Kultúra

Tarr Béla: Ha nem viszed vásárra a bőrödet, csak egy nevetséges pojáca vagy

Mindegyikünknek egy élete van, és ha ezt nem respektáljuk, akkor valami pokoli nagy baj lesz a Földön, mint ahogy lett is – mondja a filmezést egy évtizede abbahagyó Tarr Béla, akit nemcsak a világ jelenlegi állapota dühít rettenetesen, de a július 21-én lecsapó hatvanötödik születésnapja is. Kikéri magának, hogy bárki öregnek nézze, hiszen ő belül ugyanúgy huszonkettőnek érzi magát, mint annak idején, amikor belevágott filmnek álcázott kamikaze akcióiba. A kultikus rendezővel arról is beszéltünk, mi volt az utolsó popcornfilm, ami tetszett neki, szokott-e a mobiljával videózni, visszatér-e a Sátántangó 2-vel, és hogy vajon meglepte-e a tény, hogy Madonnával egy listára került.

Szabad embernek érzi magát?

Szerintem én mindig szabad voltam, egész életemben. Erre kényes vagyok, és az emberi méltóság tiszteletére, ez a két fő érték a számomra. Egyébként nem csak az emberi méltóság: a növényeké, az állatoké, az egész élővilágé. Mert a világ él. A fák élnek, a macskák, kutyák, patkányok is élnek. Mindegyikünknek egy élete van, és ha ezt nem respektáljuk, akkor valami pokoli nagy baj lesz a Földön, mint ahogy lett is.

A filmjeiben is fontosak az állatok, és nemcsak A torinói lóra gondolok. A szereplők életminősége sokszor az állatokkal való viszonyukból olvasható ki, kezdve a Sátántangó teheneivel, a Werkmeister harmóniák döglött bálnáján keresztül a Kárhozat kutyáiig.

Egy univerzumban élünk, és az ember nem ura ennek a világnak, hanem részese. Ha ezt nem vesszük tudomásul, akkor valami katasztrófa következik be, aminek most már látjuk a jeleit.

Voltak, vannak háziállatai?

Persze, hogy volt és van is. Ez már mindig így lesz… Nézd csak meg ezt a legyet például, ami most is röpköd a fejem körül. Idejön, és baszogat. Most akkor mit csináljak vele, lecsapjam?

Nem tudom. Lecsapja ilyenkor, vagy inkább a buddhista utat követi?

Buddhista nem vagyok, és mazochista sem. Mindig ellentmondásos helyzet, amikor az ember úgy érzi, hogy egy másik élőlény zavarja. Mert ilyenkor sokszor azt hisszük, hogy jogunk van véget vetni neki. De egyáltalán nem biztos, hogy ez tényleg jogunkban áll. Ez nagyon messzire vezető gondolatmenet, és nem tudom megítélni, mi az, ami jó, és mi az, ami rossz.

Egyébként is úgy vélem, hogy az embernek le kell szokni az állandó ítélkezésről. Semmi értelme.

Mert most én hogy ítéljem meg egy másik ember cselekedeteit? A mellettünk lévő asztalnál három ember kártyapartit folytat. Ülnek a kerthelyiségben, és látszik, hogy ez számukra a boldogság maga. Ezt képtelenség elvenni egy embertől és kijelenteni, hogy amit csinál, az haszontalan. Egyáltalán, mi a francot jelent az, hogy valami hasznos?

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Ítélkezés nélkül is ki lehet állni jó dolgok mellett, vagy ártalmasnak vélt dolgok ellen, mint ahogy azt ön is megteszi időnként?

Én elvekért szoktam kiállni. Mert vannak bizonyos elvek, amik az előbb elmondottakból következnek: ilyenkor arra hívom fel a figyelmet, micsoda nevetséges dolog, hogy bizonyos emberek pojácaként futnak valami után, ami csak közönséges fillérekben mérhető. Hajkurásznak valamit, amit így se, úgy se tudnak átvinni a másvilágra. De azért idealista hülye se szeretnék lenni…

A másvilág csak egy szófordulat, vagy hisz is valamilyen formájában?

Sajnos mindig ateista voltam, és most már valószínűleg az is maradok. Hogy a másvilágban higgyek, annak tehát már nincs esélye. De annak még van, hogy el tudjak képzelni egy humanistább világot, amelyik a toleranciára és egymás megbecsülésére épül. Mert az elfogadhatatlan, hogy az egyik ember ilyen ostobán ítélje meg a másikat.

