Kultúra

Egyszer csak muszáj volt tényleg észrevenni – Merritt Wever portréja

Az utóbbi időben moziban és tévében is mellékszerepekről főszerepekre váltó Merritt Wever még hazájában sem feltétlenül tartozik a mindenki által ismert nevek közé. De ez már nem sokáig lesz így.

Amikor már az amerikai mozifilmekben sem csak a földöntúlian gyönyörű, szépségverseny-pozitív arcú tündérkisasszonyok lehetnek első vonalbeli, közönségkedvenc és díjakkal elismert színésznők, akkor azért sejthető, hogy változnak az idők, és Hollywood is kezdi felfogni, mekkora a jelentősége, ha hétköznapi emberekre hasonlító arcokat is látunk a filmvásznon. Csak volt valami hatással az a rengeteg társadalmi eszmecsere a testképről, a szépségideálról és a reprezentációról, mert egy ideje már a nők között sem csak a legszimmetrikusabb, legbabaszerűbb arcú színészek kapnak esélyt (a férfiaknak ezen a fronton mindig könnyebb dolguk volt: nem volt muszáj szépnek lenni, lehettek pusztán érdekesek is).

Ez is sokféleség, nemcsak az etnikum. Ebben a trendben mások mellett például Lena Dunham vagy Greta Gerwig a nagy nevek, és ezt erősíti cikkünk hőse, Merritt Wever is: pár évvel ezelőttig még effektíve plus size-nak számított (talán fogyásának is van szerepe abban, hogy egyre több lehetőséget kap), és tiszta tekintetű, nyílt arca bármikor szembe jöhetne egy tetszőleges szombat délelőtti piacozásnál. Mármint nem most, amikor maszk takarná, de értjük, mire célzok.

Merritt Wever már élete indulásakor megkapta a furcsalány-kártyát: nem gyakran kezdi úgy az ember egy színész életművének ismertetését, hogy leírja, hősünk egyedülálló anyától, spermadonor útján született. Szociális munkás édesanyja egyszerre formálta saját határozott értékrendje mentén, miközben hagyta mégis a maga feje után menni. Egyfelől a gyereknek végig kellett ülnie a házukban hetente összegyűlő balos, szociális szemléletű aktivista gyűléseket, ugyanakkor, mivel anyjának feltűnt, hogy a kislány imádja produkálni magát az ilyenformán rendelkezésre álló közönség előtt, hagyta, hogy kipróbálja az előadó-művészet összes, a helyszínen elérhető formáját.

Márpedig volt jó néhány forma, minthogy a család New York belvárosában élt, így a kis Merritt táncóráktól a Metropolitan Opera gyerekkórusáig sok helyen megfordult, balos neveltetését szakszervezetpárti dalocskákkal egészítve ki liberális zsidó szervezetek gyerektáboraiban. Wever felnőve sem vetkőzte le szociális és társadalmilag aktív szemléletét, ma is fontos része az életének az aktivizmus, szívügyeiben tüntet, és ha nem színész lenne, a nonprofit szcénában dolgozna.

Jackie nővér. Fotó: Showtime

De színész lett, éspedig elég korán, már a gimnázium alatt elkezdett rendszeresen meghallgatásokra járni, hamarosan több off-Broadway színpadi darabban is szerepet kapott, és az első mozgóképes szerepe idején is még csak tizenöt éves volt. Ennek ellenére Merritt Wevert nem lehet besorolni sem a gyereksztár, sem a váratlanul feltűnő üstökös kategóriába, karrierje ugyanis sokkal fokozatosabban építkezett, olyannyira, hogy bár idén már negyvenéves lesz, de még tíz éve is komoly teljesítménynek ítélte, hogy színészként dolgozva képes kifizetni a lakbért. Ami azért már akkor is legalább részben vicc volt: Wever 2011-ben, amikor a fenti választ adta egy kérdésre, már messze nem csak a kínkeservvel összeszedett kis szerepekből élt. Addigra már túl volt annyi színpadi, tévés és filmszerepen, hogy aligha okozott igazi gondot munkát találni. Addigra majd’ tíz év telt el a Shyamalan-féle Jelek óta, de játszott olyan sorozatokban is, mint az Esküdt ellenségek, a Drót, az NCIS, a Studio 60 (amely nálunk A színfalak mögött címen futott). Már mögötte vannak olyan filmszerepek, mint az Oscar-díjas Michael Clayton vagy a két Oscarra jelölt, azóta is kultfilmnek számító Út a vadonba.

Merritt Wever sosem titkolta vonzalmát a független filmek iránt, a tavaly a Házassági történet nyomán sokat emlegetett Noah Baumbach Greenberg című projektje is ilyen volt, de a terület igazi üdvöskéjévé a cikk elején említett Lena Dunham jóvoltából vált. Dunham ugyanis rábízta a Tiny Furnitures című filmjében, aminek írója és rendezője is ő volt, a szintén általa alakított főhős legjobb barátnőjének szerepét, ami aztán olyan jól sikerült, hogy civilben is barátok lettek. Ezekben a projektekben tökéletesítette azt a játékstílust, ami mára szinte védjegyévé vált: a rengeteg spontaneitással és némi esetlenséggel feldobott, kimódoltság nélküli, keresetlen alakításokat. Ezt azóta is megtartotta, alighanem az a helyzet, hogy ő így szeret játszani, és ezzel láthatólag a rendezőknek sincsen baja. Pláne, hogy Wever közmondásosan óriási karakter a forgatásokon, a jeleneteit olyan váratlan megoldásokkal dobja fel, amelyek miatt sokszor azon kell aggódni, hogy a stáb bele ne röhögjön a jelenetbe – mindezt úgy, hogy egyetlen sort sem vesz el vagy tesz hozzá a forgatókönyvbeli szöveghez, „csak” egy mozdulattal, egy gesztussal viccessé teszi a jelenetet.

