Egy interjúban nyilatkozta, hogy a legjobb tanács, amit valaha kapott az volt, hogy próbálja meg a Színművészetit. Ki adta ezt a tanácsot?
Anyukám. De én is színész akartam lenni, mindig a színház érdekelt, az egész életem e körül forgott, tornász voltam, énekkarba jártam, meg magánénekre, zongorára, szolfézsre. Mindent, ami művészettel elkövethető, azt elkövettem, csak aztán elbizonytalanodtam, meg az akkori fiúm sem nagyon támogatott, és ő elég nagy hatással volt rám. És érdekeltek más dolgok is, így szépen eltávolodtam a színháztól. És akkor anyukám ezt mondta, vagyis nem is mondta, hanem beadta a felvételimet a Színművészetire. Aztán egyszer felhívott, és azt mondta, hogy kapott egy e-mailt, hogy három nap múlva mennem kell felvételizni. Így aztán egy teljes fordulattal visszatértem a színházhoz.
Mi volt a B-terv?
Orvosnak indultam, aztán elkezdett érdekelni a logopédia meg a gyógypedagógia, a segítő szakmák. De beadtam a felvételim minden bölcsészkarra is, pedig nem akartam tanár lenni. Csak a szüleim mindketten tanárok, és evidens volt, hogy nekem is annak kell lennem. Szerencsére nem így lett.
Hasonló a gyökere színészetnek meg a segítő szakmáknak, az ember önmagából ad. A Katonában ezt a társadalmi érzékenységet lehet is gyakorolni a repertoárban.
Illetve van a témában konkrét program is: nem ért véget még a szúcsi bányatelepi Eltáv. (A programban a Katona József Színház művészei budapesti elit gimnazistákat és a Heves megyei Szúcs szegregátumában élő roma fiatalokat hoznak össze színházpedagógiai foglalkozásokon, közös színházi élményeken keresztül – a szerk.) Nem könnyű, mert ott azért nem úgy működik, hogy kopogtatok és ajtót nyitnak. Mindegyik telepnek más a törvénye, és inkább ezek a törvények uralkodnak, alacsony az iskolázottság, óriási a mélyszegénység – amikor ott voltunk, akkor vezették be a vizet. De azt látom, hogy ez a projekt nem rombolt, hanem építette őket, elkezdtek dolgozni az iskolában, nyitni, beszélni dolgokról, vágyni valamire, menni valami után. Ez a legfontosabb, hogy elültessünk bennük egy katalizátort, megmutatni, hogy van értelme embernek lenni, tartalmas életet élni, vigyázni magunkra.
Ettől eltekintve, úgy általában mi a nehéz önnek a színészlétben?
Nagyon be tud szűkülni. Sokszor nehéz új dolgokat létrehozni, vagy olyasmit, ami valami másról, nem megszokottról beszél, mert be kell hozni az embereket a színházba, hiszen akkor tud fennmaradni a létesítmény, ha úgy van elmesélve egy történet, hogy azt az emberek meg akarják nézni, és ez magában hordoz rengeteg kompromisszumot.
Ezeket a megalkuvásokat a színész érzi a mindennapokban?
Ha nem is a mindennapokban, de anyagválasztásban, vagy abban, hogy ilyen kevés pénzből vagyunk fenntartva. Mindenkinek el kell vállalnia mindent, hogy ki tudja fizetni az albérletet. Én például nem keresek annyit, amennyi az albérletem, pedig ez a negyedik évem a Katonában. És ahhoz képest, ahogy kijöttem az egyetemről, azzal a teljes odaadással és a vággyal, hogy minden az utolsó dolgokig ki legyen dolgozva, átrágva, azért ez most máshogy van. Nem vagyok olyan ember, hogy elfogadom, hogy ez csak ennyi, hanem folyamatosan rugdosom magam, de nehéz, hogy nincs más, aki rugdosson. Szokott ez téma lenni a barátnőimmel, akik szintén színészek, hogy ugye, ha folyamatosan ismétlem magam, akkor majd szólsz? Ha szar vagyok, ha elcsúszok? Folyamatosan frissnek, izgalmasnak kell maradni, valahogy úgy, hogy el is áruljak dolgokat, de mégse mutassak meg mindent, hogy fenntartsam a kíváncsiságot.