A saját élete folyamán látott ebben bármiféle elmozdulást? Vagy örökké ugyanaz a lassú leépülés zajlik, mint a filmjeiben.

Túl sok változást eddig nem láttam. Egyes emberekkel történhet valami katartikus élmény, amely őket személyesen meg tudja változtatni, vagy elmozdít bennük valamit. De az összkép nem mozdul. Ez ilyen, ilyen volt, és mindig ilyen is lesz.

Akkor mire fel a forradalmi lelkesedés? Mikor befejezte a filmezést, azt mondta, hogy a pályája elején a társadalmi igazságtalanságok fölött érzett düh hajtotta, aztán elkezdett mélyebbre ásni, és rájött, hogy az emberi létezés szintjén kell vizsgálni a kérdést. Ám kiderült, hogy a bajok gyökere még mélyebbre nyúlik, és kozmikus szinten vannak elcseszve a dolgok. Lehet lázadni a kozmikus elcseszettség ellen?

Ez egy örökös harc. Talán arról van szó, amit Nietzsche úgy fogalmazott meg, hogy az Isten halott. Valószínűleg ezért csináltunk egy utolsó filmet, ami az anti-genezisről szólt, és közben már éreztük, hogy onnan nincs tovább. Sajnos szembe kell nézni azzal, hogy az ember élete véges. Amit egyébként kikérek magamnak.

A halál ellen is lázadozik?

Naná.

Szeretne örökké élni?

Hát hogy a faszba ne szeretnék?

És melyik állapotában élne örökké? A mostaniban, vagy fiatalként?

Én még mindig huszonkettő vagyok, ugyanolyan fiatal, amilyennek elkezdtem. Azzal nem tudok mit kezdeni, hogy ez a fránya test néha nem úgy működik már, mint akkor. De amúgy meg kikérem magamnak, hogy bárki is öregnek nézzen.

Akkor a kerek, kenetteljes évfordulók is inkább bosszantják?

Ez a hatvanöt most baromira. Az egyetlen előnye, hogy hamarosan ingyen utazhatok a vellanyoson, de attól megőrülök, hogy az elmúlt három hónapban mindenhol azt szajkózzák velem kapcsolatban, hogy hatvanöt, hatvanöt, hatvanöt.

Mintha ez lenne a bűvös határ, és utána már csak a koporsó várná az embert. Pedig egy frászt.

Nagyon tiszteltem és szerettem Jancsó Miklóst, és azt hiszem, jóban is voltunk. Ő kilencvenhárom volt, mikor meghalt. Szellemileg teljesen friss volt, és az volt az undorító, hogy az a rohadt test, a sejtek, a biológiai létezés, azt mondta fel a szolgálatot. Az utolsó óráig friss, konstruktív, éles agya volt, és fantasztikus személyisége, és épp az ilyen emberek azok, akik a világot tényleg továbblendítik. Nem ilyen „Percemberkék” és „Borsszem Jankók”.

Az is fontos lenne, hogy a társadalom máshogy nézzen az idősekre, és ne passzív, haszontalan öregekként kezelje őket. Mert ez visszahat az emberek önképére.

Igen, ez egy pszichózis. Én az elmúlt tíz évemet szinte végig fiatalemberekkel töltöttem, és nem éreztem magam öregebbnek náluk. Sőt, néha az zavart, hogy én radikálisabb, forradalmibb voltam, mint ők. Azt láttam, hogy még mindig ők azok, akik valahogy konformistábbak. Hogy az atyaúristenben lehet, hogy valaki huszonhat évesen meg akar felelni valaminek, ami nem is létezik?

Talált azért végül radikálisabb tanítványt magánál, mondjuk a szarajevói filmiskolájában?

Nemcsak Szarajevó volt, tanítottam én már a világ minden részén, Kínától kezdve Amerikán keresztül Franciaországig. Találtam nagyon tehetséges és kellőképpen őrült embereket. Szarajevóban egy unortodox filmiskolát akartunk létrehozni – persze nem abban az értelemben, ahogy az unortodoxot nálunk bevezették. A cél tehát nem az edukáció volt, hanem a liberáció. Föl akartuk szabadítani az embereket, az iskola csak egy ernyő volt fölöttük, ami megvédte őket mindenféle atrocitástól.

