„Mosolyom megfagy csendesen”
(balsejtelmek)
„Pár esztendő és öregasszony leszek. Remélem nem érem meg, de amennyiben megérném, isten bizony mulatnék rajta” – írta Csinszka Bárczynak 1934 nyarán. Sokszor úgy gondolta, vígan kacérkodhat a halállal. Mert alapvetően egészséges volt. „Keveset alszom, sokat fürdöm, becsületesen eszem, túl sokat beszélek és játszom, és nincsen semmi zsinórmértéke a napjaimnak, amit nemcsak a kényszer parancsolna rám. Háztartásomban rendes vagyok és tiszta, igényes és igénytelen. Jó kedvem: fanyar pezsgő, humorom könnyed, de kegyetlen, erőszakosságom legyőzhetetlen, de hitem szerint mindig jószándékú.” Ha valaki ilyennek látja magát, annak nincs mitől tartania. Általában nincs. De ha a legkisebb nyavalya tört rá, akkor nyomban megijedt. Harsányi Gréte meséli:
„Nagyon tudott élni, nagyon intenzíven. Húsz emberre való vitalitást hordozott harsogón egészséges testében. Soha nem fájt semmije, soha beteg nem volt. Egyetlen esetre emlékszem hosszú barátságunk alatt, hogy elrontotta a gyomrát valami romlott lazaccal. Másnap nem evett, este aztán csak feketét ivott és éjjel szívdobogás, szédülés tört rá. Az egészségesek gyávaságával rémült meg és másnap elmondta, hogy végiggondolta és elkészíti a végrendeletét: örököse Márffy, csak apró emlékeket akart szétosztani azok között, akiket szeretett és akik megbántották: illik fizetnem nekik is, mondta nevetve, – nem szeretek adós maradni.”
Csinszka, aki alapvetően ebben a felfokozott állapotban élte az életét, a nappali heverészés és a pörgő éjszakák ritmusában, olykor kimerült, ellankadt és úrrá lett rajta a melankólia. Versei szinte mindig ebben az állapotban születtek, és a legtöbbjükben ott kísért az elmúlás.
Egy szép órában, kedvesem,
vége a bálnak rendesen,
Mosolyom megfagy csendesen
s nem kell a játék, kedvesem.
Két kezem illedelmesen
összeteszem majd, rendesen,
szemem lesütöm csendesen
s nem gondolok rád, kedvesem.
Sohase vágytam, kedvesem,
feküdni ilyen rendesen
s bevárni illedelmesen,
míg porrá leszek, csendesen.
Ki hinné, hogy 1925-ben született ez a költemény? Nem a per utáni depresszióban, és nem is Mikes Lajos elvesztésekor. Mikor Harsányi Grétének adott egy példányt kötetéből, e vers utolsó szakaszát írta be ajánlásul, „mintha ösztönösen érezte volna, hogy korán el kell mennie és a túlvilágról is ismételni akarná, hogy szeretett élni. Aztán még egy sor, a kis versszak alatt: de ez már a szokott, vidáman tréfálkozó, gyerekesen könnyed hangnemben: aki nálam jobban szeret, írja alám a nevedet. S mint a bakfisok az emlékkönyvben, a papírlap legaljára írta, hogy Csinszka.”
Barátai nem mindig igazodtak ki rajta. Szentimrei Jenő és Ferenczy Zsizsi maguk sem tudták, hogy mennyire beszél komolyan: „1934 augusztusa utóján jártunk náluk a Szamóca utcában. Akkor volt ilyen lírai vallomást tévő kedvében. Megindultan beszélt Kuncz Aladár haláláról, és önmagának sem jósolt hosszú életet. Érszűkületnek nevezik az orvosok az ő betegségét – mesélte szokott, nézéstelenül maga elé meredő tekintetével –, s bizony az ő napjai is meg vannak számlálva. – Ilyen fiatalon? Ki beszélt a fejedbe ilyen őrültségeket? – kérdeztem, mert tegeződtünk már akkor. Még készült, hogy erősítő kúrára valahová a bajor hegyekbe megy sógora segítségével, aki az IBUSZ egyik idegenforgalmi megbízottja volt. Töltött is ott néhány hetet.”
