Kultúra ismeretlen budapest

Utcákat és lakótelepet is neveztek el róla, pedig sosem létezett

Az 1848–49-es forradalomban a magyarok oldalára állt Alekszej Guszev évtizedeken át volt a szovjet-magyar barátság jelképe, pedig alakja csak egy magyar író fejéből pattant ki.

A kommunista hatalomátvétel országszerte utcák és terek tömegének átnevezésével járt: sorra jelentek meg a Dózsa György, Lenin, a Vörös Hadsereg, vagy épp csak a Felszabadulás nevet viselő útvonalak, de a Rákosi- és Kádár-kor a kevésbé ismert személyeket sem vetette meg: így jutott például utca az illegális kommunista mozgalom aktivistájának, a tizennyolc évesen elhunyt Geisler Etának (1913–1931) is.

Bár a politikai hátterű utcaátnevezések a legtöbb esetben érthetőek voltak, olykor sikerült átlépni az észszerűség határait:

a belvárosi Sas utca például közel négy évtizeden át egy sosem létezett, csupán egy írói agyszüleményből pillanatok alatt legendává lett katona nevét viselte.

A történet kezdetéhez Budapest ostromának utolsó napjaiig kell visszaugornunk: Illés Béla (1895–1974) a Vörös Hadsereg magyaroknak készített lapja, az Új Szó főszerkesztőjeként 1945. február 10-én egy, a magyar történelem fontos időszakának történetét jócskán átíró felfedezésről számolt be:

1936-ban a Bjelorussz Akadémia történelmi osztályának tudományos munkásai a régi, cári kormányzóság iratainak rendezése közben egy olyan aktacsomóra akadtak, amelyik nemcsak az orosz történelemírók számára bírt nagy jelentőséggel, de bizonyára érdekelni fogja a magyar történelemírókat, sőt a legszélesebb magyar rétegeket is. Az aktacsomóra ez volt ráírva: »Alexej Guszev tüzérszázados és társainak bűnügye. 1849 május-augusztus.«

Az írás szerint Guszevet és tizenöt tiszttársát azért tartóztatták le a cári hatóságok, mert a magyar szabadságharc leverésére küldött katonatársaikat megpróbálták a felkelők oldalára állítani.

Vörös Boldizsár Történelemhamisítás, propaganda, sajtó című tanulmánya szerint Illés azt állította, hogy az iratok közt nem szerepeltek a vallomások, csak a vádirat és az ítélet, ezek szerencsére tartalmazták a tüzérszázados néhány fontos mondatát, amelyből a szerző a következő megállapításra jutott:

Megértette, hogy egy nép csak úgy lehet szabad, ha nem nyom el más népeket, és hogy egy nép szabadságmozgalmának letiprásával nem lehet szabaddá tenni más rab-népeket. Mindenesetre megértette az 1848-49-es magyar forradalom óriási jelentőségét és megértette azt, hogy az orosz népnek nem érdeke megmenteni Délkelet-Európa zsarnokait. Megértette, hogy ez csak az orosz nép elnyomójának, a cárnak érdeke.

A kormányzó, Golicin herceg kérésére a per titokban, a minszki katonai törvényszék előtt zajlott:

Guszevre és hat társára kivégzés, a többiekre pedig szibériai száműzetés várt.

Az ítéletet 1849. augusztus 16-án, a minszki Preobrazsenszkij kaszárnya udvarán hajtották végre – állította Illés, aki azt is megjegyezte, hogy a dokumentumokat a minszki levéltárban fedezte fel, sőt, a másolatoknak is meg kell lennie:

Nem tudom, hogy e történelmi okmány nem esett-e áldozatául a Minszket felégető német banditáknak, de bizonyos, hogy a minszki per okmányainak kivonatos másolata megtalálható a leningrádi Hadtörténeti Múzeum irattárában.

A történet később több, Illés által jegyzett cikkben és írásban – az Igaz Szóban például továbbfejlesztett változatban – is megjelent, sőt, a Fogarasi Bélával közösen kiadott Magyar-orosz történelmi kapcsolatok című, alig félszáz oldalas kötetben (1945) is helyet kapott.