Mindezt úgy, hogy keresni kell minden munkalehetőséget, hogy elég pénzt keressen. Volna könnyebb út? Bulvárhős, celeb-színész?
Nekem nem ezen kattog az agyam. Nincs is rá időm ilyenkor, amikor a napom úgy néz ki, hogy reggel felkelek, megyek a színházba, onnan rohanok szinkronba, ha még van erőm, agyam, akkor castingra. Közben folyamatosan mérlegelek, hogy mit kellene elvállalni, de ha egyiket elvállalom, akkor úgy, hogy még amazt is el tudjam vállalni. Most pont egy dilemmában vagyok: ez lenne zsinórban a negyedik nyaram, amit végig kéne dolgozni teljesen, miközben évad közben is havi húsz előadáson felül játszom. Tavaly két napom volt szabad a nyárból, az egyiken lázas voltam, a másikon költöztem, és most azt érzem, hogy ha ezt megint megcsinálom magammal, akkor lehet, hogy nagyon fáradt és szomorú leszek a következő évben, és nem tudok majd úgy dolgozni, úgy alkotni, ahogy szeretek. Szeretik mondani, hogy a fáradt színész a jó színész, de a fáradtságnak is különböző szakaszai vannak, és amikor már nem érdekel, amit csinálok, az már nem annyira vicces. Szétaprózódok, és ami egyben lenne tehetség, vagy egy nagy alkotás, azt szétdobom négybe, és pont annyi energia jut mindegyikre, amennyi egy közepeshez elég.
Jó sok vívódás. Önmarcangoló típus?
Ú, igen, sajnos önbántós vagyok. Önostorozó, sosem elégedett színész vagyok, és nagyon szorongó is, legalábbis erről korábban sokat beszéltem. De ezt most már ledobtam, már nem szorongok.
Hogyan?
Hozzájárult ez a nyár is. Jártam terápiára is, meg annyira túlpörgettem magam a nyáron, annyi mindent kellett csinálni, meg észben tartani, annyira sok helyen kellett helyt állni, hogy emiatt kipörgött belőlem ez a fajta megfelelési kényszer és félelem.
Sokkterápia?
Tényleg az volt. Van olyan, akinek az segít, ha érzi, hogy el fog ájulni vagy mindjárt infarktust kap, hogyha elkezdi nyomni a fekvőtámaszokat, és velem szinte ez történt, így a feladatmennyiségtől már nem félek. Azon persze aggódom, hogy milyen minőségű dolgok születnek, mert felelősséggel tartozom estéről estére.
Ezekkel kapcsolatban visszajelzést kitől várhat egy színész, aki már nem iskolába jár, hanem élesben játszik?
Amikor kijövök például a Kamrából, akkor ott még csomó emberrel össze szoktam futni, és mindig köszönnek, megköszönik, és érzem, hogy akarják, hogy találkozzon még egyet a szemünk. Illetve nagyon közel is ülnek, és a végén is érzem, hogyha nekem tapsol a néző, és most már ezeket tudom fogadni. Azt hiszem, Jordán Adél mondta, hogy tudni kell befogadni a tapsot, elfogadni azt, hogy ez neked szól, és igen, ha ma este itt bohóckodtam Pallasz Athénéként és most a nézők füttyögnek, akkor az jól esett nekik, és érdemes volt megcsinálni. Fel kell ezt erősíteni, mert hajlamos vagyok túlmenni ezeken, és az egész naplóm úgy néz ki, hogy ez fáj, az fáj, most meghalok. De miért? Miközben emberek írnak Facebookon előadás után, meg megvárnak. Fontos lenne ezeket is eltenni magamnak, és azt a pár percet is, amikor tapsolnak, és nem csak annak örülni, hogy de jó, hogy lejátszottam, köszönöm, Istenem. De ezt nem tanítják meg a Színművészetin, nem is nagyon beszélnek róla. Nem csak a negatív energia az alkotó energia, a pozitív dolgokból ugyanúgy lehet fogalmazni fájdalmat.
