió jelölt ki. A demokratikus lózungok, amelyeket az elején hangoztatott, felfújt, talán már szét is pukkadt léggömböknek tűntek. A hangulat előrevetítette az eljövendő hidegháborús korszakot.

„Ironikus, hogy Hitler hatalmas harci gépezetének küszöbön álló összeomlása új helyzetet teremtett, amelyben Sztálinnak a Nyugattal szembeni mélységes bizalmatlansága napvilágra került, erősebben, mint valaha” – fejtette ki az Egyesült Államok akkori szovjet nagykövete, Averell Harriman az emlékirataiban.

Sztálin még arra is képes volt ragadtatni magát, hogy április elejei levelében egyenesen megvádolja Roosevelt elnököt, hogy a nyugati szövetségesek titkos tárgyalásokat folytattak a németekkel egy különbéke megkötéséről. A megbántott Roosevelt pár nappal a halála előtt küldte el válaszát Sztálinnak:

„Ez a történelem egyik legnagyobb tragédiája volna, egy ilyen kétely, a bizalomnak ekkora hiánya, épp akkor, amikor a győzelem pillanata már itt van, ez károsan hatna az egész vállalkozásra ilyen óriási, életekben, anyagi javakban és gazdagságban mérhető veszteségek […] után. Őszintén szólva, nem tudok mást mondani, mint hogy felháborít, hogy az Ön forrásai, akármelyek is ezek, ennyire hitvány és hibás képet közvetítenek az én és a legmegbízhatóbb beosztottaim cselekedeteiről.”

Sztálin lehet, hogy kőlevest főzött, de gyanakvása nem volt teljesen alaptalan. A németek de facto próbálkoztak egyszer-kétszer a fentiekkel egyező tárgyalásokkal. Néhány közülük Stockholmon keresztül zajlott. Bernt Schiller történész kimutatta, hogy Jacob Wallenberg 1945 februárjában a német külügyminiszter, Joachim von Ribbentrop küldöttét fogadta. A német egy üzenetet akart eljuttatni Winston Churchillnek arról, hogy Hitler elképzelhetőnek tart egy különbékét az angolokkal és az amerikaiakkal, ami azon alapult, hogy közös érdekük megakadályozni az oroszok előretörését. A Wallenberg testvérek korábban, a háború alatt, hatékony kommunikációs csatornát jelentettek hasonló esetekben. Amikor Jacob Wallenberg elutasította az ötletet, mert nem találta keresztülvihetőnek, Ribbentrop küldöttje megkereste helyette Iver Olsent az amerikai követségen. Ez valóban tárgyalási kísérlet volt Raoul Wallenberg legközelebbi köreiben.

Raoul Wallenberg. Fotó:  Laski Diffusion / Getty Images

Áprilisban folytatódtak a kapcsolatfelvételek Svédországon keresztül. Folke Bernadotte volt a csatorna. Az ő bevonásával Heinrich Himmler és bizalmasa, Walter Schellenberg, megpróbált béketárgyalásokat kezdeményezni a nyugati szövetségesekkel. Schellenberg Jacob Wallenberg egyik kapcsolata volt a német SS-hez. Amikor Raoul 1944 őszén Budapestre utazott, ezt a Schellenberget kérte meg, hogy vigyázzon unokatestvére fiára.

Senki sem tudja, hogy mindebből mennyit halászott ki a szovjet hírszerzés. De egy jól informált orosz kémelhárítás számára – sztálini méretű konspirációs tehetségekkel megáldva – nem lehetett túlságosan nehéz olyan összefüggéseket találni, amelyek nem voltak kedvezőek a lubjankai börtön 123-as cellájának fiatal lakója számára. Az, hogy az összefüggés véletlen, és nincs jelentősége, nem játszott akkora szerepet. A sztálini Szovjetunióban az igazságról alkotott elképzelésnek legalább akkora jelentősége volt, mint magának az igazságnak.

