– összesen ennyit ejtettek az elkövetők a nyolc és fél hónapos terhes Sharon Tate-en és négy vendégén, miután rájuk törtek a Beverly Hills-i villájukban 1969. augusztus 8-ának éjjelén. Tate férje, Roman Polanski épp nem volt otthon, mert Európában forgatott. A következő éjszaka megismétlődött a borzalom egy másik Los Angeles-i otthonban, ahol egy jómódú házaspárt mészároltak le hasonló bestialitással. A két eset sokkolta Amerikát, és a riadalmat csak fokozta, hogy az elkövetők mindkét helyszínen az áldozatok vérével írt üzeneteket hagytak a falakon, például azt, hogy „Disznók” vagy a Beatles-dalból kölcsönzött „Healter Skelter”-t, ami így, rosszul betűzve még bizarrabb hatást keltett ebben a pokoli kontextusban. A hisztéria akkor hágott a tetőfokára, amikor pár hónapnyi rendőri tanácstalanság után felpörgött a nyomozás, és kiderült, hogy a brutális és értelmetlen gyilkosságokat nem a maffia vagy egy magányos sorozatgyilkos, hanem egy hippi-szekta, a „Manson-család” tagjai követték el: törékenynek tűnő, mosolygós lányok és egy fiatal férfi társuk, akik mind istenített vezetőjük, Charles Manson utasításait teljesítették.
A hivatalos, és legmeggyőzőbb elmélet szerint Manson mániájává vált, hogy egy rasszok közti apokaliptikus háború van készülőben, aminek során a fehéreket kiirtják a föld színéről, ám rádöbbennek a feketék, hogy képtelenek az irányításra. Ekkor bújik majd elő ő és családja a sivatagi rejtekhelyükről, és utolsó megmaradt fehér emberekként átveszik az uralmat, rabszolgamunkára fogva a másra alkalmatlan feketéket. Mindezt Manson a Beatles 1968-as Fehér Albumából vélte kiolvasni, különösen az egyik brit vidámpark ihlette Helter Skelter című dalból, ami szerinte biblikus jövendölés volt a közelgő apokalipszisről. A vádat felépítő Vincent Bugliosi ügyész szerint ezen „elkerülhetetlen” faji háború kirobbantásához próbált némi kezdőlökést nyújtani a Manson-család a Tate-LaBianca gyilkosságokkal. Bugliosi pár évvel később kifejtette Helter Skelter című könyvében is, amely minden idők legtöbb példányban elfogyott true crime bestsellere lett, majd több tévés feldolgozás is készült belőle.
Hogy egész pontosan milyen utasítások hangzottak el Mansontól, és mi volt a valódi motiváció, az a mai napig vitatott, de egy biztos: a két mészárlás, és az azt követő elhúzódó tárgyalás minden show-elemet tartalmazott ahhoz, hogy Manson a megtestesült gonoszként égjen be a köztudatba, aki miatt még egyszer ellenőrizzük éjszakánként, hogy bezártuk-e a lakásunk ajtaját. Az ő színre lépése zárta le szimbolikusan a 60-as éveket, vérbe fojtva az ellenkultúrát és a „szeretet forradalmát”, megágyazva egy sokkal paranoiásabb és bezárkózóbb évtizednek Amerikában. Ő az, akitől rettegünk, akit megvetünk, és eszelős pszichopatának tartunk, ám akiről ennek ellenére – vagy épp emiatt – képtelenek vagyunk levenni a tekintetünket.
Az igazi amerikai pszicho
Nem tudta leemelni a tekintetét Quentin Tarantino sem, aki mindössze hatéves volt a Manson-gyilkosságok idején. A stilizált erőszakorgiák mestere utalt is rá, hogy a rettegéssel teli 1969-es év tette őt azzá, aki. Nem meglepő, hogy az 50. évfordulóra ő is elkészítette a saját verzióját, a nálunk augusztus 15-én moziba kerülő Volt egyszer egy… Hollywoodot, amiben a maga képére formálja a történteket. Hasonlóan volt ezzel a Los Angeles-i születésű Bret Easton Ellis, az Amerikai pszicho szerzője is, aki szerint a gyilkosságok érezhető rettegéssel töltötték meg a város légkörét, ő pedig ezt a gyerekkori élményt tabudöntögetően brutális regényeibe csatornázta be. Pár éve ő is bejelentette, hogy egy Charles Manson-tévésorozaton dolgoznak Rob Zombie-val, de erről a projektről aztán nem hallottunk többet.