Fotó: Antikvarium.hu

Guszev és társai esete néhány hónap alatt egyre szélesebb körben vált ismertté, és senkinek nem volt oka kételkedni annak valódiságában. Az író épp ezt akarta elérni, hiszen a Horthy-éra erős szovjetellenessége még élénken élt az emberekben, a Vörös Hadseregről pedig – a felszabadítóként való megjelenítéséhez – a valóságosnál jóval pozitívabb képet kellett festeni, ennek pedig a két ország közti múltbéli összefonódások hangsúlyozása is fontos része volt.

A szerző életútja

A huszonegy évesen, Ady Endre közbenjárásának köszönhetően a Nyugat munkatársává vált, a jogi doktorátusát épp megszerzett Illés (szül. Lipner, 1895–1974) Béla 1919-ben, a Tanácsköztársaság alatt előbb Újpest kulturális életének irányítójává, majd a helyi fegyveres erők parancsnokává vált, így a százharminchárom napot élt rendszer bukása után nem maradhatott Magyarországon, ha el akarta kerülni a felelősségre vonást.

Vörösterror vagy véres komédia volt a Tanácsköztársaság 133 napja?
Száz éve kiáltották ki a Tanácsköztársaságot, amely mai napig meghatározza politikai vitáinkat, mégis keveset tudunk róla. Milyen volt valójában a véres komédia? Interjú Csunderlik Péter és Hatos Pál történésszel.

Előbb Bécsbe utazott, a következő évben azonban már Csehszlovákiában élt, és a ruszinföldi Munkás Újság szerzőjeként dolgozott, ahol munkáit hamar cenzúrázták, így gondolatait riportok és cikkek helyett hamarosan novellákban bontotta ki. 1921-ben letartóztatták és kiutasították az országból, így 1921–1922-ben újra Bécsben élt, írás helyett azonban inkább filmekben statisztált, illetve alkalmi munkákat vállalt. Elveit persze itt sem adta fel, így 1923-ban kiutasították Ausztriából is, ahonnan a Szovjetunió felé vette az irányt.

 

A szerencsére itt mosolygott rá igazán, hiszen a Sarló és Kalapács című lapnál vállalt állása mellett a Szovjet Írók Szövetségének titkárságán is munkát kapott, sőt, megszületett az első novelláskötete, amit a következő években több, a Tanácsköztársaság napjait, illetve a rövid életű kommunista időszakhoz vezető utat feldolgozó regénye követett – köztük az Ég a Tisza (1929), melynek előszavát Kun Béla írta. Illés a második világháborúban a moszkvai 2. Népfölkelő Hadosztály önkénteseként kezdte katonai pályáját, 1942-től azonban őrnagyként, a magyar hadifoglyok intézőjeként működött.

 

Ezzel a rendfokozattal érkezett vissza Budapestre is, ahol előbb az ostromban vett részt, majd a kommunista hatalomátvétel után sorra ontani kezdte magából a könyveket. Végül 1949-ben, alezredesi rangban szerelt le, idejét pedig teljes egészében az irodalomnak, illetve a sajtónak szentelte. Hat évre (1950–1956) az Irodalmi Újság főszerkesztői székét foglalta el, ezután pedig az Élet és Irodalom szerkesztőbizottságának tagjává (1957–1959) vált, ezzel egy időben pedig az Irodalmi Tanács (1957-) és az Írószövetség (1959-) elnökségi tagja lett.

 

Munkásságát a rendszer két Kossuth-díjjal (1950, 1955) ismerte el, 1945-ben pedig a szovjet katonáknak bátorságukért, sikerességükért, vagy épp a tizenöt éves szolgálatukért adományozott Vörös Csillag-rendet kapta meg.

Ez persze egyáltalán nem volt könnyű feladat, hiszen a szovjet hadsereg katonái által a civil lakossággal szemben elkövetett kegyetlenkedéseknek számos szemtanúja volt, a nők elleni erőszak áldozatainak száma elérte a százezres nagyságrendet – derül ki a CEU történésze, Pető Andrea kutatásaiból, így Illés minél több fronton sulykolta a legendáját, próbálva azt beépíteni a közbeszédbe. 1947 őszén mindezt A Guszev-ügy címmel vékony kötetbe is foglalta, amit előbb a Székesfőváros Irodalmi Intézete, majd az Athenaeum is kiadott. A leginkább füzetnek beillő könyv 1951-ig öt kiadást élt meg, és talán ez jelentette a végső lökést ahhoz, hogy a lényegi mondanivalót az általános iskolák nyolcadik osztálya számára 1949–1951 közt kiadott történelemkönyv is tartalmazta.