A stockholmi amerikai követségen nyugtalanságot keltett a hír Raoul Wallenberg eltűnéséről. Herschel Johnson felelősséget érzett, és aktivizálta magát. Írt külügyminiszterének, Edward Stettiniusnak, és hangsúlyozta, hogy szerinte az amerikai követségnek Moszkvában segítséget kellene nyújtania Söderblomnak „tekintettel, hogy különös érdekünk volt Wallenberg budapesti missziója”. Az üzenet célba talált. Morgenthau pénzügyminiszter, aki létrehozta a WRB-t, külön üdvözölte Johnson táviratát: „Tudassa Stettiniussal, hogy nekem személyesen fontos ez az ember.”

Az Egyesült Államok moszkvai nagykövete, Harriman, megtette, amit kértek tőle, de Söderblom elutasította a segítséget. „A svédek azt mondják, hogy semmi okuk gyanakodni, hogy az oroszok nem tesznek meg minden tőlük telhetőt, és nem gondolják, hogy a mi részünkről egy közeledés a szovjet külügyminisztériumhoz kívánatos lenne” – jelentette Harriman Washingtonba. Majd így folytatta: „A budapesti svéd követség tagjai, útban Stockholm felé, pár napon belül Moszkvába érkeznek, lehet, hogy vannak információik Wallenbergről.”

*

Április 13-án, éppen ebéd előtt, megérkezett Moszkva Kijevi pályaudvarára Per Anger, Ivan Danielsson, Lars Berg, Margareta Bauer, Asta Nilsson, Yngve Ekmark, Mezey Dénes és Göte Carlsson. Csak Raoul Wallenberg hiányzott. Az utazás rendben zajlott. Kék szalonkocsit kaptak, „régi cári modell”, és három napot Odesszában töltöttek út közben, megnézték többek között a Pillangókisasszony operaelőadást is.

Staffan Söderblom és Ingemar Hägglöf a peronon álltak, és vártak. Kissé izgatottak voltak, leginkább a követ izgult, nehogy az oroszok egyenesen Szibériába irányítsák a svéd diplomaták vagonját. Hägglöf, aki az utolsó percig reménykedett abban, hogy Wallenberg is a vonaton van, aggódni kezdett. Nyolc évvel korábban nyáron, rövid időre találkoztak Párizsban. Wallenberg üzleti úton járt arrafelé.

Söderblom meghívta ebédre a társaságot a Mindovszkij-villába, és a délutánt különböző találkozókon Danielssonnal töltötte. A többiek városnézésre mentek, és meglátogatták a Vörös teret, nem messzire a Lubjanka börtöntől. Söderblom és Danielsson először kettesben beszélgettek, majd találkoztak a külügyminisztériumban Vetrovval, a skandináv osztály vezetőjével. A külügy ugyanabban a negyedben volt, mint a Lubjanka börtön. A találkozó öt percig tartott. Ez alatt az idő alatt senki sem említette a Raoul Wallenberg-ügyet.

Kettesben történt beszélgetésük során a svéd követek persze bizonyára váltottak róla pár szót. Danielsson új szempontot hozott magával a rejtély megoldására: egy baljóslatú híresztelés, amit Valdemar Langlet hallott, hogy Wallenberget álruhás nyilasok vitték el. Akkor pedig bármi is megtörténhetett, de az a legvalószínűbb, hogy megölték. Sok elmélet keringett e körül a szál körül. Söderblom hallgatta, és egyre mélyebb lett a meggyőződése. Mindennek a végső következtetése az – ahogyan ő látta –, hogy Raoul Wallenberg halott.

Aznap este a pályaudvar peronján Söderblom magához intette Per Angert. „Ne felejtse el, hogy amikor visszamennek Svédországba – egyetlen rossz szót se az oroszokról!” A rákövetkező napon pedig a követ táviratilag informálta Stockholmot a legújabb eseményekről:

„Wallenberg, akit a németek és a nyilasok halálra ítéltek, saját kezdeményezésére ment át az oroszokhoz. Mihelyst rátaláltak, hivatalos értesítést kaptam. Ezek után Wallenberg autóval Debrecenbe indult, és félő, hogy ezen az úton életét vesztette. Több elmélet is van: autóbaleset (nagyon valószínű), rablógyilkosság, lesben álló nyilasok csapdája stb. Attól félek, sose derül ki az igazság.”