De lehet a szabadságot intézményesíteni? Mert közben óhatatlanul kialakul egy struktúra, amit aztán működtetni kell…

Na, a struktúrával mindig bajaink voltak, az végig megfejthetetlen maradt a számunkra. Mert ugye egy egyetemnek voltunk a bejegyzett fakultása. Volt itt Curiculum és kreditrendszer meg minden.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

És mérhető kreditekben a radikalizmus?

A francokat. Valaki csinált valamit, aztán azt mondtuk rá, hogy ötös. Nem az volt a cél, hogy osztályozzunk, vagy hogy megfeleljenek valamiféle elvárásnak. Az volt a cél, hogy önmaguk legyenek. Akadtak olyanok, akik nem voltak képes ezzel a szabadsággal gazdálkodni, nem volt erejük felszabadítani magukat, őket nem is szerettem.

Ezt kimutatja tanárként is?

Nem tanár voltam, csak az apjuk, anyjuk meg mindenük. Amúgy persze, hogy kimutatom. Néha üvöltöztem, de ezt megszokták, szerették, mert tudták, hogy értük vagyok.

Az iskolának azért lett vége négy év után, mert nem hozott hasznot az egyetemnek.

Hasznot?! Minden létező pénzt elvitt.

Büszke erre a pénzügyi kudarcra a világot romba döntő kapitalizmus és profithajhászás elkötelezett kritikusaként?

Szerettem volna, ha tovább működik a dolog, mert nem volt egy veszett fejsze nyele. De ha egyszer nem tudunk profitot csinálni, akkor nincs mit tenni. Márpedig ez nem olyan tevékenység, amiből könnyű profitot termelni. Hasznot kultúrából ne várjon senki, mert ez nem a pénzről szól, és nem is szabad, hogy arról szóljon. Arról kell szólnia, hogy itt vagy, éled az életedet, látod, ami történik körülötted, átereszted mindezt magadon, és reagálsz rá.

A Színművészetin tanított valaha?

Soha életemben.

Miért?

Nem hívtak.

Ez bántotta?

Már nem.

De volt, amikor igen?

Mondjuk tíz évvel ezelőtt igen, de már rég túl vagyok rajta.

A személyes sértettségekkel szabdalt magyar kulturális életben így különösen szép gesztus, hogy nemrég beszédben állt ki az autonómiáját féltő Színművészeti mellett.

Ott is elvek mellett álltam ki. Azért írtam meg azt a beszédet, amit az egyik hallgató, Szurdi Panni felolvasott a tüntetésen, mert azt gondoltam, hogy mélyen igazságtalan az, ami történik velük. Ócska dolog lenne, ha bármilyen sértettség miatt ezt nem tettem volna meg. Engem már senki nem tud megsérteni.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Alkotóként mi foglalkoztatja mostanában?

Volt idénre tervezve egy nagy projekt a Locarnói Filmfesztivál fölkérésére, de ezt a Covid elsöpörte. Majd jövőre megcsináljuk, ha egyszer az életben túl leszünk ezen a járványon. Van még egy másik projekt, ami nagyon izgat a barcelonai Modern Művészetek Centrumában. Mindegyik kötődik a mozgóképhez, de ezek vadonatúj tervek, ahogy a bécsi kiállítás is az volt. Szóval én állandóan gondolkodom és dolgozom, aztán reméljük, ki is sül belőle valami.

Nem kérdezem meg, miért hagyta abba a filmezést, mert ezerszer elmondta, hogy minden film válaszkeresés volt egy kérdésre, és ennek az útnak a végére értek A torinói lóval. De akkor ez nem jelenti azt, hogy elfogytak az önt feszítő kérdések, pusztán annyit, hogy már nem ebben a filmes formában keresi a válaszokat?

Pontosan, a forma változott. Már a bécsi kiállításon is megmutatkozott, hogy egyfajta Gesamtkunst, összművészeti forma érdekel, ahol a színház, az élőzene, a mozgókép, a kiállítás mind együtt szerepel. A mozi egy világos, egyértelmű nyelv. Ezt a nyelvet mi a magunk módján felépítettük, kihasználtuk, és elmondtunk rajta mindent, amit akartunk.

A filmek tétje épp az volt, hogy egy-egy megismételhetetlen pillanatot sikerül-e vajon megörökíteni. Egy kiállítás viszont nem marad meg az utókornak. Ez nem zavarja? Már nem az öröklétnek dolgozik?

