Korábban is ismerték a Rozsdatemetőt?
Szirtes Ági: Apunak [Szirtes Ádám Kossuth-díjas színművész (1925–1989) – A szerk.] nagyon jó barátja volt Horváth Terike. Ő játszotta Pék Máriát abban a legendás előadásban, amit Kazimir Károly rendezett a Thália Színházban 1963-ban. Akkor még gyerek voltam, de azt gondoltam, hogy biztosan nagyon szép szerep, ha Terike annyira szereti. Aztán fiatal felnőttként elolvastam a regényt, és ahogy sokan, én is csodálatos remekműnek tartottam. Elbűvölten olvastam most is.
Bezerédi Zoltán: Nagyon fiatal koromban olvastam a könyvet. Valószínűleg csak végigrohantam rajta, mert ugyan hatással volt rám, de nem gondoltam róla semmi különösebbet. Most, hogy újra elolvastam, megrázott a történelem hihetetlenül erős befolyása, és jobban megértettem a családi viszonyokat is.
Nem tartják szentségtörésnek, hogy Tasnádi István hozzáírt ehhez a kultikus műhöz, meghosszabbította a történetet napjainkig?
Sz.Á.: A színházban semmi sem szentségtörés, nagy pofátlanságok is megengedhetők. Az a döntő, hogy majd a közönségnek milyen viszonya lesz hozzá.
B.Z.: A maga módján az is istenkísértésnek számított, amikor Gabriel García Márquez Száz év magányát Schwajda György átírta és Taub János megrendezte, de az eredmény őket igazolta. A színházban mindent szabad. Rendezői szándék volt, hogy ez a magyar családtörténet a darabban ne ötven, hanem száz évet öleljen fel. Indokoltan folytatódik a történet.
Közel áll önhöz a nagyszájú, nyers, időnként durva Pék Mária alakja?
Sz.Á.: Szerintem a világirodalom egyik legszebb nőalakja. Csodálatos királynői szerep. Ő nem egy rokokó váza, hanem egy parasztkancsó, de a maga nemében klasszis. Nem tart akadémiai székfoglalót a lánya kérőjének, hanem egyszerűen kizavarja a lakásból, és azt mondja, soha többé ne tegye be a lábát, a gyerekének sem magyarázza el, miért nem mehet hozzá feleségül, csak bemos neki egy hatalmasat. A türelem nem tartozik az erényei közé, de attól még nagy volumen, azt gondolom. Az ösztöneire hallgat, fejlett az igazságérzete, igényes önmagával és a környezetével szemben.
Hábetlerről a saját fia azt mondja a darabban, hogy ő a legbutább az egész nyolcadik kerületben. Milyen ember Hábetler János?
B.Z.: Az elején teljesen analfabéta, később sekrestyéssegédként ragad rá valami, de még akkor sem tud igazán írni-olvasni, és így nehéz boldogulnia. Hábetlerék néha nem tudják megmagyarázni, miért döntöttek valami mellett, de természetesen fakad belőlük, hogy a lehető legegyszerűbben túléljék a csapásokat. Jánosnak és Máriának is megvan az élethez való bölcsessége.
A Hábetler családon végigszánt a történelem. Ismerős önöknek az, ami velük történik? A saját életükből visszaköszönnek alakok, érzések, tapasztalatok?
Sz.Á.: Otthon érzem magam a darabbeli környezetben. Mind a két nagyanyámban láttam azt az erőt, amit Pék Mária képvisel. Az apai nagyanyám domináns asszony volt, uralkodott a hihetetlenül érzékeny zabigyerek nagyapámon. A másik nagymamám is uralta a családját. Ezek a nőalakok nagyon benne vannak a génjeimben és az emlékeimben is. Egy-egy nézés, mozdulat, a tartásuk, az életstratégiájuk bennem is működik, megörököltem. A Rákosi-korszakról, a sorsfordító 56-ról elmesélések alapján van élményem, de a csehszlovákiai bevonulásról már saját gyerekkori emlékem is van, és a hetvenes évektől kezdve nagyon is megélt tapasztalataim vannak.
B.Z.: Mind a két nagyapám meghalt 1941-ben, a nagymamáim egyedül nevelték föl a négy-négy gyereket. Lett társuk, kellett a férfi a háznál, de alapvetően egyedül küzdöttek. Kevés férfialakot találok a gyerekkori emlékeimben. A történelmi fordulópontokat főleg a családi elbeszélésekből ismerem. A jelen politika igyekszik egyoldalúvá tenni a történelmi eseményeket, miként a múltbeli is egyoldalúvá tette, de a családok szempontjából megosztó és nagyon szélsőséges a történelmünk.
Annak idején a regényről szinte egyöntetűen azt írták az elemzők, hogy Hábetlerék csupán vegetálnak. A puszta létezés, a túlélés a hábetlerizmus.