A bajor Alpok tóvidéke ideális helynek tűnt a terápiára. Másfél évvel korábban már jártak együtt Bajorországban, akkor a müncheni Heinemann Galériában volt Márffynak kiállítása, és igazán remekül érezték ott magukat. Tehették, mivel nemcsak Heinemannék vendégei voltak egy előkelő szállodában, de ezekben az években Münchenben dolgozott a festő testvére, Márffy Károly is, aki mindenben a segítségükre volt. Csinszka már akkor el volt ragadtatva, és zebegényi sógornőjének hosszú levelekben lelkesülten számolt be a bátyjáról: „Drága Annuskám te angyal. Itt remek a dolgunk, csak Ti hiányoztok. Olyan fejedelmin lakom és élünk, hogy nem is normális pedig van egy kis igényem mint tudod. Karcsi egy elragadó pofa. Imádják itten és olyan geniális hogy az már szinte emberfeletti. Ha Ödönhöz nem mentem volna akkor biztosan őt főztem volna meg magamnak – amilyen fáin fiú. Most két napra ágyba dugták mert megfázott de ma már remekül van és most jelentette (szobám telefonján) a hírt hogy jól kikakálta magát és nagyon boldog. A kiállítás fényes követségi csődület következtében nyílt meg. Csupa előkelő ember, csupa jó kép és jó kritika. Most jön majd Karcsi csodatétele az anyagi lebonyolítás, mert mint tudod az erkölcsi sikerhez sajnos az anyagi is szükséges. Karcsi mondja menni fog ez is és én hiszek benne, mert ugy él és olyan köre van hogy pillanatokig ámulatba bámulatba zuhanunk. Édes pofa az biztos. Van fogalmad milyen szemtelen? Kis miska vagyok hozzá viszonyítva. Ödön egyetlen bánata, hogy egy újság kritikában azt írták hogy 72-be született. Miszerint is 61 éves. – Nekem így is jó, nekem mindenképpen jó, humornak pedig szintén jó. Mi?”
Münchenben Csinszka a kulturális igényeit is kiélhette, ebben ugyancsak segítségére lehetett a színházi világban tevékenykedő Károly: „tegnap Tilla Durieuxt néztük meg Ödönnel az ’Árnyék’ba. Gyönyörű díva és a legnagyobb ma élő szinésznője Európának. Elképzelhetetlenül csúnya és a másik percben szép lesz. Egy nagy fekete macska, gyönyörű kezekkel, remek orgánummal és olyan okos koponyával ami beléd rekeszti a szót (…) – számol be élményeiről egy másik levelében Annuskának, és le is rajzolja hozzá a híres színésznőt, szemből és profilból is. – Rengeteget fogok mesélni roluk nektek és általában az itt leélt és látott dolgokról. Ödön drága jó fiú, Karcsi egy édes – én vagyok szaros.”
Ide vágytak vissza, miközben az egyre fenyegetőbb politikai helyzetből mintha semmit nem vettek volna észre. Pedig barátjukat, Lóránt Istvánt 1933 tavaszán letartóztatták, és csak fél év múlva tudott elmenekülni Németországból, és a Csinszka által bálványozott Tilla Duerieux is emigrációba kényszerült férje származása miatt. Márffyék nem politizáltak, a vörösterror, fehérterror nem hagyott jó emléket bennük. Baráti társaságuk nagyrészt zsidó értelmiségiekből, művészekből állt, de Magyarországon ekkor semmi jel nem utalt még rá, hogy baj érhetné őket. Ráadásul a katolikus Márffy-családról egyébként is mindenütt azt gondolták, hogy nemesi família (pedig nem volt az), és a Márffy-testvérek azt is következetesen elhallgatták a világ elől, hogy anyai részről zsidó származásúak. Ezt a tényt valószínűleg maga Csinszka sem tudta, mint ahogy Márffy második felesége sem. Csak a legutóbbi kutatások során derült fény a család gondosan őrzött titkára. Bárczynak is élcelődőtt olyanformán, mintha az olasz és a német diktátort akarná szeretőjének: „Én Hitlerről és Mussoliniról se tudok semmi jót mondani ebben a pillanatban. Mióta Bözsével van dolguk, mondhatnám elvagyok hanyagolva. Minek tagadjam – kicsit – ’durcás is vagyok’” – írta 1933 nyarán, majd később: „Benitó és Adolf még mindég dob. Mit tegyek?”
