Egészen váratlan dolgot találtunk a Vanity Fair archívumában, egészen pontosan az 1930-as februári számban. Az amerikai magazinban az ismert francia író, Paul Morand írt tíz évvel a trianoni békeszerződés megkötése után az akkori Magyarországról. Szubjektív beszámolójában elmeséli, hogy milyennek látja Budapestet, az ott élő embereket, a hétköznapi életet.
Az alábbiakban Morand erős érzelmekkel átitatott írásából közlünk részleteket.
* * *
Egy király nélküli királyság
Budapestet bezárták a palotáiba, a cigányzene pedig megadta magát a jazznek.
1920 óta nem voltam Budapesten. Akkoriban háborús helyszín volt, amit az ellenség minden lehetséges oldalról megszállt. Még látszódtak a harcok nyomai, a szövetségesek páncélautói pedig ott sorakoztak a budai minisztériumok udvarán, elveszve ebben az új országban – az álcázásnak szánt katonai festéssel úgy néztek ki, mint egy foltos, nyak nélküli zsiráf. Úgy tűnt, a háború után Magyarország megrepedt, a repedéseken pedig beszivárogtak a külföldiek. Délről az olaszok és a jugoszlávok, Szalonikiből a francia tisztek, a Rajna-vidékről az angol katonák, Bécsből pedig az amerikai katonai hírszerző osztály tagjai. A khakibe és kékbe öltözött, fegyvereiket és sisakjaikat még le nem tett katonák autóikkal hajtottak keresztül a tömegen, ami a Duna partján gyűlt össze, amint beköszöntött a nyár.
Bécsből hajóztam le a Dunán, egész úton forróság volt. Örültem, amikor az utazásom végén megláttam a Gellérthegy tetején a régi osztrák citadellát, azokra a sziklákra építve, amiről hordóban gurították a folyóba a mártír szerzetest. Öt frankot – több milliárd koronát – fizettem a szobámért a Ritz-ben.
A Duna-korzón zenéltek a hotelek és kávézók zenekarjai, pirosba és aranyba öltözött cigányok ütötték a cimbalmot. Mintha soha nem is lett volna háború.
Kevés ehhez hasonló, hagyományokkal teli várost ismerek. Egy egész évszázadig ez volt a Balkán kapuja. A román bojároknak, a gazdag szerb sertéskereskedőknek, a magyar nemeseknek (akik az év nagy részét elszigetelten töltötték vidéki birtokaikon) a csehszlovákiai kastélyaikban megbúvó vaddisznóvadászoknak Budapest jelentette a városi élet minden kéjes örömét, a pénzszórást az éjszakában, a cigányzene hallgatását egy asztalon könyökölve a terítőre ömlött tokaji mellett.
A bécsi keringő után a nyugatiakat lenyűgözték az itteni ruhák, az ázsiai beütésű arcok, a szenvedélyes táncok, az egyszerű zenészek keserű dallamai és Budapest, a kelet felé nyíló kapu, a sokáig török uralom alatt álló város, ami Seherezádé hangján szólt hozzájuk. Öreg angol sportolók, korábbi francia diplomaták, extravagáns osztrákok nyaraltak itt, és mind arról beszéltek,
Mindez eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Véget ért a háború, jött az infláció, a trianoni békeszerződés és Kun Béla sötét napjai. A harcos országot lefegyverezték, a nagybirtokokat pedig feldarabolták az agrártörvények. A földekben gazdag, de felszerelésben szegény, középkort túlélő parasztok most azt látják, hogy a kanadai búza olcsóbb Magyarországon, mint a saját, magyar búzájuk.
A magyar nemesek maradnak a birtokaikon, már nem mennek a bécsi bíróságra, ahol a birodalmat felváltotta a szocialista köztársaság. Az operában – bár a zenekar továbbra is kiváló – már senki nem öltözik ki, a szőnyegek viseltesek, a megkopott függönyökről pedig azt gondolhatnánk, hogy a parókákat és a fűzőket siratják. Semmi sem szomorúbb, sehol máshol nem érezni nagyobbnak a szakadékot a háború előtti idők és a mostani helyzet között, mint a színházakban, amik most olyanok, mint az üres keretek a falon, amiből eladták a festményt. Üresen áll az Operában a F. J. monogramos császári páholy, mint egy meggyalázott templom falában a mélyedés, ahonnan elvitték a védőszent szobrát. Magyarországon nincs középosztály, a kereskedelem a városokban a zsidók kezében van, a Citadella falai viszont még állnak, rajta mint a himlő jelei a bolsevik golyók nyomai, a forradalmárok pedig elmenekültek Bécsbe vagy Párizsba.
Budapest a korábbi hagyományok ellenére korán fekszik.
