Kultúra filmkritika

Ezek a gyerekek téged is táncba vinnének, mielőtt kivégeznek

Az sem volna kis teljesítmény, ha Alejandro Landes rendező egyszerű, dokumentarista eszközökkel bemutatta volna, milyen pokoli dolgok történnek Kolumbiában. A Monos azonban még szebb és ravaszabb film, kétségtelenül az év egyik legjobbja.

Igazán udvarias volt Alejandro Landes, a Monos rendezője, amikor igyekezett közös nevezőt keresni Kolumbia és Magyarország között annak apropóján, hogy filmjével elnyerte a miskolci Cinefest fődíját. Azt mondta, mindkét ország lakóinak fel kell tenniük a kérdést, „hogyan tovább”. Nos, ennek a kérdésnek valójában egészen más tétje van Kolumbiában, ahol évtizedek óta dúl a polgárháború, és a háborús film műfajának újabb és újabb felelevenítése voltaképpen azt jelenti, hogy az alkotók napjainkban játszódó, realista filmeket készítenek.

Az idei év egyik kétséget kizáróan legjobb filmje, a Monos éppen azt mutatja meg, hogy Kolumbiában a háború valósága legalább egy nemzedék számára már az egyetlen elképzelhető valóság. Amit látunk, nem disztópia. A fegyveres szabadcsapattá szerveződő gyerekek története sokkal több hasonlóságot mutat a neorealizmus gyerektörténeteivel (a Németország, nulla évtől A fehér léggömbig),

a kiszolgáltatottság, a kifosztottság egyetemes érvényű példázata azonban még kíméletlenebbnek tetszik azáltal, hogy a kisemmizettek immár maguk is az elnyomó, erőszakos rendszer fogaskerekei, áldozatok és bűnösök egyszerre.

A címbeli Monos gyerekkatonák közössége, akik valahol a kolumbiai dzsungelben élnek és gyakorlatoznak. Többnyire magukra vannak hagyva, de néha meglátogatja őket egy törpenövésű, roppant zavarbaejtő és ellenszenves férfi, aki csuklóztatja őket egy kicsit, és minden eszközzel azon van, hogy érvényesítse vezetői pozícióját. A kis csapat nyolc főből áll, tíz év körüli gyerekektől nagykamaszokig, és teljesen normális dolgokat is csinálnak: fociznak, táncolnak, a nagyobbak szerelmesek egymásba – már ha erre engedélyt ad a vezetőjük. Van viszont egy feladatuk, őrizniük kell a Doktornőnek nevezett, amerikai nőt, akiről nem tudunk meg semmit, azt sem, hogyan lett a Monos foglya. De nagyon hamar egyértelművé válik, hogy a Doktornő nem szabad akaratából van itt, a szedett-vedett gyerekbanda szeleburdi játékai pedig bármelyik pillanatban életveszélyessé válhatnak.

A magukra hagyott gyerekekből szerveződő társadalom képe A legyek urát, vagy még inkább A kukorica gyermekeihez hasonló szektatörténeteket idézi, Landes viszont számos eszközzel jelzi, hogy ezek a gyerekek részben már elvadultak, elállatiasodtak, erre utalnak ragadványneveik, kinézetük, vagy az, hogy világosan kiderül, saját szemükben sem érnek többet semmivel az állatoknál. Az említett előképekhez hasonlóan nyilvánvalóan az ő történetük is modellszerű, allegórikus, azonban a Monos esetében a háttér nagyon is valószerű. Csak kisvártatva tudjuk meg, hogy a gyerekcsapat is részt vesz a kolumbiai polgárháborúban, amelyben különböző ideológiájú paramilitáris szervezetek harcolnak egymással meg az állami hadsereggel. A katasztrofális helyzet vezetett odáig, hogy Kolumbiában párhuzamos valóságok léteznek: miközben a nagyvárosokban úgy-ahogy működnek a társadalmi intézményrendszerek, és még filmek is készülnek, akár éppen a háború borzalmairól, addig a dzsungelben teljesen magukra hagyott csoportok harcolnak a túlélésért.

Az sem volna kis teljesítmény, ha Landes a gyerekcsapat történetén keresztül dokumentarista képét adná ennek az áldatlan helyzetnek, a rendező azonban más utat választ. Az elbeszélés szintjén elbizonytalanít abban, hogy van-e felsőbb hatalom a gyerekek fölött, valóban tagjai-e még egy létező gerillaalakulatnak, vagy katonáskodásuk immár teljes mértékben öncélú, performatív jellegű gyakorlat, illetve az általuk egyedül ismert életmód. (Egyszerre intim és vad gyakorlatozásukról egy másik, félkatonai szervezetet bemutató remekmű, Claire Denis Szép napok-ja jutott eszembe, amely ugyancsak arról szól, hogyan módosítja a tudatállapotot a katonaság elszigeteltsége.)

Másrészt Landes azáltal is távolodik a dokumentarista formanyelvtől, hogy a történet kulisszáit markáns színstilizációval, változatos nézőpontokkal és a látvány kommentárjaként használt zene- és hanghasználattal teszi sűrűbbé, érzékibbé. A hírek szerint a stáb olyan helyeken forgatott, ahol előttük még soha nem jártak filmesek, az alkotók viszont nem elégedtek meg a különleges helyszínek puszta megmutatásával, hanem egyes kulcsjelenetekben olyan szubjektív terekként ábrázolják azokat, ahogyan csak a szereplők érzékelhetik. A könyörtelen és fenséges természeti környezet lírai szépsége hasonló ahhoz, ahogy például a tavasszal bemutatott, thaiföldi Manta Rayben láthattuk a dzsungelt, vagyis Landes is a vadság, az érintetlenség és a titok képzeteit hozza játékba, több ponton is párhuzamokat teremtve története és hősei, illetve a helyszín között.

Az emlékezetes figurák, a dermesztő világkép és a különös szépségű látvány tehát következetes alkotói koncepcióba illeszkednek. Ezúttal minden egyes fesztiváldíj megérdemelt, amit a Monosnak adtak, egyfelől Landes művészi eredményei, másrészt a téma társadalmi jelentősége miatt. Nem sok ennél jobb filmet játszottak idén a magyar mozik, tehát a Monosnak az évvégi toplistákon is ott kell majd lennie.

Monos (2019), 105 perc. 24.hu: 9/10

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.