Kultúra

„Ugyan sunyi, behízelgő parasztnak fog nézni, de még ez is jobb, mint ha azt hinné, hogy behugyoztam”

Így néz belülről egy netes kormányújság. Legalábbis képzeletben. A volt hetiválaszos Dévényi István megírta első regényét. Elég jól sikerült, ajánljuk.
Korábban a témában:

Megnyomom, besüpped, emelem, jön fel, süpped, jön fel, süpped, feljön, elvan a hülyegyerek, ha játszik, de különben klassz egy ilyen vastag szőnyeg, meddig marad meg benne a cipőnyom? A szék viszont izzasztós, és mivel izzadós, inkább nem dől hátra, megkísérel combból levitálni az ülőlap felett, amitől csak még inkább csordogál rajta a verejték, alul négy-öt cseppnyi tavacskába gyűlve. Elképzeli a hátát, ahogy egyre nagyobb foltban válik sötétebbé az inge, meg az ülepén alakzatot öltő nedvességet, és bosszús lesz, majd kihátrálok, ugyan sunyi, behízelgő parasztnak fog nézni, de még ez is jobb, mint ha azt hinné, hogy behugyoztam.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Feladja, hátradől, körbenéz. Attraktív, modern irodafolyosó, kicsit, mint a Pirx kalandjai, amit még az apjával nézett, merthogy jópofa retró, de szerinte inkább nevetséges volt, bár ezt sose mondta ki, vagy nem is, mint az Alfa Holdbázis, azt is a faterja miatt, sőt, inkább a Nyolcadik utas a halál eleje az alvó űrhajóval. A falon monokróm fotók Magyarországról, idegenforgalmi kampány, egészen jók, próbálja kitalálni, honnan készülhetett az erzsébethidas, de aztán nem tippelget, nem ismeri a várost, kéne mászkálni csak úgy mindenfelé.

Helyettesállamtitkárúr már várja. Ezt a hangot! Wow! Hölyöttösallamtiktarúr, de azért szexi, nagyon is, jó lehet egy ilyen titkárnő, feláll, mereven előre tekint, gyáva lestírölni a szűk felső alá szorított duzzadó mellekre, közben meg máson se jár az esze, mint hogy a cickókat akarja szemrevételezni, így csak homályosan érzékeli, hogy a nő elképesztően csinos, de ez esetben se lehet akkora tapló, hogy skubizni kezdi, ami rém idegesítő, mert most majd napokig az lesz a fejében, hogy mi a pélóért nem nézte meg rendesen, és már ott feszeng a küszöbön.

Gyere! Megy. Ez a szék sokkal jobb, a görcs marad, de legalább az izzadással nem kell kínlódnia, cserébe kiszárad a szájpadlása, hiába nyalogatja, milyen hülyén nézhetek már ki, gyorsan abbahagyja. A helyettes államtitkár enyhén félrehajtott fejjel pásztázza, ahogy festményeket szoktak a mozifilmekben, ha lefotóznák és címet kéne adni a képnek, a szerkesztő nagy valószínűséggel azt írná alá: „Na?”

Te vagy az a senkinek a senkije.

És ez most mi a bánatot jelent, jót, vagy rosszat, senkinek a négyzete – gondolatai villámgyorsan elszaladnak, meg sem állnak a fatornyos kis szülővárosáig, hogy a panel konyhájában szusszanjanak egyet, még a vasárnapi ebéd is odateremtődik, húsleves, leveshús, petrezselymes burgonya és ecetes, tejfölös saláta, és ebben az áldott, déli harangozós, nótaszós békességben kirajzolódik egy klasszikus kinézetű és viselkedésű helyettes államtitkár, aki nem mond afféle furcsaságokat, hogy senkinek a senkije, ez mellesleg alsó hangon móriczos, a legkevésbé sem illik a harmincas, zavaróan tökéletes menedzsernek öltözött fickó szájába, meg ki hord manapság tejfehér öltönyt, bár nem tudom, annyira nem tré, ellenben ha ez a menő, az cink.

Lekoppan még néhány hangtalan másodperc, mire kegyelmet kap, azt tudod, mit csinálunk itt? Hogy mennyire cefetül jó lenne odavágni, hogy nem, bazz, csak úgy beestem az utcáról, mert ilyen ez, ittál egy sört, roppant mód vizelned kell, összekötöd hát a kellemest a hasznossal, mert egy minisztériumban csak tiszta a budi, és ha már, lenyomsz egy állásinterjút is, természetesen, kommunikáció… Ja. Jól van. Beszéld meg Tittával (kivel?) a papírrészét, aztán holnap fél nyolckor találkozunk. Jöhetsz előbb is. Lófaszt.

*

Hogy vagy te itt végül is?

Budapest a zseniális kérdések fővárosa, fingom sincs, írtam egy dolgozatot a 15-19 éves korosztály internetes eléréséről, egyrészt, mert muszáj volt, másrészt meg nincs másrészt, kellett a gyakjegyhez, de mivel iszonyat sokat tököltem vele, beküldtem a Pallas Athéné Alapítványokhoz, mert azoknál van a lé, ezt nem én mondtam, hanem sokkal okosabb csákók is voltak a kóterban, illetve nem okosabbak voltak, csak jobban érzékelték a sarki tanszéken túli világot, ők rajta tartották a kezüket a történések ütőerén, és visszahívtak három nap múlva, az a nem semmi, nem is értettem, kik ezek meg mit akarnak, de tessék, itt vagyok a minisztériumban, nyilván tudok valamit, csak azt nem tudom, hogy mit, kurtán válaszol, Szeged, egyetem. Á, te vagy az a friss diplomás internetes zseni (köszcsi).

