Az új verseskötetében, amiben saját versei és fordításai szerepelnek, a saját versek nagyobb részénél ott egy ajánlás: halott és élő szerzők is vannak köztük. Akik még élnek azok tudják, hogy benne vannak ebben a kötetben?
Nem tudom, mert még nem adtam mindenkinek. Garaczi Laci biztos, hogy tudja. Neki adtam. Volt egy elképzelésem, hogy mindenkinek adok egy példányt, de a covidhelyzet közbeszólt. Ami átjutott a határon, az részben a Kalligramnál van a kiadóban, részben meg e-könyvesboltokban. Alig maradt pár példányom.
Van már gazdájuk?
Az egyiknek már igen, elküldtem a Színművészetit elfoglaló és az autonómiájukért küzdő diákoknak. Ráadásul a kedvesemmel küldettem el, Mártával, mert a gyűjtés idején én Veszprémben tartózkodtam. Neki sem dedikáltam még, de neki talán jut az első körből.
Ezek az emberek miért fontosak önnek?
Nagyon sok mindenért. Például Benes József, hogy olyat mondjak elsőre, aki már sajnos nem él, ő illusztrálta az első magyarországi könyvemet, a Vérpudingot. Ő a hetvenes években emigrált Kecskemétre Jugoszláviából, és én egy nagyon radikális és kitűnő képzőművésznek gondolom. Öt éve beszélgettünk vele (Ex Symposion, 2015/92, Bácskatáj), akkor nagyon sok számomra is fontos dolog merült föl. És amikor meghalt, föltolultak bennem ezek az emlékek. Költői képekben, esszenciálisan. Vagy ott van például Garaczi Laci. Őt még a tatai írótáborból ismerem, amelyet anno a József Attila Kör szervezett. És ahol, mondhatni, szocializálódtam. Szóval vele időnként összefutunk és dumálunk. A Jövőkép című vers az egyik mondatát írja körül.
Por hamu
és korom
A múzeumban
ahol lakom
az ökológiai
egyensúlyt
pókok és hálóik
biztosítják
A vége az lesz
megiszom egy molotovkoktélt
és hazamegyek
Félrehajtom pókhálófüggönyömet
a kanapéra heveredek
és halhatatlan álomra
hajtom fejem
Végre folytathatom
a regényemet.
Melyik mondat az?
Nem is tudom, talán a Molotov-koktélos, már eleve torzítva. Ezzel a mondattal az történt, hogy nagyon megragadt bennem azon az estén, aztán hazamentem, és írtam belőle egy verset. Nyilván neki ajánlom, ha már tőle loptam!
Eleve így akarta írni az egész kötetet, hogy legyenek benne emberek, akiket megjelöl?
Teljesen a véletlen hozta, meg egy részét fölkérések is. De most, hogy így szóba került, úgy rémlik, ma már nem is divat így ajánlani verseket. Mintha a 70-es, 80-as években több ilyen ajánlás született volna, de gondoltam, hogy ha már így alakult, akkor miért ne? Amúgy is lassan konzervatív anarchistára iszom magam.
Három régi verse van a könyvben, a többi új, a második fele azonban mind versfordítás. Ahogy olvastam, azt néztem, hogy mennyire hangsúlyos benne a boszniai háború.
Igen, elég sok szó van róla. Aleksandar Tišmát például azért kezdtem fordítani, mert egy időben laktam Horgoson, és teljesen véletlenül belebotlottam egy verseskötetébe, amelynek Belakott világ, kocsma és egyéb a címe. Ennek egyrészt az erotikája fogott meg, másrészt meg nyilván a címében a kocsma. A két szarajevói költő (Tontić és Osti) pedig adta magát. Egyrészt dühös voltam, hogy szétlövik az egykori Jugoszlávia egyik legliberálisabb városát, másrészt érdekelt ennek a poétikai megvalósulása, harmadrészt meg akkoriban nem igazán tudtam írni.
A délszláv háború hogyan érintette?
Én akkoriban Adán laktam. Ha fölbosszantanak, azt szoktam mondani, ott születtem, ahol Matuska Szilveszter, és onnan jöttem, ahonnan Rákosi Mátyás, de ez csak egy kis közbevetés. Szóval én akkor Adán kaptam egy katonai behívót. Egy darabig bujkáltam anyáméknál, az anyósoméknál, meg egy csomó barátnál. Akkoriban lettem az Új Symposion főszerkesztője, nem akartam eljönni, hiszen életem egyik vágya teljesült. Közben rájöttem, hogy ez a bujkálás nem nekem való. Rá fogok menni.