Sz.Á.: Nekem szívfájdalom, ha magas polcról beszélnek Hábetélerékről, hiszen ők mi vagyunk. Mindannyian Hábetlerek és Pék Máriák vagyunk. Sértő megfogalmazásnak érzem a vegetálást, mert azt jelenti, hogy az egész életünk vegetáció. Hábetlerékhez vagy nem jut el a külvilág, a történelem, vagy leteperi őket, vagy becsukják a szemüket. Ma is menti a bőrét mindenki, próbál megfelelni, megpróbálja túlélni a nehéz helyzeteket. A Rozsdatemető annak az esszenciája, hogy a társas kapcsolatokban, a családban, a gyerekekkel való viszonyban hogyan mutatkozik meg a sarokba szorítottság. Azt mondja Pék Mária, „akkor ütöm a kölykeimet, amikor én akarom”. Ha a benne lévő feszültséget nem tudja másképp feloldani, veri a gyerekeit, de ez nem azt jelenti, hogy nem szereti őket. Azt is látni kell, hogy miféle devalváción ment keresztül az emberek karaktere. Pék Mária szerintem koronás királynő egy-egy mai megfelelőjéhez képest. Sokkal emberszeretőbb, megbocsátóbb, toleránsabb. Szemlélődik, le is vonja a tanulságokat, csak esetleg rejtve. Nagyon fajsúlyos és szerethető figura.
B.Z.: Mivel Hábetlerék lehetőségei szűkösek, és megfelelő tudásuk sincs, az ösztöneik vezérlik őket. Az ösztön az alapvető léttörvényekre vezeti vissza az életet. Egy értelmiségi számára ez tűnhet vegetálásnak, de a „normál” emberek, a Hábetlerek számára ez az alapfunkciókat biztonságosan fenntartó élet. A hatvanas-hetvenes években fogalommá vált hábetlerizmus a munkásosztály uralkodó voltának szertefoszlott mítoszát jelentette, a fejlődésben, előrejutásban megrekedt proletárélet szimbóluma volt.
Sz.Á.: A darabban Zentay, aki rendkívül összetett figura, egy monológban beolvas az ifjabb Hábetlernek, Janinak: „Ez a rendszer a ti homlokotokat csókolja, könyörög, hogy fáradjatok el az egyetemre, legyetek orvosok, mérnökök, bírók, főművezetők, főrendőrök, főkatonák, főistennyilák, és ti előbújtatok a barakkokból, éltek ugyanúgy, mint a hörcsögök. Dzsessz, tánc, hajrá, Fradi! Csak zabáltok, tömitek magatokat túrós csuszával, rántott hallal, böfögtök és ágyba bújtok. Láttál már színházat belülről? Elolvastál egyetlen könyvet is? Pedig te vagy ennek a hatalomnak a birtokosa, esztergályos főnemes, háborús mártír, hiszen a szerelmedet és a kislányodat egy kis feledékenység miatt égették el Auschwitzban!”.
B.Z.: És a monológ után Jani leüti Zentayt, aki olyan szerencsétlenül esik, hogy összezúzza a koponyáját, meghal. Fejes ebben az értelmiségi monológban tökéletesen elemzi a „vegetálást”. És a Hábetlerek egy ilyen szembesítésért odavágnak.
Hábetler Jani azt mondja Reich Katónak, aki a szerelme, hogy „Én zsidó lányt nem vehetek feleségül. Egészen rossz véleményem van róluk, és egyáltalán nem lehet szeretni őket. Utálom őket! Kaviccsal dobálnám mind! A fejüket!“. A kor antiszemitizmusa hangsúlyos az előadásban?
B.Z.: Legalább tizenöt ma is aktuális problémát mutat föl a darab, nem hangsúlyozza külön egyiket sem. Az a hangsúlyos, hogy ez mind, együtt a mi történetünk.
Sz.Á.: Nagyon szép, amikor Reich Kató azt mondja Janinak: „Én nem voltam ott az Olajfák hegyén. Itt születtem a Nagyfuvaros utcában“. Tasnádi második részében azt is szeretem, hogy kiderül: ebben az országban kevés embernek sajátja az a név, amit visel. Ki tudja, korábban hogy hívták, mikor változott meg a neve, mik voltak a szülei? Mit jelent az, amikor arra hivatkozunk, hogy „mi magyarok”? Ki mondja meg, mi az, hogy magyar? Csak a saját példámat tekintve: ha apám nem változtat nevet, akkor én Szvitek vagyok. Az ő oldaláról tótok vagyunk. A másik oldalról a nagyanyám sváb volt.
