Randit kért volna, de amint szólásra nyitotta száját, lehányta a lányt

Tivadar

Tivadar szorongott. Nagyon. Napok óta nem hagyta el a lakást, azóta, hogy kirúgták legutolsó munkahelyéről. Nem csodálkozott, mármint azon, hogy kirúgták, hasznavehetetlen fasznak tartotta magát. Az a két barátja, aki isten tudja, miért, még megmaradt, azt mondta, ideje, így negyven felé, szakemberhez fordulnia.

– Hogyan, miközben a lakást sem tudom elhagyni? – kérdezte kétségbeesetten Tivadar, nekik csak Tivesz, mire barátja, Katalin, Kaltenbekter doktor telefonszámával válaszolt.

Kaltenbekter doktor házhoz is járt, tarifája kiszállási díjjal, ahogyan ő fogalmazott, huszonötezer volt per negyvenöt perc. Tivadarnak óriási szerencséje volt, Kaltenbekter doktor ugyanis csak a nyolcadik és hetedik kerületben praktizált, így aztán a 3/c-ben lakó Tivadar pont a szerencsés kevesek közé tartozott.

Az a nap, amikor Kaltenbekter doktor először látogatta meg, eleve szarul indult. Etelka körbejárt a házban valami sütivel, de Tivadart kihagyta. Persze, miért is vinne neki, azt se tudja, kicsoda, nem jár hozzá senki, nem megy sehova, olyan, mint egy árny a mocskos falon.

Tivadar végiggondolta a kórtörténetét, hogy pontosan elő tudja adni Kaltenbekter doktornak. Kivett egy papírt a fiókból, tollat ragadott, és címszavakat vésett a fehér felületre.

Apa és anya. Alap. Ahogy az a Google-ból is kiderült, az a tény, hogy az apja verte az anyját, prediszponálta (azt hiszi, ez a helyes szó, le is írja) a szorongásra. Az, hogy az apja cikizte a nevét, amit az anyja választott, már csak hab a tortán.

Nők. Igen. Az első szorongásos élménye Rékával kapcsolatos a 4/b-ből. Amikor egyszer el akarta hívni randira, még mielőtt kinyithatta volna a száját, lehányta magát. Tipikus szorongásos reakció – húzta alá Tivadar.

A továbbiakban sem volt nagyobb sikere. Egyetlen komoly barátnője megcsalta. Amikor kiderült az affér, Tivadar engedte elmenni, és csak annyit kérdezett, mit rontott el. Élete szerelme csak röhögött, és azt vágta a fejéhez, ahhoz sem elég férfi, hogy egy jó nagyot lekeverjen neki.

Itt aztán nagy zűrzavar keletkezett Tivadar amúgy is zavaros agyában. Nem értette, hogy ha az anyja hálás volt, amiért próbálta megvédeni az apjától, akkor élete szerelme miért várta volna el, hogy verje. Ekkor határozta el, nem kezd többé nővel.

Már csak fél óra, és megjön Kaltenbekter doktor. Vajon hányszor huszonsokezer forintja marad majd munkanélküliként a specialistára? – tűnődött. Az örökségéből az anyjának is félre kell tennie, hogy legyen tartaléka, ha majd kijött a börtönből, és apja sírját is gondoznia kell, de az kevésből is megvan, ritkán megy csak ki hozzá. Óvatos számítások szerint három útbaigazításnyit ki tud fizetni a pszichológusnak.

Kopogtattak.

Kaltenbekter doktor kötött mellényben érkezett a negyven fokban, Tivadar szégyellte hawaii mintás rövidnadrágját.

– Kérem, fáradjon be! – üdvözölte a nagy embert, és betessékelte a kis garzonba.

– Kedves Tivadar, adna nekem egy pohár vizet? – kérdezte a doktor, és Tivadar látta, hogy az inge csatakos az izzadságtól a kis mellény alatt.