Persze nem kell aggódni, hogy hiányt szenvednénk Manson-feldolgozásokban. A Volt egyszer egy… Hollywood mellett két filmben és egy sorozatban is feltűnik csak idén. Van köztük olcsó horror, mint a The Haunting of Sharon Tate, amelyik bizarr kísértet-sztoriba csomagolja a tragédiát. Van feminista olvasat, amelyik a gyilkosságokat elkövető „Manson-lányokra” koncentrál. A Charlie Says… azt a lélektani folyamatot próbálja bemutatni, miként kerülhettek ezek a helyüket kereső, érzelmileg sérült fiatal lányok annyira a férfi hatása alá, hogy bármit megtettek, amit kért tőlük. Majd milyen kemény munka volt a börtönévek alatt megszabadulni ettől a fejükben szóló hangtól, ami teljesen a személyiségük részévé vált.
Aztán ott van David Fincher sorozata, a Mindhunter, amely dokumentarista stílusban dolgozza fel azt a gyötrelmes küzdelmet, aminek eredményeként az FBI elkezdte alkalmazni a sorozatgyilkosok profilozását. A hamarosan érkező második évadban a 70-es évek erőszakhullámát megelőlegező Charles Manson is feltűnik majd, aki egyfajta apafigura és előkép a pszichopata sorozatgyilkosoknak. Különleges státuszát épp az a paradoxon adja, hogy úgy lett a tömeggyilkos szótári illusztrációja, hogy sosem gyilkolt saját kezűleg. Ha van ijesztőbb annál, minthogy valaki idegen nőket öl meg brutálisan a kisbusza hátuljában, akkor az épp az, aki a bizalmukba férkőzik és kegyetlen gyilkológéppé fanatizálja őket, hogy neki ne kelljen bemocskolnia a kezét.
A Mindhunterben ráadásul ugyanaz a Damon Herriman alakítja a hírhedt szektavezért, aki Tarantino filmjében is. Ezúttal nem 69-ben, hanem a 80-as években járunk, így főhőseink a börtönben keresik fel a rettegett Mansont, hátha tud segíteni a több mint húsz áldozatot szedő „atlantai gyerekgyilkos” elfogásában. Mansont (és négy bűntársát) ugyanis hiába ítélték először halálra 1971-ben, a kaliforniai törvények változása miatt ezt hamarosan életfogytiglani börtönbüntetésre módosították. Végül 2017-ben halt meg abban a kaliforniai kórházban, ahova az állami börtönből szállították.
Manson bekaphatja
Logikus lenne a kerek évfordulónak tulajdonítani a megélénkült érdeklődést, de ennél jóval többről van szó. Manson figurája az elmúlt 50 évben folyamatosan lázban tartotta a filmeseket, zenészeket, írókat és a médiát.
Még le sem zárult a döbbenetes vallomásokban és teátrális botrányokban bővelkedő tárgyalás, máris beindult a versengés, hogy melyik stúdió készít először filmet a gyilkosságsorozatból. Azóta alig telt el úgy év, hogy ne készült volna róla legalább egy feldolgozás a történetéből, az áttételes kultúrtörténeti hatásáról már nem is beszélve: a moziban vagy tévében felbukkanó összes szektavezér mögött ott dereng az ő archetípusa.
A rockzene történetére is nagy hatást gyakorolt. Nemcsak Marilyn Manson vette tőle a művésznevét (legalábbis a felét, a másikat ugye Marilyn Monroe-tól), de a Szigeten többször fellépő Kasabian is az egyik Manson-lányról, Linda Kasabianról nevezte el magát. Mansont többen feldolgozták, például a Guns N’ Roses, amelyik bonus trackként tette rá egyik lemezére a Look at Your Game, Girl című dalt, de Axl Rose amúgy is gyakran lépett fel mansonos pólóban.
Manson sokak szemében balladai hőssé, egyfajta modern Jesse Jamesszé vált, aki lehet, hogy őrült és teljesen elvetemült, de mindennél radikálisabban valósítja meg a törvényenkívüliség ideálját. Egy sor kultikus zenekar írt róla a dalt a Sonic Youth-tól, a System of Downon keresztül a Ramonesig. A Nine Inch Nails frontemberénél, Trent Reznornál odáig fejlődött a megszállottság, hogy kibérelte a Beverly Hills-i villát, amelyben Sharon Tate-et meggyilkolták, sőt, ott vette fel egyik lemezét is. Végül Tate húga személyesen vádolta meg azzal, hogy kihasználja a nővére emlékét, ami felért egy pofonnal az énekes számára.