Az Athenaeum kiadása, Zádor István grafikáival. Fotó: Antikvárium.hu

A magyarok oldalára álló orosz tisztek története már a totális kommunista diktatúra kiépítése előtt megihlette a kormánytagokat, így 1947. március 20-án a pénzügyi tárcát vezető Rácz Jenő levélben fordult a kommunistákkal szemben álló, de a szovjetekkel való kommunikáció és békés viszony fontosságával tisztában lévő miniszterelnökhöz, Nagy Ferenchez:

Arra gondoltam, hogy amennyiben a Kisgazdapárt egy gesztust akarna csinálni a szovjet–magyar barátság felé, ezt nem tehetné szebb formában, mintha akciót indítana aziránt, hogy Guszev százados és társainak a hamvait hozzuk Magyarországra a szabadságharc 100 éves évfordulóján, és itt valamilyen díszes helyen helyezzük el, ha pedig ez nem volna lehetséges, akkor a centenárium alkalmából egy reprezentatív magyar küldöttség utazzék ki ottani sírjuk megkoszorúzására. Azt hiszem, ennél méltóbban és stílusosabban nem fejezhetnénk ki Oroszország iránti érzelmeinket.

A politikus jó ötletnek gondolta mindezt, így a köztársaság-ellenességgel vádolt kormány fejeként a tájékoztatásügyi miniszter Mihályfi Ernőt kérte fel a szükséges lépések megtételére.

Az alig két évvel korábban született legendát ezzel a hivatalos centenáriumi megemlékezések programjába illesztették, 1948 elején pedig egy teljes küldöttség – Mihályfi mellett Tildy Zoltán köztársasági elnök és Nagy utódja, Dinnyés Lajos – is Minszkbe utazott, hogy koszorút helyezzenek el a síron, ami az ismert okokból egyszerűen nem létezett, így propagandafotók sem készülhettek a fontos eseményről.

Ez persze egy pillanatra sem vetette vissza a Guszev-legenda terjedését, sőt, a szovjet-magyar barátság kiépítésében fontosnak szánt történetet még inkább be akarták vezetni a köztudatba: ennek legfontosabb lépéseként a kivégzés századik évfordulóján a Magyar Néphadsereg Politikai Csoportfőnöksége és a fővárosi vezetés közösen utcát akart elnevezni a katonáról. 1949-ben zárt körű művészeti pályázatot írtak tehát ki egy, a leendő utcában elhelyezendő tábla ügyében, és az átnevezendő utca helye is biztossá vált: a Nagy-Budapest Pártbizottság 1949. augusztus 1-jei előterjesztésében a Sas utcát ajánlotta erre a célra, mivel az

a város forgalmas részén fekszik, másrészt a Szabadság-térre nyílik, tehát az utcák elnevezése szempontjából úgynevezett „szabadságharcos negyedben” van,

hiszen a környéken Aulich Lajos, Kiss Ernő, Nagy Sándor és Vécsey Károly is kapott utcát – írja Vörös tanulmánya.

Az 1873-as térképen még Két Sas, 1908-ban már Sas, köszönhetően az 1875-ös évnek, amikor számos másik utcához hasonlóan (Három Dob – Dob, Kétszív – Szív) a szám nemes egyszerűséggel eltűnt a névből. Fotó: Mapire

A Mikus Sándor által megálmodott, kőkeretbe kerülő bronz dombormű végül időben elkészült, augusztus 17-én pedig a honvédség díszszázada, egy szovjet tiszti küldöttség, valamint számos magyar tábornok, MDP-tag és külföldi vendég jelenlétében, az Illés által leírt Guszev-idézetek felolvasása után lerántották róla a Kossuth-címeres leplet, ami mögött a résztvevők a magyar honvédeket a szuronnyal érkező cári erők ellen saját testével védő kapitány képével, valamint a következő (helyesírási hibákkal tarkított) szöveggel találkoztak:

Népünk 1848–49-es szabadságharcával együttharcoló, a cári önkényuralommal szembeforduló mártirhalált halt Guszev százados és társai emlékére állitotta a Magyar Néphadsereg, 1949. aug. 16.

