Nem mondok újdonságot azzal, hogy a hazai színházi életben farkastörvények uralkodnak, már ami a túlélést illeti: mivel az ország pici és nem is túl vaskos a vásárlóereje, így támogatásra szorulnak a színházak is, és mivel az állami pénzek sorsa erősen politika-vezérelt, a sokáig komoly segítséget jelentő tao-pénzeket pedig szintén ilyen elvek mentén osztották újra, a küzdelem az életben maradásért csak tovább fokozódott. A közelmúltban Gothár Péter zaklatási ügye kapcsán komoly össztűz alá került Katona ugyanakkor hosszú ideje elkezdte azt a nagyon tudatos munkát nemcsak színházművészeti szempontból, hanem marketing-, PR-, közönségszervezés- és közösségimédia-fronton, amivel elérte, hogy ha jól nem is esik nekik a támogatási rendszer felforgatása, de azért nem rokkannak bele. Az előadásokra alig lehet bejutni, minden teltházas, a Katona cool, friss és érzi a kor szavát például olyan szempontból is, hogy hogyan kell egy zaklatási ügyet kezelni szakmailag és emberileg.
Ennek a folyamatnak az is a része, hogy a Katona tesz érte, hogy alkalmas legyen a színházi nevelés központi terévé válni, és sorra dolgozza fel (újra) és állítja színpadra a világirodalom kötelező olvasmányként, vagy a tananyag részeként tárgyalt műveit. A Katonába lehet vinni gimiseket rendhagyó magyarórára: az előző évadban Odüsszeusz alakját keretezték át az Ithakával, a mostani évadban pedig párban mutattak be két nagy klasszikust, Molière Tartuffe-jét és a színház névadójának főművét, a Bánk bánt, de repertoáron van Ibsen Nórája, Jeanne d’Arc története, Gogol, Dosztojevszkij, Shakespeare és Aiszkhülosz is. Ezek a sokszor megénekelt, nem egyszer ódon darabok frissen és érthetően állnak a színpadra, ami komoly misszió a következő színházba járó generáció kinevelésében, és ennek a trendnek egy állomása a Tartuffe is, amelyet Bocsárdi László rendezésében mutattak be tavaly év végén.
A történet ismert: a gazdag Orgon háza fenekestül felfordult, mióta a ház ura beköltöztette Tartuffe-öt, az álszentet, akinek álszentsége rajta kívül mindenki másnak tökéletesen nyilvánvaló. Tartuffe a képmutatás maga: önostorozó vallási mániát, jótékonyságot és a világi hívságokon való felülemelkedést mutat, miközben nagyon is önös célok mozgatják, új pártfogójának feleségére és vagyonára fáj a foga, Orgon pedig minderre tökéletesen vakon sétál bele a kelepcébe, sőt, Tartuffe-nek adná lányát is, pedig azt sem a lány, sem Tartuffe nem akarja. A káosz végül persze, egy komoly mélypont után isteni – pontosabban királyi, ám Molière korában e kettő gyakorlatilag egyet jelentett – közbenjárásra megoldódik, amíg viszont odáig eljutunk, az egyfelől a manipuláció iskolapéldája, másfelől pedig ragyogóan szórakoztató jutalomjáték.
Orgon szerepében Máté Gábor tolja fullba a kretént, de a szókép ez esetben maximálisan helytálló: a rendezés kétséget nem hagy a felől, hogy ez az ember a félkegyelműségig hiszékeny, és a józan észnek jó ideje búcsút mondott, Máté pedig némi ripacssággal adja a hülyét, idétlen vigyora le nem hervad a képéről, repked, szökdécsel. A képlet túloldalán Tartuffe-ként Keresztes Tamás ragyog, aki olyan virtuóz módon mozog ebben a tökéletesen átlátszó, karikatúraszerű lényben, hogy lehetetlen bármi másra figyelni, ha a színen van. Tartuffe mitikus alakká válását persze nagyban segíti az is, hogy csak viszonylag későn lép színre, addig csak emlegetik, amikor viszont megjelenik, olyan, mint egy rajzfilm-gonosz. Cs. Kiss Zsuzsanna briliáns jelmezeiben tetőtől-talpig fekete-fehér, kétszer kettő piros csíktól eltekintve, amely szintén fekete-fehér holdjáróját díszíti, fekete-fehér a haja, arcszőrzete, ruhái, no meg persze, fekete-fehéren igaza is van, már ha Orgont kérdezzük. Tartuffe nem is akar ártatlannak látszani, hisz akinek hinnie kell, az hisz neki, és miközben lop, csal, hazudik és csaknem felszarvazza egyetlen hívét, az csak tovább tapsikol örömében, hogy ilyen kiválósággal sikerült kapcsolatba kerülnie – aligha a rendezés hibája, ha Orgon alakjában a miniszterelnök feltétlen híveit véltem felfedezni.
Ők ketten az igazán fontosak ebben a képletben, a többiek, bármilyen jók az alakítások, csak színesítik ezt az őrült macska-egér harcot Orgon és Tartuffe között, melyben még Orgon neje is csak kellék. A király nagy közbelépése ugyanígy csak a keret miatt fontos, az igazi harc addigra, mire Borbély Alexandra rendőrhadnagyként meghozza a hírt, addigra lényegi játszma már lezajlott, és megfestette a képet arról, hogyan teszi önnön hitrendszerének áldozatává a hiszékenyt az első zavarosban halászó, aki érti a propaganda erejét.
Molière: Tartuffe / Katona József Színház / bemutató: 2019. december 19.
Játsszák: Fekete Ernő, Máté Gábor, Ónodi Eszter, Vizi Dávid, Mészáros Blanka, Tasnádi Bence, Kocsis Gergely, Keresztes Tamás, Bánfalvi Eszter m.v., Borbély Alexandra, Darvasi Áron, Erdélyi Flóra, Tamáskó Áron, Veszelovszki Janka.
Díszlet: Bartha József, jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna, jelmezasszisztens: Kovács Ildikó, világítás: Bányai Tamás, fény programozó: Pető Gergő, világosító: Makray Gábor, dramaturg: Kali Ágnes, hangosító: Párizs Misha, zene: Bocsárdi Magor, súgó: Héricz Anna, ügyelő: Valovics István, asszisztens: Fejes Vera.
Rendező: Bocsárdi László
Kiemelt kép: Horváth Judit