Az iroda, ahova átkísértették, csepp, két embernek főként, de egyik fala csupa Dunára néző üveg. Gusztus húsz, fel kéne hozni a családot, na-na, figyelj már oda, felhozom a családot, innen kiválóan lehet majd látni mindent, anyuci de boldog lesz, ott állnak mindannyian a falablaknál, uncsitesóék is feltétlenül, és dédi, ő még nem járt soha, mekkora fless lesz, majd pezsgőt tölt mindenkinek, vörös édeset, azt értékelik.

Jobb jó? Família huss, ja, övé a jobb oldali asztal szekrényestül, mindenestül, légrugós bőrhatású szék, a webshopban managerszék, egy hete még jót derült volna rajta, pedig kényelmes, sőt, hát ez neki van kitalálva, ebben aztán lehet gályázni mint atom, ebben király vagy!

Húsz perce nézik egymást a monitorral, de a képernyő jobban bírja. Átvált a folyóra, hatalmas hajó érkezik, Duna Rózsája, azonnal ott terem a hátsó, elhúzható tolóajtós luxuskabinban, na, ez a faszányos  belépő, a rakparton nyüzsögnek a turisták, elhatározza, hogy ha itt végez (de mivel, baszki), leül ő is egy padra, és része lesz a nagybetűs ÉLETNEK.

*

Öt nap fizetésig. Öt. Mocskosul. Hosszú. Nap. Százhúsz óra. Hétezer-kétszáz perc. Hétezer. Kétszáz. Mocskosul. Hosszú. Perc. Ötszázból elvagy, jó, semmi buli, meg kivel, ugye, a BKV-bérlet még érvényes két hétig, az albi rezsistül előre kifizetve, új ruha nem kell, moziba egyébként se, hazautat nem tervez, mert minek, net van bent is, kint is, itt is, ott is, amott is. Tejföl, 175 gramm, és két kifli, zacskót húz a kezére, kinyitja felül a szekrénykét, hogy felkutassa a két legszebbet, mert kétféle kell, egy engedékenyebb szerkezetű, arra lehet kenni, meg egy sültebb, azzal ki lehet kanalazni, most mit tetszik kukkerolni, itt van a kezemen a zacskó, meg lehet nyugodni, nem lesz tipitapi, egyébként a nyanyának nincs immunrendszere? Edzésben kell azt is tartani, de bunkó vagyok, visszacsukja a tetőt, próbál bocsánatkérően örömködni, de pancser vagyok.

Nemzeti Kommunikációs és Tájékoztatási Minisztérium. Megáll a bejárat előtt elolvasni az ezüstös betűkkel márványba vésett feliratot, megküzd a tudattal, hogy ide tartozik, hogy legálisan léphet be az épületbe, hogy neki itt helye van, szerepe, dolga, feladata, ami lassan azért kiderülhetne, habár mit lehet tenni ellene, amennyiben a facebookozásért fizetnek, próbálja elkomolytalankodni fölöslegességének egyre nyomasztóbb érzését, miközben műbőr oldaltáskájának hátsó zsebéből előveszi a belépőkártyát, nem szokása a nyakában hordani, mint sokaknak, mert irodistás. Kattan az automata, zöldre vált a lámpa, gyorsít, hogy elérje a liftet, amivel vagy fél tucatnyian jöttek le napindító kávécigizni. Ki nem állhatja ezt a szeánszot, a mesterkélt lazulást, hogy két slukk között a főnököket kell szidni, vagy azokról pletykálni, akik épp kimaradtak a főnökök szidásának és a többiek kipletykálásának menetrend szerinti aktusából.

Pedig próbált ő is. Körbeállt, szívta a még passzív cigarettát, nyammogta a savanyú, de forró gépi kávét, egyetértett, ámbár elképzelése sem volt, kiről, miről van szó, de amikor az örök reggeli lázadók nem sokkal később vazelinbe áztatott vízisiklókként tekeregtek a percekkel korábban még mindenféle retardáltnak, agyatlan pöcsnek, tehetségtelen ejtőernyős szarnak titulált kisfőnökök körül – úgy van, neked van igazad, nem tudom, miért nem látják be odafönt, hogy nélküled szétesne ez a kupleráj –, végképp megundorodott az egésztől. Azóta kihagyja, becammog, halkan köszön, alig neszezve maga mellé teszi a holmiját, bekapcsolja a gépét, és így marad az észrevétlenség állapotában műszakzárásig, ebédelni se jár, a méregdrága, ezerötszáz forintos napi étrend semmivel se jobb az egyetemi menzánál.

Most viszont nem jut el a búvóhelyéig, gyere a helyettes államtitkár úrhoz máris – érzi a vállán a másik kezét, ahogy finoman, de határozottan tolja a végek felé. Na, ennyi volt, kirúgnak, mindegy, nagy ívben teszek rá, elvégre nem bírtam volna sokáig, de remeg a térde, hiába hazudik magának, retteg, fél, és pontosan tudja, hogy akármit megtenne, csak hogy maradhasson.

Végre elolvastam, elég jót írtál, csakugyan te kellettél nekünk, lesz egy kis mozgás, a törzsfőnök elégedetlen az online médiahelyzettel, nem csodálom, fingfos, amit ezek összehoznak, úgyhogy miénk a megbízatás, ismered a hírportálunkat? Nem gond, nem vagy ezzel egyedül, villanásnyi mosolyszünettel jutalmazza saját bemondását, azt kéne rendesen megcsinálni, holnap tízkor találkozunk odakint, kocsival jössz? Ne ijedj meg, mocsok messze van. Mindentől.

Yess! Nem is rúgtak ki!

Dévényi István: Hádujudú

Cser Kiadó, 2019

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.