Először gondoltam bele, milyen lenne, ha ez az én nővéremmel történik, mire ráébredtem: Charlie Manson bekaphatja. Nem akartam, hogy úgy emlékezzenek rám, mint a fickóra, aki támogatta ezt a sorozatgyilkos-baromságot.
A legveszélyesebb élő ember
Az egészben az a legérdekesebb, hogy Charles Manson tulajdonképpen valóra váltotta álmát: popkulturális ikonná vált. Hiszen akár gyűlölik, akár lázadóként és mártírként csodálják, de mindenképpen odafigyelnek rá. Az apai és anyai szeretet teljes hiányában felnövő Manson már gyerekként belekóstolt a bűnözésbe, a Tate-gyilkosságok előtti élete nagy részét a különféle javítóintézetekben és börtönökben töltötte. Ott tanult meg gitározni is a gengszter Alvin „Creepy” Karpistól, aki a 30-as évek egyik közellensége volt. Beatles-rajongó cellatársainak többször mondta, hogy ő nagyobb lesz, mint a Beatles.
1967-ben szabadulva aztán belecsöppent az ellenkultúra kellős közepébe, és miközben stricibe oltott spirituális vezetőként elkezdte kiépíteni szektáját, mindennél jobban vágyott arra, hogy elismert zenész legyen. Ez majdnem össze is jött neki, a lányok felkínálása révén összebarátkozott a Beach Boys dobosával, Dennis Wilsonnal, akinek tengerparti villájában több hónapig lakott a család. Az akkoriban csúcson lévő zenekar pedig még Manson egyik dalát is felvette – igaz megváltoztatták a címét és a szövegét. Manson egy ideig még saját lemezben is reménykedett, de a befolyásos zeneipari producer, Terry Melcher végül lepattintotta őt, ami feltehetően eszkalálta nála az apokaliptikus fantáziákat. Természetesen erről az időszakról is készült film, Bigger than the Beatles. Ahogy Hitlernél is eljátszanak olykor a gondolattal, hogy vajon másként történt-e volna minden, ha befut festőként, Mansonnál is gyakran felmerülnek hasonló kérdések. A sértettség történelmi szerepére utal, hogy azért épp Sharon Tate-ék otthonára esett a választás, mert pár hónappal korábban ott még a gyűlölt Melcher lakott, és bár Manson tudta, hogy már Polanskiék költöztek be, szimbolikus jelentőséget tulajdonított a helyszínnek. Manson feltehetően az egész közegen bosszút akart állni, amiért az kacérkodott vele, majd kitaszította magából.
Kerülőúton mégis összejött neki a hírnév, és megtestesült sátánként sokkal nagyobb lett, mint zenészként valaha is lehetett volna.
– írta képe alá a Rolling Stone magazin 1970-ben, amelynek épp úgy festett a borítóján, akárcsak a korszak legnagyobb rocksztárjai és ellenkulturális ikonjai. Elsőre nehezen érthető, hogy miért még mindig ő az ügyeletes egy olyan országban, ahol lassan minden hétre jut egy iskolai mészárlás vagy tömeggyilkosság. A szűnni nem akaró Manson-mániának sok összetevője van. Biztos szerepet játszik benne,
- hogy az embereket eleve érdeklik a bestiális bűnesetek és az elborult gonosztevők (a sorozatgyilkosok iránti rajongás pszichológiájáról ebben a cikkünkben olvashat)
- hogy Manson később is hibátlanul alakította szerepét, félelmetes börtöninterjúkkal borzolva a kedélyeket, amiben sajátos módon fonódott össze a magas intelligencia a teljes elmebajjal.
- hogy korszakhatárrá vált, azáltal, hogy végett vetett a hippiérának,
- valamint az, hogy telibe találta a szórakoztatóipar nárcizmusát.
Mert ha ezek a gyilkosságok bárhol máshol történnek, akkor egész biztos, hogy sokkal hamarabb lecseng és bekerül a többi brutális bűneset közé. De itt magát Hollywoodot támadták meg, így minden egyes színész, producer és rendező belegondolhatott abba esténként a villájában koktélt szürcsölgetve, hogy ez vele is bármikor megtörténhet. Ez a rettegés azóta sem tudott kiürülni a popkultúra szervezetéből, így válhatott Manson a sztárkultusz sötét oldalának legmeghatározóbb alakjává.
Kiemelt kép: Getty Images