Nem szerette az illegalitást, pedig onnan jött, ahonnan Rákosi…
Látja, és még így se! Valamikor 1991 októberében Magyarországra jöttem, hogy őszi ruhákat hozzak a feleségemnek és a gyerekemnek a békéscsabai menekülttáborba, akkor az újvidéki Magyar Szóban, a vajdasági napilapban megjelent egy cikk, és abban azt írták, hogy aki megtagadja a katonai szolgálatot, az a legsúlyosabb büntetést kapja, ami akkor Jugoszláviában a halálbüntetést jelentette. Úgy voltam vele, hogy ez nekem nem éri meg. Annál is inkább, mert egyre jobban magukra maradtak azok, akik megkapták a katonai behívójukat (hivatalosan: hadgyakorlat). Mai napig állítom, hogy a VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, amelynek magam is alapító tagja voltam) magára hagyta ezeket a fiatal férfiakat. Elsőre Szegedre mentem, aztán kicsit később meg Veszprémben kötöttem ki.
Térjünk vissza a fordításokra. Gondolom, nem kapkodtak utána a magyar lapok.
Valóban nem nagyon volt befogadója ennek. A legtöbbet a Kalligram közölte, amelynek akkor Hizsnyai Zoltán volt a főszerkesztője. De igazi kötet ezekből nem lett, most ezért is gondoltam, hogy ha később is, de így jelentetem meg. Volt rá kiadói akarat. Csak zárójelben: Tontić és Osti verskötetei a 90-es években minden jelentős európai nyelven megjelentek.
Még ha nem is 100 ezer példányban.
Ahogy Thomas Bernhard mondta: minden könyvnek 200 olvasója van. Nyilván az értő olvasókra gondolt.
Ez önnek is elég?
Vannak dolgok, amit senki más nem írhat meg úgy, ahogy én, és ez nekem elég. Meg a franc se akar híres lenni, állandóan cseszegetnének az újságírók, erről mi a véleményem meg arról. Sokszor semmilyen véleményem nincs. Ahhoz alaposan bele kéne mászni egy-egy témába, amihez én lassú vagyok. Lírai tolvajkulcsot reszelni a szűk baráti körnek (Petri), az smafu?
Na, majd most, hogy a PIM-ben fellendítik a magyar írók népszerűségét.
Pont most kértem vissza egy szövegemet tőlük.
Hogyhogy?
Készítettek egy indián könyvet. Wirth Imre, Gyukics Gábor és Jász Attila szerkesztik. Támadt némi jogi természetű vitánk.
Vagyis?
Én úgy gondoltam, ez úgy van, mint a folyóiratoknál vagy általában az antológiáknál: odaadod az írásod, kifizetik, és minden további jog nálad marad. A PIM-től meg egy olyan szerződést kaptam, amelyben minden jog az övék lett volna. A rádiós felolvasásoktól kezdve a megfilmesítés jogáig, minden. Még saját kötetben sem jelentethettem volna meg, csak az engedélyükkel. Az igazsághoz hozzátartozik: ez utóbbit módosították volna. Én viszont tartottam magam a saját álláspontomhoz, ők a sajátjukhoz, így kimaradok. Persze kétségem sincs, hogy egy prózaversnek kicsi az esélye Hollywoodban, de azért mégse szórakozzunk egymással.
Akkor elvi akadálya nem volt a dolognak?
Engem Wirth Imre kért föl, az ötletet pedig kitűnőnek gondoltam, sőt most is annak gondolom. Lehet azt mondani, persze, hogy akkor sehol semmi, nem publikálok sehol, mert mindenütt ott a NER. Kiteszem a Facebookra, amiket írok, és jön hatvan like, ám én ebből a szempontból elég konzervatív vagyok, és még a netes megjelenést se igazán szeretem. A könyv, a papír a lényeg. De aki azt mondja, hogy ő nem teszi be a lábát a PIM-be, azt teljesen megértem. Vagy azt, aki most sehol nem akar publikálni, ahol állami pénz van. Nekem is vannak fenntartásaim. Ugyanakkor ez nem az ő pénzük, hanem az adófizetőké. Még ha kegyként is osztogatják. Vagy, most legalábbis úgy látszik, a magunkfajtának inkább mégsem. Demeter Szilárd valóban úgy közlekedik, mint egy elefánt a porcelánboltban. Vannak nyilatkozatai, amelyek nemcsak önmagához vagy a PIM-hez méltatlanok, hanem azok számára is, akiket szókorbácsol. Hatalmi pozícióból. Rettenetesen unom és undorodom az egésztől. Ezt a militáns nyelvezetet egyszer már átéltem. Közelről láthattam, hallhattam, mi lett belőle. Azt hittem, még egyszer nem fogom hallani. Tévedtem.
