Az már önmagában meglepő, hogy Iggy Pop 2019-ben még megnézhető. Az, hogy fél évszázad után még ennyire jó, az pedig egyenesen csodaszámba megy. Ennek az embernek minden realista forgatókönyv szerint már hetvenvalahányban meg kellett volna halnia heroin túladagolásban, mégis úgy nyom le egy budapesti koncertet, hogy a hakni szó árnya se lengi be a fellépését
Ő viszont konzerválódott, kimászott a hetvenes évek nevű narkókkal tapétázott gödörből, és akkora popikonná vált, hogy bármit csinál, még mindig érdekes.
Drogos totem
A Stooges mélyre hangolt blues lemezei a 60-as évek végén, 70-es éve elején megihlették a punkot, megáldották a garázsrockot. Drogos kis kölyökként olyan számokat raktak le az asztalra, amiket 50 évvel később is velük üvölt a fél világ.
Persze szétesett az egész, magukat is elpusztították. A legjellemzőbb sztori ekkoriból, hogy a Velvet Underground egyik agya, Lou Reed befogadta Iggyt néha-néha, aki a vendégszeretetet a legtágabban értelmezve annyira hangosan szexelt a neki szánt szobában, hogy nem nagyon aludt senki, ha hazaesett valakivel.
Az egyik este után, amikor Nicót, a német énekesnőt csábította el, lesétált a reggeliző asztalhoz pucéran, megszorította a farkát, majd amikor előfolyt belőle valami zöldes, gennyes folyadék, akkor csak annyit kérdezett:
Ez tripper?
Mindegy, ez is csak egy epizód volt, eztán David Bowie kihúzta a heroin mocsarából, elvitte Berlinbe, ahol Iggy összeszedte magát. És lecsapódott rajta, hogy a punk vehemens pusztítása mennyire közel van a kiégettség szplínjéhez, amiből lett két baromi jó lemez. Iggy Pop pedig valószínűleg az életét köszönheti az európai elvonulásnak.
Azóta pedig csinált egy sor közepesen felejthető lemezt, filmzenéket írt, filmekben szerepelt. Egy kor ikonjává, bármikor mutogatható totemjévé vált.
Iggy a megváltó
Lehetne ezt még sokkal hosszabban mesélni, de az az erősen a középkorban járó réteg, aki a Budapest Parkba kíváncsi volt rá, az ezt mind tudja, és többet is. Kár ragozni.
Egyszerű ezüstös bársonyfüggöny, senkit nem érdeklő session zenészek, és a 72 évesen is félmeztelenül rohangáló Iggy Pop, ennyi az egész forgatókönyv. Iggyt legutóbb a Szigeten láttam tízenpár éve, azóta annyi változott, hogy gyengült az alsó hasizma, és kidobott egy pocakot. Senkit nem érdekel.
Kezdésnek már jön az I wanna be your dog, és semmi ciki nincs ebben egy vénembertől. Ugyanúgy csavarodik a kacska lábai miatt a mikrofonállványra, mint a Raw Power borítóján. A következő Gimme Dangernél ugyanez.
Ami hiányzik, az csak az érzés, hogy ezt fiatal emberek adják ki minden dühükön keresztül egy koszos, rothadás szagú pincében. De ez már múlt, akik elmentek tegnap este a koncertre sajnos rossz helyre és időbe születtek az átéléséhez, de ez van.
Mégsem nosztalgiabulit kapnak, hanem a lényegét ennek az egésznek. Jöhetnek a proto-punk őrjöngések, vagy Lust for Life és az Idiot kiégett szintis, középtempós, de katarzisban végződő balladái, minden a helyén van.
És ezt Iggy Pop is tudja, el is mondta az egyetlen felkonfban, amit beiktatott: ő nem akart dolgozni, nem akarta magát rosszul érezni, hanem csak drogozni akart, inni, bulizni.
Ma már más karakterek a popzene sztárjai. Ed Sheeranek és Nicki Minajok kísértik a popzenét, a műanyag, rendszerkonfrom dolgaikkal. Olyanok, akik beillesztették a szoft-dekadenciát a mainstreambe. Ha van pénzed – amit megkeresel így vagy úgy –, akkor vagy valaki, és jól érezheted magad. Ja, és nézz ki kurva jól.
Pándi Balázs metál és kísérleti zenész haverom mondta, hogy a műanyag lett az új punk. És tényleg ott tartunk, hogy lázadásnak számít, ha valaki vesz egy félliteres kólát munka közben. Vagy ha a szusizóban elfogadja a műanyag szopócsövet.
Ehhez az élvasalt, unalmas, röhejes világhoz képest Iggy Pop maga a megváltás.
A koncert maga pedig nem nagy durranás, de pusztán attól nagy durranássá válik, hogy Iggy Pop azt hozza, ami elvárható tőle. Fasza számok, lelkesedés, őszinteség, és mindez annyira öregen, amikor mások már legfeljebb a Lidlbe terveznek túrát.
Amikor ő feláll a színpadra, és azt mondja, hogy baromi jó, hogy itt vannak az emberek, akkor az nem kamu. Mondjanak már még egy embert, aki félévszázados karrier után önazonos tudott maradni, és egy dolga maradt csak: hogy ünnepeljék a rajongói.
Közben lefut a 1969-tól kezdve, a Nightclubbingon át minden, ami említésre méltó. És tényleg csak az a kár, hogy ez a hiperaktív lázadóistenség mindezt csak nyugdíjasan nyomja, valami rézfúvóssal a háttérben néha, Egyébként akinek erre egy rossz szava van, az vagy annyira öreg, hogy emlékszik még, hogy mennyire fasza volt egykor a popzene vagy csak simán savanyú alak.
Kiemelt kép: Marjai János /24.hu