B.Z.: Az „er” végű nevek például vagy svábok, vagy zsidók, tehát Hábetlerék úgy „ősi magyarok”, ahogy Reich Kató. A Rozsdatemető azért is jó darab, mert leképezi, hogy a világ nem fehér-fekete, hanem sokszínű, bonyolult. A hangzatos hazaszeretetnél életszagúbb, hogy a felmenői révén sokunknak egészen más lenne a neve és a történelmi tudata, mégis együvé tartozónak érezzük magunkat. Mi magyarok az elmúlt száz évben pocsékul éltünk, sok szempontból ma is pocsékul élünk, de éppen ez a sorközösség tart össze bennünket.
Milyen a közös munka Máté Gábor rendezővel?
Sz.Á.: Végtelenített szalagra fűzött türelme van. Nem is tudom, hogy bírja ennyi ideig elnézni a hibáinkat. A minap egy másik rendezővel álmodtam, próbáltunk valamit, és visszaküldött százszor egy szó miatt. Olyan jó volt felébredni!
B.Z.: Gábor kész koncepcióval érkezik, de nagyon nyitott a színészeire, kíváncsi, hogy mi mit hozunk, és az ötleteink belemixálódnak a próbákba. Fiatal kollégák nézték az egyik összpróbát, és azt mondták, teli van szép gondolattal.
Sz.Á.: És érzelemmel, ami napjainkban ritkaságszámba megy a színházban. Filozofikus előadások születnek, politikai kérdések vetődnek fel. A Rozsdatemetőben tódulnak az érzelmek, amire kortól, nemtől, habitustól függetlenül szomjas a közönség.
Több évtizedes színészi múlttal a hátuk mögött szoktak még izgulni?
Sz.Á.: Hajjaj, persze! Egyre jobban.
B.Z.: A feladatkijelölés és a között, ahol tartunk, nagyon nagy távolságok vannak. Azt megugrani, teljesíteni, izgalom.
Ági azt nyilatkozta egyszer, hogy az a legjobb érzés, amikor vége van az előadásnak, és a büfében isszák a bort. Fönntartja?
Sz.Á.: Néha, nagyon ritkán közben is jó. A Szép napok alatt volt mondjuk négy előadás, amikor azt gondoltam, hogy hú, ez most összejött, de hetvennégyet játszottam belőle. Körülbelül ezek az arányok. Amikor az ember úgy érzi, jól játszott, jó volt a közönség, az egész olyan Isten áldotta volt, és utána megiszik egy pohár bort, az az igazi öröm.
B.Z.: Lelkileg Ágihoz hasonló típus vagyok, eléggé jól érzem, hogy milyen állapotban játszottam, el tudom helyezni a magam történetében, és ugyanúgy nyolcvanból körülbelül három-négy előadással vagyok elégedett. A többi küzdelmes. Olyan estéből, amikor belép az ember a színpadra, és azt érzi, hogy mintha semmit nem csinálna, mégis teljesíti a dolgát, nem szól bele valami különös oldalsó energia, nagyon kevés van. És nem is tudjuk, hogyan csináltuk. Van egy híres történet: Laurence Olivier az egyik előadás után bezárkózott, mindenki kérdezte, hogy miért csinálja ezt, mester, hiszen baromi jól játszott. Mire ő azt felelte: igen, de nem tudom, hogyan.
Ezek szerint jóformán mindig elégedetlenek magukkal. Ez nem deprimáló nagyon?
B.Z.: Ez visz előre.
Sz.Á.: A lányom tanult lovagolni, egy időben díjlovarnő akart lenni, és jártunk díjlovarversenyekre. Üldögéltem ott és hallgatóztam, hogy a gyönyörű szép lányok meg az edzőik miket beszélnek. Jött egy síró lányka, hogy nem sikerült a lovaglása. És akkor azt mondta neki az edző: jegyezd meg, tökéletes lovaglás nincs. Ki kell tudni békülni azzal, hogy csak néha-néha sikerül igazán jól játszani.
Van olyan időszaka a pályájuknak, amit visszatekintve különösen fényesnek látnak?
Sz.Á.: Utólag visszagondolva úgy látom, hogy a Három nővért követő, harminc- és negyvenéves korom közötti időszak nagyon jó periódus volt. A Három nővérrel bejártuk a világot. Dicsőséges hadjárat volt. Amikor a kétszázadik előadás után meghajoltunk, át is szaladt bennem, hogy talán ez volt az életem utolsó nagy győztes csatája. Apám azt szokta mondani: lányom, hun talp, hun kerék.
B.Z.: Tényleg úgy van, ahogy Ági mondja, hullámzó a pálya, nincs benne szabály, és csak utólag tudjuk, mekkora jelentősége volt annak, amit átéltünk. Kaposváron és a Katonában is sok jó előadásban játszottam, reméljük, a Rozsdatemető is az lesz.
Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