És egy ezt követő levélben tovább fejtegette a gondolatait:

„Attól félek, hogy az oroszok még legjobb szándékaik ellenére sem tudnák kideríteni, hogy mi történt. Először is káosz uralkodik Magyarországon […]. Továbbá sajnos arra is kell gondolnunk, hogy Tolbuhin marsall vezérkarát és az alárendelt törzseket a jelenlegi helyzetben nehezen lehetne rávenni, hogy egy ilyen fajta ügynek nagyobb figyelmet szenteljenek. Végül pedig az is elképzelhető, hogy amennyiben Wallenberg egy halálos autóbaleset áldozata lett, vagy Budapestről kelet felé útközben meggyilkolták, az aktuális kavarodásban eltűnése a budapesti ostrom alatt, tényszerűen nyom nélkül történt.”

A következő héten várták a budapesti svédeket Stockholmba, egy helsinki megállást követően. Az érkezés híréről a lapok már napok óta tudósítottak, de nem mondták meg, hogy kiket takar a „budapesti svédek” gyűjtőnév. Maj von Dardel az utolsó pillanatig reménykedett, hogy fia is hazatérőben van. De egy keddi napon felhívta őt a külügyminiszter-helyettes helyettese, Vilhelm Assarsson. Elmondta, hogy a budapesti követség tagjai hajóval jönnek Helsinkiből, de Raoul Wallenberg sajnos nincs velük.

Maj és Fredrik von Dardel mégis kimentek a Skeppsbro kikötőbe, hogy üdvözöljék az Arcturus nevű gőzöst április 18-án, szerda délelőtt. A rakpart tele volt rokonokkal, akik ajándékokkal és virágokkal érkeztek. Integettek és kiáltoztak, ahogy a hajó egyre közeledett. A vámbódé előtt egy kis külügyminisztériumi fogadóbizottság állt, és a tömegben több magyar emigránst is lehetett látni, talán abban reménykedtek, hogy hírt kapnak a rokonaikról.

A rakpart közepén állt Per Anger felesége, Elena, egyéves kislányukkal, Birgittával, aki egy harmatos vörös rózsát viselt kis kalapjába tűzve. Lars Berg édesanyja sírt, amikor átölelte 26 éves fiát. A fiatal diplomata a szeme sarkából megfigyelte Maj és Fredrik von Dardelt, akik csöndben álltak, és nézték a többieket. „A könnyek, amelyek Raoul anyjának arcán folytak végig, a nehéz bánat könnyei voltak” – írta Berg könyvében néhány évvel később.

Maj von Dardel pár nap múlva megpróbálta meghívni magukhoz a budapesti követet, Danielssont, hogy többet halljon Raoulról. Ő megköszönte a meghívást, de elutasította azzal a kínos érvvel, hogy „nincsen alkalmas ruhája”.

*

A Svenska Dagbladet írt a hiányzó követségi titkár miatti nyugtalanságról már a másnapi, csütörtöki számában. A külügy hivatalos sajtókommünikéjét Raoul Wallenbergről csak péntek este hozták nyilvánosságra. „Bombaként csapódott be Stockholmban” – írta az Expressen újság a következő nap. Az az információ, hogy Raoul Wallenberg a Vörös Hadsereg védelme alatt áll, olyan megnyugtató volt. A rokonok azt hallották, hogy „semmi közvetlen ok nincs az aggódásra”. A hazatérők ezen kívül elmondták, hogy az oroszok „kitűnően” bántak a budapesti követség személyzetének többi tagjával. Hirtelen viszont megváltozott a külügy hangneme. Azt mondták, hogy „semmiféle tájékoztatás nem áll rendelkezésre, és annak esélyét, hogy Wallenberg úr életben van, csak korlátozottnak kell minősíteni”.

Pénteken sajtótájékoztatót tartottak Per Angerrel és Ivan Danielssonnal a pódiumon. „Egy rossz szót sem az oroszokról” – intette őket Söderblom, és ezek a szavak még a diplomaták fülében csengtek. A sajtótájékoztatót a budapesti dráma leleplezése dominálta. Anger és Danielsson beszélt Raoul Wallenberg nagy teljesítményéről, de nem tulajdonítottak jelentőséget annak a ténynek, hogy nem volt velük a hajón.