Két pohár vízzel leültek egymással szemben. Kaltenbekter doktor elővett egy kis füzetet, egy tollat és egy nagy csomag papír zsebkendőt, amit óvatosan Tivadar elé tolt.

– Kérem, akkor kezdjük is. Miért is fordult hozzám, Tivadar?

– Nos, a helyzet az, hogy már tarthatatlan a helyzetem – mondta Tivadar. – Nem nagyon tudom elhagyni a lakást, szorongok.

– Ühüm – jegyzetelt szorgosan Kaltenbekter doktor, majd megkérte, hogy folytassa.

Tivadarnak nem kellett kétszer mondani: ömlött belőle a szó. Az anyja, az apja, az elfuserált nőügyei, a borzalmas főnökei, az izzasztó villamos.

– Na, akkor itt álljunk meg egy kicsit! – szakította félbe Kaltenbekter doktor. – Szóval, úgy látom, hogy itt terápiára lesz szükség. Nálam ez minimum tíz alkalom, az alatt nincs is értelme elkezdeni. – Tivadar itt gyors fejszámolást végzett. – Fontos, hogy tartsuk az ütemet – folytatta a doktor. – Ha lemondja az ülést, ami az ön esetében nem túl valószínű, hiszen ki sem teszi a lábát a lakásból, szóval, ha lemondja, akkor azt negyvennyolc órával a megbeszélt időpont előtt kell megtennie, különben ki kell fizetnie az árát. Ez így rendben van? – kérdezte Kaltenbekter doktor.

– Persze – felelte Tivadar, mert bár fogalma sem volt, miből fizesse ki a drága szakit, nem tudott nemet mondani.

– Nos, akkor most már folytathatja, de előtte kérem, mondja el, mit érez – mondta Kaltenbekter, és közelebb tolta Tivadarhoz a zsebkendőt.

– Most éppen mesélek, azt érzem – válaszolta Tivadar idegesen.

– Legyen őszinte. Velem mindig legyen az, higgye el, megéri – mosolygott a doktor.

– Ideges vagyok. Nem tudom, miből fogom önt kifizetni – vágta oda önmagát is meglepve Tivadar.

– Nem így értettem. Hogy érzi magát azután, hogy az életéről beszélt?

– Sehogyan.

– Na, látja, Tivadar, ez a baj. Elnyomja és maga előtt is eltitkolja az érzéseit. Ezt kell majd hámozgatnunk, ezeket a rétegeket.

– De, kérem, én mondtam, hogy most ideges vagyok a pénz miatt.

– Tivadar, elő fogjuk húzni ezeket a dolgokat onnan mélyről, együtt, mi ketten. De most lejárt az időnk. Indulnom kell.

Tivadar köpni-nyelni nem tudott, csak meredt maga elé, miközben a doktor a táskájában turkált.

– Számlát adok, jó? – mondta, és Tivadar kénytelen volt felállni, és elővenni a tartalékpénzét.

Kopogtattak.

– Jó napot kívánok, Kiss őrnagy vagyok. Kérem, maga a lakás tulajdonosa? Feltennék pár kérdést.

Tivadar ebben a pillanatban összeesett, így azt már nem látta, hogy Kaltenbekter doktor távozóban a szomszédos lakás elé rakott pogácsából falatozik.

*

Életbiztosítás

– Mennyiért szeretne?

– Bevallom, nem tudom, pontosan hogy működik.

– Értem. Akkor tehát nézzük. Százezrenként működik, mi vagyunk a legolcsóbb életbiztosító, ezt garantálhatom. A KPBZ és a GHZU mind egymilliós tétellel kezdi, tudja, elég nagy a baj…

– Igen, tudom.

– Na, igen, tehát, mi ugyanazt a biztonságot tudjuk nyújtani szeretteinek százezerért, mint ők egymillióért. Miért? Ezt is elmondom. Azért, mert mi inkább abba fektetünk be, hogy ön tovább éljen. Felteszek pár kérdést az egészségével kapcsolatban, és akkor megtudjuk, melyik kategóriába – ahogy mi hívjuk, réndzsbe – esik. Kezdhetjük?