Fotó: Népszava, 2005. augusztus 9., az Arcanum Digitális Tudománytárból

A Nehézipari Minisztérium falára került ábrázolás újabb szálat vitt a történetbe, hiszen azt sugallta, hogy a katonák eljutottak Magyarországra, ahol aztán a forradalmárok oldalára álltak. Illés leírásában erről szó sem volt, sőt, az író szerint a kapitány és társai még az Orosz Birodalomban próbálták meggyőzni társaikat arról, hogy amit tesznek, az nem helyes.

A szobrász

Az autodidakta művészként indult, húszas évei hajnalán az Újpesti Egyesült Izzó műszerészeként dolgozó Mikus Sándor (1903–1982) a Lehel úti szabadiskolában ismerkedett meg a szobrászattal, majd az Izzó főmérnöke, az ország első fejlett ipari kutatólaboratóriumát létrehozó Pfeiffer Ignác pénzügyi támogatásával, Pátzay Pál és Bernáth Aurél biztatására indult olasz tanulmányútra: három évet töltött Firenzében, ezt követően pedig Rómában, Pátzay Pál műtermében vált képzett szobrásszá.

A negyvenes évek végéig kisplasztikákat és érmeket készítő művész a Rákosi-korszak beköszöntével a megrendelésre készült nagy művekre váltott, témája azonban megmaradt: emberi alakokat mintázott meg. Művei az 1939-es New York-i világkiállításon is jártak, az ezt egy évtizeddel követő párizsi eseményeken (1949, 1952) pedig nagydíjjal is jutalmazták azokat. Ugyanezekben az években a művész Kossuth-díjat is kapott, és egy csapásra a hatalom egyik kedvencévé vált.

1949–1976 közt a Szépművészeti Főiskolán is tanított, munkáit pedig előbb a Lehel utcában, majd a Százados utcai művésztelepen készítette, melyek közül egyik a XX. századi magyar történelem fontos részévé vált: ő készítette ugyanis a Városligetet egykor határoló Felvonulási tér óriási Sztálin-szobrát (1951), amit a tömeg 1956-ban előbb ledöntött, majd a testet a Blaha Lujza térig húzta, ahol tovább darabolták, majd szétverték. Eredeti helyén rövid ideig csak a Sztálin-alak csizmája állt, így a fővárosiak a térre sokáig csak Csizma tér néven hivatkoztak.

 

A Sztálin-szobor 1953-ban. Fotó: Nagy Gyula / Fortepan

Három, kevésbé fontos művét Ismeretlen Budapest sorozatunkban korábban már bemutattuk: ezek közül két fémmunka az Egyesült Izzó egykori újpesti lakótelepét díszíti, másikuk pedig a Tizenkét kőműves történetét meséli el egy budai iskolaépület falán.

 

Legfontosabb szobrainak leírását és fotóit a Köztérképen lehet végigböngészni.

Az ünnepségről szóló sajtóhírek szerint az utca neve innen már Guszev nevét viselte, ez azonban nem volt igaz, hiszen a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága csak 1951. november 9-i ülésén hagyta jóvá az átnevezést, az utcanévtáblák pedig közel negyven éven át hirdették a férfi emlékét, akiről elég korán kiderült, hogy sosem létezett, ez azonban senkit sem zavart igazán, sőt, a szovjet vezetésben „magyarszakértőnek” számító Anasztasz Mikoján (1895–1978), a Minisztertanács elnökhelyettese egyik, 1956-os magyarországi látogatása alkalmával is elismerően beszélt róla:

Történelmi dokumentumok tanúsítják, hogy sok tisztet és katonát ítéltek el azért, mert nem voltak hajlandók harcba indulni a magyar forradalom ellen. Nagyon örülünk, hogy a magyar elvtársaink ezt tudják és értékelik. Budapesten van egy utca, amelyet Guszev kapitányról neveztek el. Guszev kapitány nyíltan kijelentette, hogy ő és bajtársai nem támogatják az orosz cárizmus lépéseit, amelyeknek célja a magyar forradalom elfojtása volt. Nyíltan kijelentették, hogy az orosz népnek nem szabad a szabadságszerető magyar nép ellen harcolnia. A fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint Guszev kapitány önfeláldozóan beszélt erről a bíróság előtt a vizsgálat során is, és a cári hóhérok keze által pusztult el, bajtársaival együtt.