Épp az öngyógyítás mikéntjét nem adják át?
Nem, pedig ez lenne az egyik legfontosabb dolog, úgy tudunk csak fejlődni. Nem csak arra kell önreflektívnek lenni, hogy miben voltam rossz, a jót is tudni kell feldolgozni, és ezt valószínűleg nem lehet kívülről megtanítani, mert mindenkinek egyedi az útja – de beszélni lehetne róla.
Hogyan tölti vissza magát? Már amikor épp hagy erre időt…
Mondjuk, elmegyek kiállítást nézni. Most voltam a Szépművészetiben, és igazából már az feltöltött, ahogy beléptem abba a hatalmas csarnokba. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, annyira monumentális volt, és perspektíva-váltás. Az is ilyen váltás, ha felmegyünk a húgommal a hegyre kutyát sétáltatni. De általában minél több mindent látni, megnézni, tapasztalni, az tölt. Ilyenek a jó filmek, sorozatok is, nagyon szeretek például egyedül moziba járni. De az is ilyen, amikor a színházzal utazunk, és van időnk kicsit körülnézni. Nemsokára Németországba megyünk A szecsuáni jólélekkel, aztán májusban Szerbiába az Ithakával. Januárban Svájcban voltunk, és ott olyan finom volt a levegő éjszaka, szinte bekómáltunk tőle, ahogy sétáltunk hazafelé éjszaka, csípett az a levegő.
Mindig szóba kerül óhatatlanul is, de úgy érzem, hogy hangsúlyozza is, hogy vidéki lány. Mit jelent ez a múlt, miért ennyire fontos?
Azért jó ilyen lentről jönni – és most nem a térképre gondolok –, mert azt érzem, hogy olyan dolgokat láttam és éltem meg, és akkora terem volt, az egész gyerekkorom akkora szabadságban született, tele mindennel, hogy ha kívánhatnék egyet, minden embernek azt kívánnám, hogy találkozzon mindazzal, amivel én. Nem is tudom elmondani, pontosan mit jelent ez, és biztos, hogy ez így van itt Pesten is, de a mai napig, amikor hazamegyek, teljesen máshogy mozognak az ösztöneim, feltöltődöm, valami sűrűbb leszek. És hát egy olyan emberrel, akinek már az ükapja is orvos volt, és mindig is Budapesten élt, azért nagyban más dolgokról tudunk beszélni. Ő nem biztos, hogy tudja értékelni, hogy mit jelent nekem, amikor hazaérek, és megérzem korán reggel a gyárnak a szagát, és tudom, hogy robog el a vonat a tájon, melyik kutya fog leghamarabb megszólalni, mikor sétál el Marika néni, és mikor zár be a bolt.
Elsőre vették fel az egyetemre, amit szeretünk felnagyítani, de feltételezem, hogy nehézségei is voltak bőven annak az élménynek, hogy jó, akkor most felvettek, itt vagyok a magasságos Színművészetin, na de most hogyan tovább?
Volt egy zavarodottság az egész létben, és az volt a legviccesebb, hogy soha sem tudtam, hogy hol vagyok. Éjszakánként sétáltunk, és ha már elindultunk, akkor ugorjunk be a Szimplába, ide-oda, és egyszer csak a Lánchídon megyünk… Hiába éltem előtte három évet Budapesten, esküszöm, folyamatosan azt éreztem, hogy nem tudom, hol vagyok. Nagyon tetszett ez a túlpörgetett, agyalós, beszélős, gondolkodós élet, mindenki ismert mindenkit, én meg senkit, de jólesett beszélgetni, nyitni, és az osztályközösség is nagyon klassz volt. De nagyon naiv voltam, és emlékszem, hogy olyan csúnyán beszéltem, hogy már rám szóltak a fiúk is. Azóta erről leszoktam, de pont a Guerilla premierjén beszélgettem valakivel, és egyszer csak azt mondja, miért beszélsz ilyen parasztosan? Mert ha iszok, egyből úgy kezdtek el beszélni, ahogy szeretek, feldúsul a beszédem, van egy kis íze.