Tehát úgy döntöttek 1934 nyarán, hogy az Alpok lábánál fekvő gyönyörű tavat, a Tegernseet fogják felkeresni. Csinszka barátaiknak is bejelentette, Kemény Simonnak így: „Augusztus 30-án úgy van hogy Münchenbe megyünk. Nem is Münchenbe – de München mellé Tägern-see mellé, ahol Ödön festeni készül tót és fát, füvet és embert.” Hiúsága nem engedte meg, hogy saját egészségügyi gondjaira hivatkozzék.
Egy hónapot töltöttek a pompás dél-bajor vidéken Márffy Károlyék vendégeként. Ödön sokat festett, Csinszka remekül érezte magát. A tóparti napozás, fürdés, valamint a kirándulások a környéken visszahozták az életkedvét, miként ez Vonyicának írt leveléből is kitűnik:
„Drága Gyerekek. Megkaptuk Bogyó négy mondatból álló levelét. Ez volt eddig egyetlen postám mióta itt vagyunk. Annusnak is írtam, nem tudom mi a baj, hogy semmit sem ír! Itt mi gyönyörű helyen élünk. Falun. Szép, 14 szobás villájuk van a Karcsiéknak, fürdőszobával, telefonnal, két autóval. Jó a konyha is – de Vonyica különb bárkinél az bizonyos. – Olyan szép rétek vannak itten köröskörülöttünk, amilyeneket sehol, soha nem láttam eddig. Ha süt a nap elragadó a vidék. Gyönyörű tehenek, fenyő erdők és olyan tiszta folyóvizek mint a Körös volt Csucsán. Fürödni is lehetett párszor a tóba. Jó hideg a vize 16-17 % [sic!] – de e nap olyan forró volt mint kánikulába. Az a tervünk, ha igaz, hogy 28. táján Karcsiékkal autón utazunk innen haza – Pestre. Ezért már vágyom utánatok taknyosok. – Vonyica, a rókámat rázd ki – néha nehogy bele essen a moly. – Dödi üzeni tegyetek félre vagy 5 kiló szép friss diót a Karcsiéknak. Újság itt, teheneken, füvön vizen és fényözön[ön] kívűl nem nagyon van. Jövőhéten megyünk Oberammergauba, és egyszer még talán Münchenbe is befutunk. Remélem semmi baj nincs. Meszelés sikerült? Legyetek jók, mert én is az vagyok – Sokszor ölel – Fettert, kutyákat alázatosan köszöntjük Csinszka és Dödi.”
Szeptember 26-án már Münchenben vannak, és végül csak október elején térnek vissza Márffy Károly autóján Budapestre.
(szélütés)
Bár nagyszerűen érezték magukat Tegernseeben, úgy tűnik, a levegőváltozás nem volt elegendő Csinszka bajára. A migrénes rohamok visszatértek. Az élet azonban nem állt meg. Csinszka rohangált, barátokkal, barátnőkkel találkozott. És Márffy Károly tiszteletére estélyt adott a Szamóca utcában. Így akarta megköszönni sógorának az elmúlt hónapot. Márffyék nagy társaságot hívtak, rokonokat, ismerősöket.
Október 18., csütörtök volt.
Vonyica így idézte fel ezt a napot: „Márffyék akkor Németországból jöttek haza. Csinszkának már ott is erős fejfájásai voltak a magas vérnyomástól. Orvoshoz mégsem akart menni, a férje sürgetésére sem. Vacsorára hívtak vendégeket, és Csinszka már előtte, a fodrásznál rosszul lett.”
Márffy ekként emlékezett vissza: „Éppen Münchenből jöttünk az öcsémtől. Ők is velünk jöttek, az öcsém, a sógornőm és Csinszka viszonozni akarta a müncheni vendéglátást. Éppen a reváns vacsorán történt. Mát túl voltunk a vacsorán, a társaság megoszlott. Az asszonyok külön ültek a hallban. Nagyon jó kedve volt, tréfálkoztak sokat nevettek.”
Vonyica: „Én főztem kint a konyhán, a nagyságos asszony szegény kijött, segített. Akkor beszéltem vele utoljára. Egyszerre csak, amikor már a fekete is bent volt, kijött az úr és azt mondta: baj van, rosszul lett a nagyságos asszony.”