Illés szerencséjére a minszki levéltár a háború alatt leégett, a másik hivatkozási forrásként használt orosz író, Janka Kupala (1882–1942) pedig elhunyt, így az olykor a Szovjetunióig utazó, ám végül mindig az író irodájában kikötő kutatók beérték annyival, hogy

a bizonyítékok egyszerűen mind egy szálig megsemmisültek, az Illés által valószínűsített leningrádi másolatok pedig nem léteznek.

Néhány év után egy, a tűzvész előtt ott kutató magyar szakember is feltűnt, aki nyilvánvalóan szintén nem találkozott az ügy leírásával, így Illés új történettel állt elő: e szerint az iratcsomagot ellopta, de Magyarországra való hazatérésekor azt a Magyarországon a szovjet katonai hatalmat megszilárdító Vorosilov marsallra bízta.

A pesti Új Városháza üléstermének részlete az Írószövetség egy 1962-es közgyűlésén, a kép bal szélén a pipázó Illés Bélával. Fotó: Hunyady József / Fortepan

Akadtak persze olyanok is, akik már alig néhány évvel a tábla kihelyezése után kételkedni kezdtek a történet hitelességében, és ezt nem csak a történész szakma, de a nagyközönség előtt is nyíltan felvállalták: elsőként jó eséllyel az akkor már két József Attila-díjjal (1951, 1953) büszkélkedő, később egy harmadikat (1983) is begyűjtő író, Szeberényi Lehel (1921–1998) tett így, aki 1961-ben számos irodalmi lapban megjelent, Guszev kapitány című vicces karcolatában tett fel fontos kérdéseket.

Guszev kapitány (részlet)

„Ezért Béla bácsi történeteiben nincsenek durva abszurdumok, melyek kizökkentik a lelket, kiábrándítanak, csalódást okoznak. Egyáltalán, történetei, legendás tódításai mind igazak is lehetnének. S hátha igazak is! Miért ne!

Vagy gondoljátok, hogy a Guszev ügy kitaláció lenne? Elképzelhető, hogy a szép szál Guszev kapitány, a kerekszép olajbarna szemeivel, melyekben a szabadság szent tüze égett, és barna bánat honolt a népek nyomorúsága láttán, – elképzelhető, hogy ez a Guszev kapitány, kinek orosz szíve együtt dobogott Kossuth szívével és akit hetedmagával vérpadra hurcolt a cári vésztörvényszék, mert nem akart kardot fogni a magyar szabadságharcosokra, – elképzelhető, hogy ez a szívünkbe beférkőzött hős orosz katona nem is létezett? Ugye, hogy nem képzelhető el. Hiszen még utca is van róla. Nagy betűkkel ki van írva, hogy Guszev utca. A Szabadság térből nyílik, szerényen, megbújva, mintha maga is hitetlenkednék. De nincs mese. Ott áll a tábla egy tirolias házon. Átellenben pedig egy dombormű áll, Guszev kapitány képmásával és három negyvennyolcas honvéddel. Ha pedig képmását is ismerjük Guszev kapitánynak, miért a kétely? Igaz, hogy Guszevről nem tudtak, míg Béla bácsi a történelem homályából elő nem vezette. De attól kezdve már tudtak, sőt lábjegyzetben megerősített hiteles szavait olvashatták, melyeket a vésztörvényszék előtt mondott. Légbőlkapott hősökről nem neveznek el egy egész utcát megfontolt és körültekintő városatyák! Persze, ha már utcát neveznek el valakiről, annak curriculum vitaeje után is megindul a hajsza. De perdöntő bizonyítéknak elfogadhatunk-e olyan labilis tényt, hogy valamit nem találnak? Guszev léte vagy nemléte fordulhat-e azon, hogy nyoma sincs?