Ez ilyen. Az amszterdami kiállítás nyitva volt három hónapig, Bécsben összesen volt nyolc előadás. Ezek egyszeri dolgok, amiket csak ott és akkor lehet megnézni. Lehetne adaptálni máshova, de az engem már nem nagyon érdekel. Amúgy meg azt gondolom, hogy vakarják össze magukat az emberek, és ha akarják, nézzék meg ott, akkor és úgy. Kész.

Látom, van okostelefonja. Szokott vele videózni?

Nem.

És mit gondol magáról a jelenségről? Mert egyfelől demokratizálja az önkifejezést – már bárki forgathat otthon videót –, másrészt viszont a sok ingerrel megnehezíti az elmélyült odafigyelést, amit a maga filmjei is megkövetelnek a nézőtől.

Nem tudom megítélni. Egy biztos: a mozihoz képest ez egy újfajta nyelv. Felmerült egyszer egy ötlet Apichatpong Weerasethakullal, Carlos Reygadasszal és Pedro Costával, hogy küldözgessünk egymásnak mobillal készített képeket, és abból majd összerakunk egy közös Postcards-projektet. Ment egy darabig, persze én voltam a leglustább, de aztán valahogy meguntuk. Pedig voltak érdekes dolgok. Apichatpong, aki egy meditatív rendező, például csak a felhőkkel molyolt, azt nagyon lehetett szeretni.

Ön mit fotózott?

Jóformán semmit. Ha mégis, az mindig valami élethelyzet volt.

Mindig kellenek az emberek a képre?

Nem is tudom elképzelni nélkülük. Szükség van a mozgásra, ami lételeme az emberiségnek.

Akkor is, ha közben nem bízik a történetekben, mert ön szerint azt a téves illúziót keltik, hogy haladunk valamerre.

A mozgás attól még lételemünk. Az anyag maga is mozog.

Kétszáz híres művésszel és tudóssal együtt írta alá a kiáltványt, hogy a járvány után ne térjünk vissza a normálishoz. Hogy látja az esélyeket két hónap elteltével?

Most is aláírnám. Nem az volt a lényeg, hogy elmúlik-e a járvány vagy sem, hanem az, hogy a dolgok mércéje nem lehet a haszonelvűség, márpedig a mostani világrendünk erre épül. Mikor átküldték nekem a szöveget, természetesen azt válaszoltam, hogy nyugodtan odatehetik a nevemet, és nem azért, mert ebbe csapatba kerültem.

Tényleg elég exkluzív: Sting, Cate Blanchett, Madonna…

Madonna volt a legfurcsább. Életemben nem hittem volna, hogy mi ketten egy listán szerepelünk majd valaha, de ez is bizonyítja, hogy az életben minden előfordulhat. A világrenddel amúgy nem a túlzott jólét a baj. A szegény, beteg, öreg, kiszolgáltatott emberek iránti közönyt nem tudom elfogadni.

És azt utálom a legjobban, mikor közben keresztény értékekről beszélnek. Hogy fér bele ebbe a képbe az a sok százezer éhező gyerek, Kelet-Magyarország nyomora?

Nekem ez a bajom. Tőlem lehet bárki gazdag, az nem zavar, de a szegény, az igen.

Ehhez képest sokadrangú kérdés, de a járvány miatt a mozi intézménye is veszélybe került. Aggódik érte?

A mozi válságba kerülhet, de szerintem nem fog meghalni, mert az emberek szeretnek oda járni. Az más kérdés, hogy milyen lesz a jövő mozija. Egyfelől zajlik a digitalizáció, másfelől még mindig tartja magát a klasszikus film, ami akár új távlatokat is teremthet. Hasonló történt akkor is, amikor a fényképezőgépet kitalálták. A festők hirtelen felszabadultak a szolgai valóságábrázolás alól, és létrejött az impresszionizmus, egy csomó forradalmi irányzat. Természetesen ezzel együtt bevonultak galériákba. Egyre szűkebb réteget érdeklő, de egyre exkluzívabb és magasabb minőségű műveket produkáltak. Addig egy festőnek le kellett festenie a bankár lányát, ha ki akarta fizetni a számláját. Még Rembrandt is festett ilyen burzsoá családokat, nyilván nem olcsón.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Ennek ellenére Rembrandtot kora legnagyobb művészeként tartjuk számon. Ezt Hollywoodra is elképzelhetőnek tartja? Készülnek olyan filmek, amik a stúdiónak nagy hasznot hajtanak, ám közben az alkotók mégis remekművet csinálnak belőle?