Egy vendég:
„Vacsoratársaság volt együtt. Csinszka beszélgetett, nagyon jókedvű volt. Egyszer csak előredől, lehajtja a fejét az asztalra. Ez nagyon lassan történik. Azt hiszik, hogy nevet. Nem történik semmi. Csinszka nem mozdul. Felemelik, megigazítják, azt hiszik valami múló rosszullét. A cigaretta ég a kezében. Megpörkölte az abroszt.”
Márffy: „A sógorom [Pacher Kornél] észreveszi, hogy Csinszka nem nevet, hogy Csinszka nem válaszol. Csak ül mereven s egyszerre a cigaretta a kezéből a terítőre esik. Látta, hogy baj van, odaugrott, felemelte, hogy felvigye az emeletre. Csinszka ment. Nagyon erős akart lenni, mert mindig lenézte, megvetette a gyöngéket, a betegeskedőket. De a lépcső közepetáján megingott. Akkor odaugrott az öcsém is, felkapta és bevitte a szobájába. De még ott sem akart lefeküdni, mindenáron állni akart. Úgy kellett erőszakkal lefektetni. Persze rögtön orvos, szanatórium, érvágás, injekció.”
Vonyica: „Nagy ijedtség volt, szaladgálás, aztán félegy tájban átvitték szegénykét a János szanatóriumba. Nem is láttam többé. Nem mehettem be a szobájába olyan rosszul volt.”
(kórházban)
Súlyos állapotban szállították a kórházba, de a család, az orvosok reménykedtek. Az Est és más lapok három nap múlva arról tudósítottak, hogy Csinszka jobban van. Valóban: eszméletéhez tért, hogyléte napról-napra javult, megismerte a látogatókat, de megszólalni nem tudott. Szerdán, 24-én délelőtt egészen erőre kapott, az orvosok azt közölték Márffyval, hogy felesége túl van a legnagyobb veszélyen. „Az ötödik napon már megjelent az első mosoly is a szája körül. Megebédelt, kezelőorvosának hálásan kezet nyújtott s mintha egy másodpercre beszélőképességét is visszanyerte volna, néhány halk, szakadozott szót suttogott. Ép balkezével megemelte béna jobbkezét, mintegy jelezve, hogy már használni tudja, s papírt kért, hogy kipróbálja, vajjon fogják-e még az ujjai a ceruzát. De az erőtlen jobb-kéz még csődöt mondott, mikor megpróbálkozott az írással. Erre balkezébe vette a ceruzát és a kis papírlapra felírta irodalomtörténeti nevét: Csinszka.” – írta Gál Imre néhány nappal később. „De furcsa, amikor biztatgattak, hogy már jól van minden. Mosolygott. Valami gúnyos fölényes mosoly volt ez” – mondta Márffy. Talán ez adta az ötletet, hogy bevigyen neki egy kis bohókás játékszert:
„[Otthon,] az éjjeli szekrényén volt egy groteszk babája, amelyik összecsapta tenyereit. Az utolsó napon délelőtt ott voltam nála [a kórházban] – ekkor már mintha beszélni akart volna – fel akartam vidítani, tréfásan azt mondtam, hogy behozom a tapsoló babát. Egy hang szökött ki a torkán. Furcsa torz hang, de vidám. Nevetni akart. Olyan boldogan mentem el tőle délben.”
„Alig hagyhatták el a szanatóriumot – tudósít a Magyarország – mikor Csinszka álomba merült, Négy óra körül ébredhetett fel. Ekkor kapta meg az uzsonnáját, egy csésze hideg teát. Mosolygott most is, mint mindig. Amint az ápolónő a szájához emelte a csészét, hirtelen hátrahanyatlott a feje. Pillanatok alatt halt meg. Az első roham a múlt csütörtökön este érte, a másodikat már nem állta a szervezete. Az orvosok számítottak is erre, a család is tudta. Egy remény volt csak, hogy a második roham nem fog be következni. ’Fél ötkor értünk ide’ – mondja Márffy Ödön – ’akkor már nem élt. Talán jobb is. Neki. Nekünk végtelenül tragikus. Segíteni, azt mondják már úgysem lehetett volna. Így legalább néhány hónapos kínlódástól menekült meg.’”
Rockenbauer Zoltán: Csinszka, a halandó múzsa – Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese
Noran Libro, 2017