 

Igaz, fiatal történészek vágtak neki, hogy életüket a Guszev-kutatásnak szenteljék. Elutaztak ösztöndíjjal a Szovjetunióba, feldúlták az összes levéltárakat, eközben több orosz hősre bukkantak, kik nemcsak készültek, de át is álltak a negyvennyolcas magyarokhoz, hogy a szabadságért harcoljanak, egyedül Guszev kapitányt nem lelték sehol. Végre, mikor már teljesen reménytelennek látszott a dolog, egyikük felfedezett a Voproszi Isztorii című történettudományi szaklapban egy eldugott cikket. Guszev! Megvan Guszev! A mi derék kutatóink mohón vetették magukat a felderengő nyomra. Csak a végén hervadtak le. A lap alján ott állt megnevezve a forrás: „Béla Illés, Delo Guszeva.”

 

Még egyet megpróbáltak. Megkeresték Illés Bélát. Persze, hogy hozzá kellett volna fordulni, mindjárt a legelején.

Most már mondja meg Béla bácsi, honnan vette az adatokat?
Béla bácsi kiverte a pipáját – a torontáli szőnyegre.
Evedjetek, kevessétek a minszki levéltávban, ott volt… De mégse evedjetek, mevt az povig égett a hábovúban.
Később Béla bácsi Hidas Antalnál járt Moszkvában. Hidas csóválta a fejét:
Te Béla, mit bolondítod a világot, hiszen Guszev nem is létezett.
Mire Béla bácsi így válaszolt:
Guszev létezett… És ha nem létezett, akkov is léteztek más ovoszok!
Ebben a válaszban mi is megnyugodhatunk, hiszen ha nem is lett meg Guszev, meglettek más oroszok, kik talán még ma is a történelem mélyén aludnának, ha nincs Guszev-kutatás.”

Illés Béla a Kútvölgyi úti Kórházban, valamikor 1965 folyamán. Fotó: Hunyady József / Fortepan

A mű a hetvenes évek végén bukkant fel újra a lapokban, Illés halála után egy évvel azonban a Kortárs című lap (1975/9.) emlékezett meg róla egy interjú részeként:

Mióta Szeberényi Lehel Kancsal Krónikájában szertefoszlatta Guszev kapitány legendáját, amiért Illés Béla bácsi meg is neheztelt rá, kicsit mosolygunk Béla bácsi tréfáján. Nem így az idegenvezetők számára nemrég kiadott kötet szerkesztői: „Az orosz cári tiszt rokonszenvvel viseltetett a magyar szabadságharccal. (!) 1849. augusztus 16-án kivégzik. Személyét Illés Béla népszerűsítette.” Írjuk le ez egyszer a Kortárs hasábjain: Guszev kapitány nem tezett. Az idegenvezetők se állítsanak róla mást. De neve jelkép, mert – ahogy Béla bácsi mondaná, Sz. L. átírásában „akkov is léteztek más ovoszok”, akik át is álltak a negyvennyolcas magyarokhoz, s az ő emlékük jelképe Guszev kapitány.

Baleset 1981-ben, az Arany János és Sas utca kereszteződésében – az épület falán jól látszik az utcanévtábla. Fotó: Magyar Rendőr / Fortepan

Szeberényi az Új Tükörben való 1979. szeptemberi újraközlés mintegy előszavaként még többet megosztott a történet utóéletéről:

Kivívtam Béla bácsi neheztelését. S tán pörölye agyon is sújt, ha Hidas Antal és Lengyel József le nem csapolják haragját, s védő karjukat ki nem terjesztik fölém. Ők nagyon jól tudták, hogy Guszev nem létezett. De Béla bácsi nem akart erről tudni. És ha meggondolom, igaza is volt. Az író – a vérbeli –, mint a gyermek, gyönyörű hazugságait, helyesebben: álmait nagyon magas hőfokon, ahol a mennyiség már minőségbe csap, maga is igaznak hiheti. Minthogy igaz is valahol egy másik szférában. S megette a fene, ha nem kel életre, amit megálmodtunk, s papírra vetettünk. Ám Béla bácsi hőse olyannyira élni kezdett, hogy már valóságos létezéséhez se fért kétség. Írója előtt sem. Különösen, amikor már nimbuszát is ápolni kezdték – hivatalból is, utcát nevezvén el róla. Melyik író bolond, hogy ily szép földi karriert megvonjon a maga teremtette hőstől, a maga tányérjába utólag beleköpjön, kivonva hősét a forgalomból. Annyi gyöngeség igazán megengedhető az írónak, hogy ezt elfeledje megtenni. Miképp Béla bácsi is inkább meggyőzte magát, hogy Guszev valóban élt, a lelke nyugalmáért. […]  Béla bácsi nem volt haragtartó. Alig várta az alkalmat, hogy megbocsásson. […] A „Guszev kapitány” tehát nagy vihart kavart a maga idejében. A Guszev utcát azonban nem söpörte el. Ma is áll, miként az erősen megépített műalkotások, melyeket inci-finci viharocskák meg se rezzenthetnek, nemhogy letöröljenek utcatáblákról. De most már azt mondom, ne is töröljék. Hiszen utcát nemcsak hajdanvolt személyek kaphatnak, kik léteztek is; mesehősök éppúgy, noha sose léteztek, csak a képzeletben. Ám, mire mesehősként világra jöttek, magukba zárták a névtelen minták seregét, hogy sokak igazságát fejezzék ki egymaguk, a szintézis ünnepi pajzsára emelvén fel a porból. A Guszev utcának, ha másképp nem, így van létjogosultsága. Miként, mondjuk, egy Szindbád fasornak, János vitéz rakpartnak, vagy éppen Háry János krt.-nak.”

Az utca átnevezésének lehetősége egészen a szocializmus végéig nem merült fel igazán komolyan: az V. kerületi Honismereti és Helytörténeti Munkabizottság végül 1987. március 18-án kérte először a név megváltoztatását, hiszen a kapitány nem létezett, a név pedig semmiféle várostörténeti emlékhez nem kapcsolódik, így a két évszázadon át használt Sas, vagy Két Sas utcanév visszaállítását szorgalmazták, utóbbit előnyben részesítve.

Az V. Kerületi Tanács ezt a javaslatot nem fogadta el. Belátták ugyan, hogy a kapitány nem létezett, de a pártbizottsággal együtt arra a következtetésre jutottak, hogy Budapesten így is szép számmal léteznek „költött utcanevek”, a történelemben pedig több Guszev is feltűnt, akikre felnézhetünk – köztük a hetven fős magyar partizánegység parancsnokaként Csehszlovákiában a német megszállás ellen harcoló Gleb Guszev, vagy épp a Magyarországon is többször járt Pjotr. A. Guszev, a moszkvai Bolsoj, majd a Kirovi Balett igazgatója –, így az átnevezés teljesen felesleges, főleg, hogy a két sasról vagy a sasról a magyaroknak „a Habsburg-dinasztia által uralt, népelnyomó” Osztrák-Magyar Monarchia időszaka jut majd eszébe.

Nem csak a Belvárosban

Guszev emlékét nem csak a szabadságharc-negyed egy utcája, de az ötvenes évek hajnala óta egy csepeli társa, illetve nyíregyházi lakótelep is őrizte. A ma szegregátumként létező Huszár-telepen a volt központi laktanyaépület előtt, a cs. és kir. 14. huszárezred emlékművének helyén 1951 augusztusában emlékművet is avattak, amit szintén Mikus készített. A budapesti társával való hasonlóság szembetűnő, sőt, a bronz dombormű teljesen azonosnak tűnik:

 

Fotó: Köztérkép

A rendszerváltás persze mindent átírt, így harminc évvel ezelőtt, 1990 júniusában megszületett a döntés: a Guszevből újra Sas utca lett, noha az emléktábla öt éven át még a helyén maradt.

A történetet 2017-ben Árulók címmel tévéfilm örökítette meg, amelyben Illés lánya, Tatjána ered a történet nyomába.

 

A cikk Vörös Boldizsár több tanulmánya, így a Történelemhamisítás, propaganda, sajtó – Illés Béla két kitalációja az általa szerkesztett újságokban 1944-1948 között (Magyar Könyvszemle, 2014/4.), a Politika, propaganda, kultusz, szépirodalom – Guszev kapitány és társainak méltatásai 1945 és 1972 között (Irodalomtörténet, 2007), illetve az Illés Béla „Guszev-ügye” – avagy hogyan lett az írói kitalációból történelmi tény 1945 és 1951 között (Múltunk, 2006/3.) nélkül nem születhetett volna meg. Az írásokat az Arcanum Digitális Tudománytáron át értük el.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.