Wever humorát a legjobban talán az a mini performansz érzékelteti, amit akkor adott elő, amikor 2013-ban átvette első Emmy-díját a Jackie nővér Zoey-jának megformálásért. A saját győzelmén meglepődött Wever felment a színpadra, elrebegett egy sor köszönömöt, majd hatásszünet után, amikor mindenki azt várta, hogy most majd belekezd egy rendes beszédbe, annyit mondott, „mennem kell, viszlát”, majd a nyerítő közönség tapsviharától kísérve levonult a színpadról.

Az „I gotta go, bye” nagyjából azonnal mémmé vált, pedig akkoriban még valamivel lassabban születtek a mémek, mint manapság, emellett pontosan felidézi azt az atmoszférát, ami Wevert körüllengi színésznőként: kicsit mintha mindig szégyellné magát, amiért ott van, ahol, mintha el akarna süllyedni, vagy elnézést kérni, amiért jelen van. Ez az imposztorszindróma egy későbbi Emmy átvételekor is megjelent, akkor arról beszélt, annyira sokkolta, hogy a karakterére, akit az Isten nélkül (Godless) című sorozatban játszott, felfigyeltek, hogy igazából ő arra készült, hogy veszít majd, így most győztesként igazi vesztesnek érzi magát.

Merthogy – amint az a fentiekből egyértelmű – Wever egy ponton elkezdett díjesélyes alakításokat nyújtani komoly projektekben, és ezek közül az említett Jackie nővér volt az igazi áttörés. Szerepe szerint egy teljesen kezdő és javíthatatlanul optimista, inkább lelkes, mint ügyes nővért alakított, mindezt olyan bájjal és humorral, hogy annak szobor lett a vége, már amellett, hogy Merritt Wever nevét elkezdte megismerni a szélesebb közönség is. Egyre nagyobb címekben kapott lehetőségeket széles vásznon és képernyőn egyaránt, a négyszeres Oscar-díjas Birdmanben is játszott, de a New Girlben és a The Walking Deadben is visszatérő szereplő volt, ezt követte az említett Isten nélkül, amiért a második Emmyt kapta – egyúttal a sokszínűség bizonyítékát. Ez ugyanis nem komédia, hanem egy kőkemény western dráma, melyben Wever egy a környezetéhez kellőképpen hozzákeményedett figurát alakított.

Isten nélkül. Fotó: Netflix

Azon persze, hogy Merritt Wever képes ugyanolyan színvonalon komikus és komoly karaktereket is hitelesen megjeleníteni, akkor sem lepődünk meg, ha csak az utóbbi pár projektjét megnézzük: a legutóbbi három cím, amiben játszott, mintha egy tökéletes portfólió lenne. A Házassági történetben régi ismerős rendezője, Noah Baumbach rendezte, a női főszereplő, a Scarlett Johansson alakította Nicole testvérét, Cassie-t játszotta, és neki köszönhetjük a film talán legkínosabb-legviccesebb jelenetét, amikor is karakterének egyetlen feladata lett volna, de azt is mesésen elbaltázza. Ebben a jelenetben minden benne van, ami Wever humorát jellemzi, kicsit kétballábas, esetlen, kínos, de mindezt úgy, hogy nincsen benne semmi izzadságszag, és a jelenet bravúros bénasága ellenére simán elhisszük, hogy ez így, ahogy van, minden szürreális részlettel együtt megtörténhet.

Megerőszakoltak? Nem baj, még a rendszer is beléd rúg néhányszor
Megrágja és kiköpi a nemi erőszakon átesetteket a rendszer. Erről is mesél a Netflix új sorozata, ami helyből ugrott a legjobb idei sorozatok közé. Unbelievable kritika.

Ugyancsak tavaly láthattuk az Unbelievable-t is, a Netflix tavalyi felhozatalának egyik legjobb sorozatát, amiben viszont Wever cseppet sem komédiázik, nem is nagyon van oka rá: a történet egy iszonyatos bűnténysorozatot próbál felderíteni, Wever és sorozatbeli partnere, Toni Collette detektívként egy nemi sorozat-erőszakolót keres, így itt a komikum helyett az érzékenység és a vívódás dominál. Ami viszont pontosan ugyanolyan, mint a Házassági történetben: Wever semmiben nem hatásvadász, a legfontosabb mondataiba sem énekli bele azt a dörgedelmes moralizálást, ami a krimiknek olyan utálatos jellemzője. És hogy teljes legyen a kép, a múlt héten debütált Wever legújabb projektje, a Futás című HBO-sorozat is, amelyben egyszerre jelenhet meg a teljes színészi skála, a fiatalkori szerelmével a világ elől elmenekülő, és egyre nagyobb slamasztikába kerülő Ruby karaktere ugyanis egyszerre besavanyodott kertvárosi anyuka és vibráló nő, rebbenő, önbizalomhiányos kislány és thrillerhős, egy percig sem csodálkozunk azon, hogy történetbeli partnere ma is szerelmes bele. Mi tagadás, kicsit mi is azok vagyunk – és ha ez így megy tovább, rajongásunk csak fokozódni fog.

Kiemelt kép: Netflix

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.