És tesz is ez ellen?
Nem. Vagy nem sokat. Aláírok olykor fontosnak tűnő petíciókat, de annak sem látom már sok értelmét. Megosztok a Face-en. Publicisztikát meg nem írok. Régen próbálkoztam vele, de érdeklődés hiányában abbahagytam. Ráadásul – mint fentebb mondtam – olyan lassú vagyok, hogy mire megírom, mások már megírták, jobban is, mint én tudtam volna. És, ugye, hova?
Volt egy idő, amikor szomszédjának egy elég jelentős médiaportfóliója is volt.
Simicskára gondol? Igen. De vele kapcsolatban inkább attól féltem, hogyha valóban felrobbantják, ahogy, ugye, nyilatkozta, nem is egyszer, akkor mennyi problémám lesz abból, ha betörik az összes ablakom. Még lakásbiztosításom sincs. De valahogy most úgy tűnik, ez a probléma megoldódott, mert elvettek tőle szinte mindent, és most így minden rendben van. Én a vár bejáratának jobb oldalán lakom Veszprémben, ő meg a bal oldalán.
Simicska a baloldalon. Gyönyörű kép.
Fölfelé menet, a vár felé. Visszafelé én lakom a baloldalon. A forradalmár a kertjében kapálgat. Ez meg Ács Károly. Azon szoktam gondolkodni, hogy az milyen lenne, hogy egy hónapig a magyar sajtó semmit nem írna a kormányról, és csak valós problémákkal foglalkozna.
Az ön által főszerkesztett Ex Symposion, bár irodalmi lap, de nem ír a kormányról.
Persze hogy nem. Mi tematikus számokat szerkesztünk, ebbe nem fér bele a napi politika semmilyen formában. Végigvettük például az I. világháborút, a Tanácsköztársaságot (Tanácstalan köztársaság címen), idén jött volna a Trianon-számunk, de ezt már az NKA kuratóriuma nem tartotta támogatásra méltónak.
Hogyhogy?
Nem tudom, miért, azt szoktam mondani, megijedtek tőle. Úgy gondolhatják, hogy jövünk mi ehhez. Nem tudom. Találgatok. Ahol irtják az erdőt, ott hullik a forgács.
Mekkora pénzről beszélünk?
Nagyon kevés. Néhány millió forint, amelyből kb. 20 szerzőt kell kifizetni, a nyomdát, a szerkesztőket, a korrektort és a tördelőt. Mindenki áron alul dolgozik, mondhatni, társadalmi munkában. Szoktunk kapni Veszprémtől, de most azt mondták, legyünk türelmesek, mert újra kell írni a költségvetést. Ez volt április végén. Türelmesek vagyunk, hír semmi, lap se. Meg most már lassan futunk ki az időből. Vagy, ahogyan Tolnai Ottó írta az Elefántpusziban:
nincs píz
nincs píz
egész nap csak ezt hallom
nincs píz
nincs píz
már megbillenek tőle
meg mint a pisai torony
nincs píz
nincs píz
nyissunk pizza-boltot mi is
és majd lesz píz
lesz píz dögivel
pisai pizzát
pisai pizzát
majd én kiabálom
pisai pizzát vegyenek
pisai pizzát egyenek
és dől a píz
és billen a píztorony
Ez a küzdés nem őrli fel?
De. És ez így megy 1992 óta. Az Ex Symposion kuratóriumi tagságáról is csak azért nem mondtunk le, mert akkor kibabrálnánk az alapítókkal, nekik kellene azonnal intézkedni. Úgy döntöttünk (ügyvédi tanácsra), három évig maradunk. Amennyiben a három év alatt nem tudjuk teljesíteni az alapító okiratban leírtakat, akkor automatikusan megszűnünk, csak egy levél kell a megfelelő bírósághoz. Amúgy meg iszonyatosan sok düh van bennem (ami olykor apátiává „nemesül”), egyiket-másikat poézissé párolom, a többi miatt meg szentségelek, mint oly sokan. Ahogy a kedvesem szokta mondani, az életünk folyamatosan B terv, de kihozzuk belőle a legjobbat. Csakazértis.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu
A 91. Ünnepi Könyvhét médiapartnere a 24.hu. Az interjúk elkészítését az MKKE támogatta.
