A Disney aktuálisan remake-ekben utazik. A cégnél rájöttek, nem hagyhatják, hogy egy generáció úgy nőjön fel, hogy tagjai azt sem tudják, ki az az Aladdin, Maugli vagy Simba. Ráadásul rengeteget hoznak is a konyhára a felújítások: A dzsungel könyve majdnem egymilliárd dollárt (~289 milliárd forint) termelt, a májusban bemutatott élőszereplős Aladdin produkciója szintén közel van az egymilliárdhoz.
Beyoncé vagy Donald Glover neve azonban akkora aduász, hogy bármennyire is furcsa a Natgeós tanmese 2019-ben Jon Favreau (A dzsungel könyvét rendezőként jegyzi, ahogy a Vasember-trilógia első két részét is, de színészként láthattuk a Bosszúállók-filmekben is) keze alatt, bankot fognak robbantani.
1994-ben Az oroszlánkirály örökre bevonult a Disney-történelembe. Üzletileg is, hiszen 45 millió dollárból készült, a bevételszámláló 968 milliónál állt meg. A titok nemcsak az oroszlánok és a mese erejében rejlett, hanem abban is: Elton John Tim Rice-szal, az Aladdin zeneszerzőjével olyan betétdalokat írt, amelyek hallatán még most sem szégyen sírni. A Circle of Life, az I Just Can’t Wait to Be King, a Be Prepared, a Hakuna Matata és a Can You Feel the Love Tonight örök slágerek maradtak, és gyakorlatilag az egyetlen pozitívum a 2019-es remake-ben, hogy ezeket gyakorlatilag hagyták, ahogy vannak, illetve csak az előadók változtak. Éppen ezért is olyan nehéz megítélni egy szinkronos változat után teljes egészében Az oroszlánkirályt. Bár kifejezetten jól sikerült a magyar hang, biztos, hogy más az élmény Beyoncéval Nala szerepében, Donald Gloverrel Simbaként John Oliverrel Zazuként vagy Seth Rogennel Pumbaként. Sőt, James Earl Jones maradt is Mufasa. Ők éneklik a legendás számokat, és adnak karaktert a szavanna lakóinak. Még akkor is érdemes végighallgatni a lejátszási listájukat, ha magyarul ültük végig a filmet.
Egy-két plusz dallal toldották csak meg Az oroszlánkirály filmzenéjét, az eredeti szerzők, Elton John és Tim Rice Beyoncéval közösen jegyzi például a Spiritet. A jól ismert számok csendülnek fel a musicales természetfilmben, ami különösen furcsa egy ennyire valós világban. Legközelebb már a szokásos állatos csatornákon is várjuk majd, hogy a drámai pillanatokban két lábon, ágaskodva énekeljenek egy győzelmi dalt az antilopok, mikor sikerült elmenekülniük az oroszlán elől.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem mindenki nőtt fel Az oroszlánkirályon és nem mindenki ismeri Afrika törvényeit. Az alapvetés a következő: a végeláthatatlan birodalmat az oroszlánok irányítják, ők osztják ki a területeket, és ők vigyáznak a flóra és a fauna törékeny egyensúlyára. Mufasa a király, és ott kapcsolódunk be, hogy a kis trónörökös, Simba is megszületik.
Az egyik katartikus pillanat már a film elején eljön, amikor bemutatják az utódot a többi állatnak a zsiráftól a gnúig. Az igazságos királyi család egyetlen kakukktojása Zordon, a viharvert fiatalabb testvér, aki képtelen elfogadni, hogy kiesett a pikszisből, már nem lehet övé a trón. Hacsak nem tesz valamit a hatalom érdekében a kis rohadék hiénákkal szövetséget kötve.
A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején született gyerekek bibliája a VHS-ek aranykorából. A rajzfilm felemelt egyes fajokat, szimpatikussá tette őket, míg másokat örök kárhozatra ítélt. Ilyenek mondjuk a hiénák, persze, e tekintetben a mese nem is áll olyan távol az igazságtól. A dögevő és ragadozó foltos hiénák valódi ellenfelei bárkinek, főleg csapatban, és tényleg gyakran vívnak harcot az oroszlánokkal a területért. A kifejlett hímek ellen azonban nem sok esélyük van. Az oroszlánkirályban benne van a hiénák eszessége, ravaszsága, amihez a Disney egy erős kisebbségi komplexust képzelt hozzá.
Az 1994-es rajzfilmhez képest szinte kockáról kockára ismétlődő történet tiszteletben tartotta az eredetit, de a szereplők megszólalásig hasonlítanak a hús-vér állatokra. Zordon sörénye már nem fekete, és a szeme sem világít olyan gonoszan, csak fogyott pár kilót. A digitális technika eljutott odáig, hogy mintha egy felturbózott természetfilmet néznénk a National Geographicon vasárnap délelőtt. Csak a tizennyolc pluszos részek maradtak ki, hogyan tépnek szét ezek a kedves, tekintélyt parancsoló oroszlánok egy zebrát.
Ezt nézve jövünk rá igazán, hogy nem akkora baj, ha egy animációnál el tudjuk választani, mi az igazi, és mi nem. A másik, hogy Az oroszlánkirály remake-je pontosan fél órával tart tovább, mint a huszonöt évvel ezelőtti. Fölöslegesen.
Borzasztóan nehéz elválasztani az 1994-es Az oroszlánkirályt a maitól, így csak spekulálni tudunk, vajon milyen érzésekkel távozhat az, akinek kimaradt az eredeti, és már csak a modern Simbával találkozott. Nem valószínű, hogy olyan hullámokat ver a szívében a sztori, mint az egy generációval ezelőtti nézőben. Persze a szemfülesek villoghatnak majd a megszerzett ismeretekkel, hogy például meneküléskor a varacskos disznók farka antennaként mered az ég felé, vagy hogy ők aztán nem adják fel a harcot, addig igyekeznek felöklelni embert vagy állatot, amíg az nem sikerül.
Talán azoknak, akik addig nézték kazettán Naláékat, amíg nem akadt a szalag, és úgy keltek fel a vetítés előtt, hogy magukban skandálták a Hakuna Matatát, és azt képzelték, hogy ki tudják énekelni a refrént, nem lesz akkora csalódás Az oroszlánkirály. A zene ugyanis a régi, és attól még mindig kirázza a hideg a nézőt, amikor huszonöt év után magasba emelik Simbát a piros festéssel a pofáján. De ha már feltétlen a remake-eknél akarunk maradni, inkább térjünk vissza az Aladdinhoz, mint kifejezetten pozitív példához az utóbbi időből.
Az oroszlánkirály (The Lion King), amerikai családi kalandfilm, 2019, 24.hu: 6,5
