1988-ban meglepő hír járta végig a világot: az ausztrál partoknál kétezer kilométer hosszan nyújtózó Nagy-korallzátony egy pontja felett megszületett a világ első úszó hotele.
A szingapúri Hyundai Asan Company által negyvenmillió dollár (mai árfolyamon 11,9 milliárd forint) körüli áron épített hétszintes komplexumban kétszáz szoba, éjszakai klubok, bárok, éttermek kaptak helyet, a hozzá kapcsolt helikopter-leszállóhelynek, teniszpályának, illetve ötven főt befogadni képes vízalatti obszervatóriumának köszönhetően pedig úgy tűnt, hogy a beruházó Doug Tarca és fia, Peter évtizedeken át jól jövedelmező vállalkozást indított el.
Erre minden esélyük megvolt, főleg, hogy a John Brewer Floating Hotel nevet kapott intézmény vezetését a világszerte tucatnyi luxusszállodát üzemeltető Four Seasons-lánc vállalta.
Tarca az ötvenes években, roncsmentő és felderítő búvárként szeretett bele a Nagy-korallzátonyba, így biztos volt benne, hogy ha a vagyona megengedi majd, itt szeretné felépíteni élete fő művét. Más kérdés persze, hogy az 1988. februárjában megnyitott, 12 ezer tonnás szálloda biztonságos rögzítéséhez, a különböző természetvédő körök ellenkezésének zajában jókora mennyiségű korallt kellett elpusztítani az óceánfenéken.
A természet persze megtorolta a kéretlen és erőszakos beavatkozást: az ünnepélyes megnyitót egy méretes trópusi ciklon miatt kellett eltolni, ami nem csak a vízalatti látványt bemutató obszervatóriumot süllyesztette el, de súlyos sérüléseket okozott az úszómedencében, illetve elpusztította a vendégek szállítására használni kívánt hajót is.
Tarcáék mindezzel még nem voltak túl az igazi meglepetésen hiszen az első vendégek érkezése utáni néhány héttel százezernél is több második világháborús lőszert, köztük tankok ellen használható aknákat, illetve tüzérségi lövedékeket fedeztek fel a közelben.
Az ezután nem meglepő módon komoly pénzügyi gondokkal küzdő hely napjai meg voltak számlálva, arra azonban kevesen fogadtak volna, hogy 1989-ben végleg bezárja a kapuit, majd egy tulajdonosváltás után útnak indul Vietnam legnagyobb városa, Ho Si Minh-város kikötője felé, ahol Saigon Floating Hotel (Saigon Úszóhotel) néven nyílik meg újra.
Az itt már nemes egyszerűséggel csak The Floater, azaz Az úszó néven emlegetett, még ma is kimondottan futurisztikusnak tűnő óriás gyorsan a város egyik legkedveltebb éjszakai helyévé vált, a pénzügyi nehézségek azonban rövidesen itt is jelentkeztek.
1997-ben pedig a komplexum újra eladósorba került, a vevő pedig a legmeglepőbb helyről érkezett, hiszen a világ utolsó zárkózott diktatúrája, az akkor még Kim Dzsongil által irányított Észak-Korea jelentkezett be érte, majd szállította azt a hatvanhat éve kettészakadt ország közös határához.
A dél-koreai turisták kedvéért 2002-ben létrehozott Kumgang- (Gyémánt-) hegyi turisztikai régióban 1998-ban, az első délről érkezők előtt röviddel megnyitott szálloda azóta is mozdulatlanul áll a helyén, 2008-ban, egy dél-koreai nő északi katona általi lelövése után azonban felfüggesztették a délről való belépést.
A zóna 2010 óta északról újra elérhető, és a hotelben is lehet szobát bérelni, bár az ma már inkább csak az egymástól elszakított, a határ két oldalán rekedt családtagok találkozóhelyeként működik.
Kim Dzsongun és a déli vezető, Mun Dzse In 2018-ban megegyeztek a terület délről is elérhetővé tételén, így a következő években akár a hotel forgalma is nőhet, még több érdeklődő külföldit vonzva a vendégfogadásért természetesen valutára vágyó országba.
2019. októberében Kim is meglátogatta a déliek által épített, de néhány éve az északiak által kisajátított vendégházakat és épületeket, illetve a Hotel Haegumgangot.
Élesen kritizálta annak szolgálatatásait, sőt, kijelentette, hogy az nem egyszerűen csak elmaradott az építészet terén, de kopott, és nem tartják karban kellőképpen. Az épületek egyszerűen zagyvák, és semmiféle nemzeti karakterük sincs.
Az országot az elmúlt években még elmaradottabbá tévő, hétfőn egy utópisztikus falansztervárost is átadott elnök mindemellett azt mondta: a terület nem megfelelő részeit – így a hotelt – egyszerűen lebontják, és újjáépítik olyan formában, hogy az tükrözze az északi felfogást és esztétikát.
Kérdés persze, hogy mi lesz belőle, hiszen az északiak elmúlt években nyújtott produkcióját látva legfeljebb egy távolról korrektül festő falanszterre számítunk, ami semmit sem őriz majd meg a mostani képből. Kár érte.