Az élet drága, szinte annyira, mint Németországban. Hamar feltűnik, hogy kevés a pénz és sok ajtón kell kopogni ahhoz, hogy felváltsanak egy nagyobb címletet.
Amiért 1919-ben ötemeletes házat lehetett kapni, az ma épphogy elég egy ebédre. Az idősebbek (a háború előtti időkből, akik még koronában számolnak) bezárkóztak otthonaikba, továbbra is megvetik a pórnépet és a valaha kiváltságos arisztokráciát. Furcsa nyelvet beszélnek, egy szűz nyelvet, ami semmi máshoz nem hasonlítható.
Lehet, hogy nincs több katona Magyarországon, de ott vannak a honvédek. Lehet, hogy nincs tengerpart se, de megmaradtak a tengernagyok. A felsőbb osztályok kevesebbet szenvedtek Magyarországon, mint Közép- és Kelet-Európában, ahol kisemmizték és tönkretették őket. Vidéken a magyar parasztok pedig, akik nem viselnek készen vásárolt ruhát, és továbbra is a virágmintás, báránybőrből készült kabátjukat hordják, még mindig a feudális urak kezét csókolják.
Bár a kozmopolita, németajkú arisztokrácia, ami a Habsburgoktól kapta magyarországi birtokait, elvesztette valódi központját, a bécsi bíróságot, a magyaroknál továbbra is léteznek nemesek – a dzsentrik, ahogy az angol mondaná –, melyek közül olyanokat toboroztak, mint Horthy admirális. Horthy, aki legalább olyan nagyszerű államférfi, mint Bethlen gróf, aki a legintelligensebb férfiak szerint méltó helyet érdemel a legnagyobb európai államférfiak közt.
Ha egy Habsburgot visszahívnának a trónra, a Kisantant rögtön megmozdulna. Király nélkül az ország emlékei nélkül marad. Ez az oka annak, hogy ezt a büszke földet nemcsak területeitől fosztották meg, de a pompa, a hagyományos vértezet és lovasság iránti szeretetétől és a hősimádástól is, ami miatt vigasztalhatatlan maradt, és Közép-Európában egyedüliként utasítja vissza az új időket.
Ezért van most több jelentkező is a trónra. Habsburg Ottó, aki tizenhét éves, és Spanyolországban él és aki a korábbi uralkodó, IV. Károly és Zita fia. József Ferenc főherceg, aki a szász hercegnőt vette feleségül, Frigyes főherceg, és szóba került Albert főherceg is, nem beszélve a főhercegnőkről.
Szegény, kedves Magyarország! Ahol a mindennapi élet alapját adó cigányzene megadja magát végül a szaxofonoknak és a jazznek. Csupán egy túlélő maradt a múltból, a magyar rendőr a kardjával, ami az éjszakai helyek dísze.
A Ritzet magyarították, és most Duna-palotának hívják, de ez még mindig a Ritz. Az ablakomból látszik a Duna, ami a déli napsütésben mintha lángolna, mint egy benzinfolyó, ami uralkodók neveit viselő, fenséges hidak alatt áramlik. Reggel a gőzösök ébresztettek, aminek fedélzetére gyűlt a fürdeni és napozni vágyó tömeg. A templomtornyok leveleknél is zöldebb kupolái tűntek fel a horizonton.
Úgy alakult, hogy Budapestre abban a rövid, tél és nyár közötti időszakban érkeztem, amit nehezen nevezhetünk tavasznak. Gyakorlatilag amint elolvad a jég, amint elmúlnak a hideg szelek, megérkezik a hőség, a félelmetes szaharai hőség, a magyar síkság hője, ami mindent megsemmisít, leszámítva pár akácot az óriási búzamezőkön. Az erdős völgyben fekvő Budapest pedig bár árnyékolt, nem menekülhet ettől az egyetemes hőtől. Pár napnyi hőség után mindenki otthagyja a várost és kifekszik a Margitsziget mesterséges strandjaira, vagy elmegy levegőzni a magasan fekvő golfpályákra, ahonnan úgy tűnik, mintha a Duna elveszne a fekete földek végeláthatatlan fájdalmában. Pár óra alatt kiürül a New York, a Hungária és Pest minden étterme, még a Gerbeaud is, Közép-Európa leghíresebb cukrászdája.
Nyáron egy új magyar generáció veszi be a strandokat, egy olyan generáció, aki soha nem látott háborút, sportos és tisztára borotvált, mint az amerikaiak. Elmerülnek a kénes vizekben, a mesterséges hullámokban, és bajnokként ugranak az ugródeszkákról. Ha Magyarországot meg is csonkították, a fiai és lányai majd helyreállítják azt, mert az emberélet itt erősebb és tisztább, mint bármely más földön.
Kiemelt kép: Fortepan /Barbjerik Ferenc