– Igen.

– Akkor, először is, családi kórtörténet. Rák a családban?

– Igen.

– Milyen ágon?

– Mindkét ágon.

– Ssz… ez sok mínuszpont, de menjünk tovább. Önnél krónikus betegség?

– Nincs.

– Cukor, vérnyomás, szív, egyebek?

– Minden rendben.

– Stressz?

– Ezt hogy érti?

– Éri stressz napi szinten?

– Kötne az ország háromnegyede a kölkeire életbiztosítást, ha stresszmentes életet élne?

– Igen, haha, ne haragudjon, valóban, szólok a kollégáknak, hogy ezt lassan automatikusan ikszeljük be, ezt a rubrikát mármint. Akkor folytassuk, tehát…

– De, ha gondolja, beleveheti plusz stresszfaktornak a házunkban az egyik lakót, Etelkát. Ha őt kiiktatnánk, már egy fokkal könnyebb lenne.

– Jaj, haha, ne beszéljen csacskaságokat, uram, tényleg, folytassuk inkább! Szóval, az előzetes kalkuláció alapján úgy látom, hogy a százezres életbiztosítás mellé kellene kötnünk egy kilencszázezres egészségügyit is.

– De akkor ugyanott tartok, mint a többi biztosítóval.

– Nem, kérem, határozottan állítom, hogy nem. Ugyanis nálunk tovább életben maradhat, mert járhat önnek középszintű orvosi ellátás.

– Értem…

– Máshol ez az egymillión felül van.

– Értem. De ha nem akarok tovább életben maradni, csak azt akarom, hogy a gyerekem megkapja a pénzt?

– Az sem gond, ez a legszebb az egészben. Nehogy azt higgye, ön az első, aki ezt kérdezi. Ezért van egy plusz, százezres tételünk az öngyilkossági záradékra. Azaz ha maga feladná, a kilencszázezres egészségügyi biztosítást automatikusan megkapja a gyermeke. Ebben természetesen a pszichiátriai kezelés is benne van.

– Rendben, akkor, ha jól számolom, ez már egymillió és százezer. Ugye?

– Összesen igen, de nagyon megéri, a legjobb csomagunk ez így, egyben.

– Értem.

– Mit szól, megegyezünk?

– Meg.

*

Állásinterjú

– Jó napot kívánok, örülök, hogy eljött. Izgul?

– Mondhatni, igen.

– Nem kell. Láthatóan ad a higiéniára, ez pluszpont. A hajszíne eredeti vagy festett szőke?

– Festett.

– A hossza?

– Saját.

– Bravó, bravó! Nos, akkor kezdjük. Látom, azt írja  az önéletrajzában, hogy van Facebook- és Instagramfiókja, de nincs Twittere, sem YouTube-csatornája. Na meg kevés a követett influencer.

– Igen.

– Ez még baj lehet.

– Azt hittem, hogy a csemegepultban elég lesz ez a kettő. Plusz három influencer.

– Nem, sajnos, már ide is bevezette a cég a négy plusz ötöt. Egy hónapja. Ej, ezt tudnia kellett volna! Na, mindegy, most úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna, mert látom, szépen kihúzott szemöldöke van, szálas, ami diszkrét, ezért aztán, pszt, oké?

– Rendben, és nagyon köszönöm, ne haragudjon.

– Nos, akkor haladjunk tovább. Jöhetnek a kommentek. Először az önről írtak. Lássuk, miket szemeztünk ki. Áh, igen, volt egy nem túl, hát, hogy is mondjam, pozitív, egy ismerőse azt írta, hogy maga proli.

– Igen? Erre nem is emlékszem. Ki volt az, ha szabad kérdeznem.

– Kunhauleimer Gézáné.

– Fogalmam nincs, ki ő. Csak bejelölt.