Nagyon sokat emlegeti a nagyszüleit. Nyomon követik a karrierjét?
Mellettük nőttünk fel, az ő telkükre húzták fel édesanyámék a házunkat, és nagyon sokat voltunk együtt, így nagyon meghatározó lett az ő személyiségük, ahogy ők bántak a pénzzel, egymással, ahogy beszéltek, ahogy a faluban jelen voltak. A nagypapám már sajnos elment, de a mamám még velünk van, és nagyon megható, hogy minden cikket, amit csak talál rólam, kivág az újságból, a többi nem érdekli, csak azt kiszedi, meg a színlapokat, amiket a Katonából hazaviszek, azokat is megőrzi, és a cikkekkel együtt minden nap elolvassa. Ez nagyon sokat jelent, de azt is látom, hogy szinte fel se tudja dolgozni, hogy olyan lány lettem, akiről kérdezgetnek a faluban, akit várnak haza, és hogy mikor játszottam a Rómeó és Júliát a Szegedi Szabadtéri Játékokon, akkor rengetegen eljöttek a faluból.
Sokszor játszik forradalmár karaktereket, A tökéletes boldogság világában és a Jeanne d’Arcban is, most a Guerillában is. A valóságban is ilyen alkat?
Szeretnék forradalmár lenni. Vannak ehhez kapcsolódó gyerekkori élményeim. Emlékszem, szavaltam politikai rendezvényeken, meg énekeltem a Tavaszi szelet gyöngyfűzött kalárisban.
Azért ennek a forradalmi lelkületnek lehet ahhoz némi köze, hogy végül is a Katonánál kötött ki, ami egy harcos, állást foglalni merő, ha úgy tetszik, politikus színház.
Biztos, hogy csábító benne ez a meg nem adás, hogy azért verik az oldalunkat jobbról-balról, alulról-felülről, de azért valami miatt mindig kiállnak az emberek és küzdenek. Meg gondolkodunk, és beszélgetünk, és nem az van, hogy a színházi meg a civil életünk elválik.
Kollégák közül kiket követ figyelemmel?
Sokat járok az Örkénybe meg a Radnótiba, meg független előadásokat is nézek. Az idősebb kollégákat is figyelem, de nekem fiatalként az a jó, ha a kortársaimat látom, mert az engem is doppingol, megmozgat, ha máshogy nem, akkor úgy, hogy lejátszotta a fejemet és én is akarok olyat.
A Guerilláról is beszéljünk egy kicsit. Az ennek a filmnek az újdonsága, hogy nem a tipikus heroikus szemlélettel mesél ’48-ról. Így, ennyire alulnézetből még nem láttuk.
Van egy nagyon bizarr kietlenség benne, annyira szétesett minden. Mindenki érzi, hogy most már el kellene indulni, csak senki nem tudja, merre, mert nem tudni, hol vannak ellenséges csapatok, van egy csomó sérült, akiket nem lehet mozgatni, harmadrészt meg hova menjenek? Mi lehetne a sorsuk ezeknek az embereknek, akik így össze voltak kovácsolódva? Hogy mehetne haza ez a lány, akinek az apja a császáriak oldalán harcolt, mi lenne a sorsa, mi vár rá?
És önre mi vár most?
Most mutattuk be a Katonában a Rozsdatemető 2.0-t. Nagyon izgalmas és szíves előadás, ami szerintem nagyon fontos. Ez a darab jól áll a színháznak, és fontos, hogy ilyen is legyen, a társulatot is felemeli. Nagyon szépen simul egymásba Fejes Endre és Tasnádi István szövege, jó, hogy ezt megcsináltuk. Aztán kezdődik a Szürke galamb Gothár Péterrel a Kamrában, az tart májusig, amikor kiderül, hogy június végéig fogok dolgozni, vagy megint elvállalok mindent és semmit nem pihenek. Ha valami szívemhez közel álló feladat jön, azt úgysem fogom visszautasítani, mert akkor meg abban fogok elpusztulni.
Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