Fotó:  Wojtek Laski / Getty Images

A külügyben szervezett kihallgatás nem történt a budapesti követség személyzetével. Néhányuknak írásos jelentést kellett leadnia, de egyik sem szólt Wallenberg eltűnéséről, hanem csak a követségen történt dolgokról. A protokollon kívül Danielsson azért továbbította a baljóslatú híreszteléseket is Budapestről, ugyanazokról, ami miatt Söderblom írt haza és spekulált a gyilkosságról vagy „halálos autóbalesetről”. És a külügy nem talált jobb ötletet, minthogy nyilvánosság előtt közölje ezeket a félelmeket.

A következő napokban Wallenbergről emlékeztek meg tettei miatt számos svéd és külföldi újságban. „Raoul Wallenberg. Építész. 20 ezer ember megmentését irányította” – volt a New York Times címe. „Elévülhetetlen dicsőség kapcsolódik a nevéhez és emlékéhez. Az amerikai menekültügyi szervezet, a War Refugee Board, szintén csodálatát fejezte ki tettei miatt, amit a mostani háború legnagyobb egyéni teljesítményének kell tartani” – írta a Svenska Dagbladet egyik vezércikke.

Ezzel egy időben a külügy élesebb hangnemet használt Söderblommal szemben. Mivel a budapesti delegáció többi tagja biztonságban volt, nőtt az igény, hogy megtudják, egyik diplomatájuk miért nem érkezett haza. Hiszen az oroszok végül is biztosították őket, hogy Wallenberg az ő védelmük alatt állt. Akkor mi történt? Mindent összevetve úgy tűnik, hogy maga a külügyminiszter, Christian Günther reagált. Söderblom szigorú parancsot kapott, vagyis „definitív instrukciókat”, ahogy azt külügyi nyelven nevezték, hogy keresse fel Gyekanozovot, utaljon a január 17-ei üzenetére, és követeljen egy „gondos kivizsgálást” Raoul Wallenberg „további sorsáról”.

Söderblom biztosan nyögött. Megpróbálta az otthoniaknak elmagyarázni, hogy szerinte ezt a kérdést másutt kellene kezelni, és nem lenne szabad engedni, hogy megzavarja a legmagasabb szintű nehéz és érzékeny kapcsolatokat. Különösen nem most, amikor annyi minden szól amellett, hogy Wallenberg meghalt egy balesetben vagy álruhás nyilasok megölték. Miért ne az új magyar kormányhoz forduljanak Debrecenben? Nem lehet, hogy ők jobban tudják? Nem lenne jobb személyesen Kollontajhoz fordulni? Talán a barátja, Marcus Wallenberg írhatna egy levelet neki?

Az igazság az, hogy Söderblom sem érintette a Wallenberg-ügyet Gyekanozovval január 26-a óta. Azóta csak alacsonyabb rangú hivatalnokokkal beszélt erről. Kelletlenül megcsinálta, amit parancsoltak neki, de nem a hatást csökkentő hajbókolások nélkül.

Söderblom 1945. április 25-ére kapott időpontot, Gyekanozovtól. Azzal kezdte, hogy átnyújtott egy levelet, amely egy hivatalos svéd követelést tartalmazott, hogy a szovjet oldal tegyen lépéseket, és kerestesse Raoul Wallenberget. A külügyminiszter-helyettes megígérte, hogy megteszik. De Söderblom itt nem állt meg. Hiszen nemrégiben közölte a szovjet külüggyel, hogy Wallenberg valószínűleg eltűnt. Nyilván úgy érezte, hogy meg kell magyaráznia az új követelést. Azzal folytatta, hogy az ő mostani lépését az indokolja, hogy a svéd újságok sokat írtak Wallenberg cselekedeteiről, és nagy a nyugtalanság, hogy vajon mi történhetett vele.

Gyekanozov a következő emlékeztetőt készítette utólag azokról a gondolatokról, amelyeket a látogatás keltett benne:

„Esetleg baleset történt vele. A svédek információt kaptak egy ilyen lehetőségről a Budapestről Bukarestbe érkező zsidóktól. Megkérdeztem, hogy milyen esetre gondol Söderblom. Ő elmagyarázta, hogy a tudomására jutott tanúvallomások szerint Wallenberg – miután rátaláltak – egy autóbalesetben meghalt.”

Ingrid Carlberg: Raoul Wallenberg története

Noran Libro, 2020

Fotó: Sopronyi Gyula /24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.