– Azt mondja, maga nem ügyel a biztonságra, és bárkit visszajelöl?

– Ó, nem, nem, félreért, már emlékszem, ő, igen, Gézáné. Hát, igen, sajnos féltékeny rám.

– Mire?

– Elnézést?

– Félre ne értsen, de mégis, mire féltékeny a maga életében?

– Hát, az ő lánya még sosem volt kasszás, én viszont igen.

– Á, érthető, érthető, így már világos. Rendben, akkor haladunk is tovább. Volt egy fotó, amin csücsörít. Ez már lejárt. Miért nem távolította el?

– De hiszen eltávolítottam.

– Nem, nem, nézze csak, itt van!

– Rendszerhiba lehet, most azonnal újra törlöm.

– Köszönöm. Akkor most térjünk át a kevésbé lényeges pontokra. Az ön kommentjeivel sajnos, hát, nem tudunk foglalkozni, mert nem túl aktív. Ez sajnos egy mínusz.

– A szakmai tapasztalatomról esetleg ne meséljek?

– Ó, mindent látok, köszönöm, nem szükséges.

*

Nemzeti Párválasztó

– Első alkalom?

– Hát, igen.

– Mikor töltötte be?

– Kereken egy hónapja.

– Ah, igen, adnak egy hónapot. Milyen kegyesek.

– Mondhatni.

– Mindjárt kiszól, vigyázzon!

– Ki nem adta be a leleteket?

– Azt hiszem, oda kell vinnie a nőhöz…

– Neve?

– Bonc Máté.

– Kora?

– Negyven.

– Minden papír itt van?

– Igen.

– Spermaszám, szív, nemi betegség negatív és dietetikusi is?

– A dietetikus még hiányzik.

– Látja! Most pluszmunkát csinál nekünk.

– De egy hónapom volt rá! Maga szerint hogy kapok ennyi idő alatt időpontot?

– Magánba nem ment el? És nem is sejtette, hogy ez lesz?

– A párom fél éve hagyott el. Reménykedtem. Magánra nem futja.

– Jó, legyen. Várjon a sorára…

 

– Sajnálom, tudom, kellemetlen.

– Ugyan…

– De, az. Nekünk meg a nyakunkig turkálnak odabenn. Már elnézést, de ez van. Nem tudom, miért nem elég az, hogy van életképes petetermelődés, vagy mi a szar.

– Én semmit sem tudok…

– Tudja, én már nagyon sokadjára vagyok itt.

– Az nem lehet. Még olyan fiatal.

– Negyvenöt vagyok. Három éve járok. Amióta bevezették.

– Előtte volt párja?

– Van is. Csak nem számít, hogy van.

– Úgy érti…

– Igen.

– Sajnálom.

– Én is.

„Üdvözlünk mindenkit a Nemzeti Párválasztóban. Semmi ok az aggodalomra. Ha elmúlt negyven, és még nem talált társra, mi segítünk. Bennünk megbízhat. Szolgáltatásunk tb-alapú, ingyenes. Igazolást is kiállítunk, amivel az állami ellenőrzésen megmutathatja, hogy nálunk járt. Nemzeti Párválasztó. A boldogság kapuja.”

– Segítünk… Csak ez a kurva hangosbemondós lószar kussolna el.

– Ami azt illeti, én nem bánom ezt az egészet.

– Nem bánja, hogy félévente megturkálják, onanizáltatják, lebasszák, hogy mit eszik, és egy csomó randira kényszerítik idegenekkel?

– Magamtól úgysem mennék.

„A magánynak vége. Itt a Nemzeti Párválasztó, ahol mindenki megtalálhatja gyermekei anyját vagy apját. Egy vizsgálatra van a boldogságtól. Nemzeti Párválasztó.”

– Máté, jöjjön!

– Kívánjon szerencsét!

– Kívánnék…

 

Herczeg Szonja: A képzeletbeli ház

Scolar, 2020