Az ország leghírhedtebbjeként ismert, a Rákosi-kor derekán, 1952-ben alapított lenti laktanya 1962-től adott otthont a Magyar Honvédség 26. Bottyán János Gépesített Lövészdandárjának, hajmeresztő történetek egész sorával bővítve a magyar honvédségben rövidebb, vagy épp hosszabb időt eltöltött fiatal férfiak legendatárát.
A több mint ötvenezer katonát látott, a várostól három kilométerre álló épületek huszonkét éve már ugyan mind üresen állnak, emlékük azonban ma is erősen él.
Egy év Lenti helyrebillenti
– hangzott el évtizedeken át a ma már inkább gyógyvizéről ismert várossal kapcsolatban, de nem csak a rengeteg próbariadó és az elszigeteltség miatt a tisztekből és leszerelés előtt állókból kibújó szadizmus miatt, hanem azért is, mert nem hivatalos büntető laktanya lévén sokáig ide kerültek a kispapok és a sokszor erőszakos bűncselekmények miatt már a börtönviselt férfiak is.
A sajátságos szlenggel is rendelkező katonák minden nap találkozhattak az ország két legérdekesebb katonai emlékművével is: a műkőből faragott, a bezárás után a vasútállomáshoz közeli Kegyeleti parkba került szobrok egyike a fuldokló bajtársát mentő, az 1975-ös dunai árvíz napjaiban hősi halált halt Radics Péter őrmesternek, másikuk pedig a herendi vasúti szerencsétlenségben életét vesztett tíz harckocsizónak állít emléket.
Stílusjegyeiket látva mindkét alkotás készülhetett volna akár a laktanyával egyidőben is, az őket életre hívó események azonban több mint két évtizeddel később történtek, de míg a leginkább az ötvenes évek munkásszobrai és a Michelangelót naggyá tévő Pietà találkozását idéző szobrot nézve leginkább annak érzékletessége és sírkőszerűsége, illetve Radics hősies póza, addig a szomszédos óriásnál inkább a szürrealitás lép az előtérbe:
A szobor melletti, a laktanya területéről való átköltöztetés után született emléktáblán semmiféle utalás nem látható a szobor születésének okára, hiszen mindössze a
Tisztelet a hősöknek
felirat, illetve tíz név szerepel rajtuk – pedig ötven évvel ezelőtt, 1969. január 31-én történt eset jókora port kavart, melynek során a Szombathelyről Budapest felé tartó 1807. számú gyorsvonat egy hibás váltóállítás miatt a herendi állomás negyedik vágányán egy tankokat és katonákat szállító, álló vonatba csapódott.
A hetven kilométeres óránkénti sebességgel történt ütközés során a katonai szerelvény elején álló Bumbardó – a Harmadik Birodalom DRB 52-es gőzmozdonyainak egyike – mögötti, szénnel és vízzel teli szerkocsi maga alá gyűrte az első kocsit, a mögötte lévő, katonákkal teli második és harmadik kocsit pedig a mögötte lévő tankokra nyomta.
A Bumbardó
A Hruscsov-dízelként is emlegetett német óriás feladata a Wehrmacht utánpótlásának biztosítása volt, így 1942-től a háború végéig óriási mennyiség – mintegy hatezer darab – készült belőle a náci Németország, illetve a megszállt területek gyáraiban, a fegyverszünet után pedig még további háromszázat szereltek össze a már elkészült alkatrészekből.
A DRB 52 az újjáépítések egyik legfontosabb eszköze volt, és annak ellenére, hogy mindössze öt évre tervezték, néhány, Magyarországra került, vontatásra használt példánya egészen a nyolcvanas évekig működött.
A katonavonaton a vezető és nyolc katona a helyszínen, egy pedig a kórházban halt bele a sérüléseibe. További huszonnyolc katona emellett súlyos, 16 pedig könnyebb sérüléseket szenvedett.
A gőzmozdonyt 1969. augusztusában aztán selejtezték, a gyorsvonatot azonban 1972-1973-ben újjáépítették, és még huszonöt éven át, 1998-ig szolgált.
Az emlékművek születésének pontos idejéről, illetve az alkotó kilétéről egyelőre semmiféle információra sem sikerült rábukkannunk, de a két munka közti stílusbeli hasonlóságot látva jó eséllyel ugyanakkor és ugyanabban a műteremben születtek meg, és közel két évtizeden át emlékeztették az előttük napi szinten elsétáló lenti katonákat a hősiességre, illetve a teljes laktanyát megrázó balesetre.