Előfordul.

Néz manapság hollywoodi filmeket?

Már nem nagyon, mert egy idő után fárasztanak. Néha az az érzésem, ha összekevernénk a filmeket – tíz percet ebből, tíz percet abból, tíz percet meg amabból – úgy is tökéletesen működnének, mert észre se vennénk a különbséget. A nők egyformára vannak sminkelve, egyforma hajszínük van, egyformák a csávók, ahogy a dramaturgia és a történet is. Teljesen felesleges belekezdeni bármelyikbe, úgyhogy én ebből kiszálltam.

De ült-e be valaha igazi popcornmozira, mondjuk egy jó kis szuperhősfilmre?

Utoljára, ami nekem tetszett ilyesmiből, az a Blade Runner volt Ridley Scottól. De hát az sem tegnapi film.

Készült egy folytatása pár éve.

Köszönöm, azt már nem kérem.

Pedig épp ajánlani akartam: ha annyira zavarja, hogy élve temetik a médiában, most kéne valami váratlant húznia. Mondjuk berúgni az ajtót a Sátántangó 2-vel…

A színészek mindig viccelődtek, hogy forgassuk le a Sátántangó 2-t. A kétpói kastélyból wellness szállót csinálunk, jobbra a recepció, balra a bár. Schmidtné ül a bárpultnál, Futaki a recepción, napsütés, színes képek, széles vászon. Biztos csodás lenne, de ne nagyon élje bele magát senki.

Pályája elején a düh hajtotta, aztán jöttek a nemzetközi sikerek, melyek révén a „tarrbélaság” fogalommá és branddé vált. Ezt követően sem kísértette meg soha, hogy idomuljon a közönsége elvárásaihoz?

Nem, mert azt sem tudtam, milyen elvárások vannak.

Amikor reggel négy órakor kinn állsz a szarban, a húgyban és a sárban, akkor te aztán nem gondolkodsz semmin, csak azon, hogy lehet ezt a jelenetet jól megcsinálni.

Várod, hogy följöjjön a Nap, szurkolsz, hogy legyen felhő előtte, és csak ilyen homályos derengés látszódjon. Szurkolsz, hogy a színészek felébredjenek, és közösen belevághassunk a munkába: vajon sikerül-e kinyerni egy emberi pillanatot valakiből.

Ilyenkor egy pillanatra sem jutnak eszébe a New York-i kritikusok és cannes-i zsűritagok?

A francokat, az jut eszembe, hogy lehet ezt addig megcsinálni, amíg a felhő ott van a Nap előtt. Amikor elkezdtük a Sátántangót, 34 éves voltam. Amikor befejeztük, 39. Egy pillanatig nem gondolkodtunk semmilyen elváráson, mert eleve egy kamikaze akció volt az egész. Mindenki azt mondta, hogy elmebeteg vagyok, mert képtelenség hatórás mozifilmet csinálni – eredetileg hatra terveztük, aztán hét óra tizenöt lett. Nyilvánvaló volt, hogy ezt senki nem akarja majd megnézni. Én viszont úgy voltam vele, hogy ha már belefogtunk, csináljuk meg rendesen. És nem csak én, hál Istennek, ott voltak az alkotótársaim, Hranitzky Ági, Krasznahorkai, Víg Mihály és Medvigy Gábor is, akik ugyanúgy hittek az egészben és nem bizonytalanodtak el. De ez egy elmebaj volt.

Mégis lett nagy happy end, mint egy hollywoodi filmben.

Már az első vetítésen eldőlt, hogy a Sátántangó nagyot fog menetelni. A premier Budapesten volt, a Nemzeti Filmfesztiválon. Mindenki be volt szarva, betették egy háromszáz fős kisterembe, mert azt hitték, úgyse jön el senki. Aztán akkora tolongás lett, hogy két másik mozit ki kellett üríteni, és buszokkal átvinni oda az embereket, hogy beférjenek. Tekercsenként szállította a filmet egy motoros futár a másik moziba. Aztán jött a Berlinale, ami végleg egyértelművé tette a sikert.

Akkor az a legjobb stratégia az elvárások felülírására, ha folyamatosan kamikaze akciókat vállal az ember?

Különben nincs értelme. Ha nem viszed a bőrödet a vásárra, akkor csak egy nevetséges pojáca vagy.

Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.