Mindenki ismeri II. Vilmos 1914 tavaszán, az első világháború kitörésekor tett kijelentését, miszerint „Mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek!” A központi hatalmak villámháborút terveztek, aminek elnagyolt lényege ez lett volna: a németek megtámadják és hetek alatt térdre kényszerítik fő ellenfelüket, Franciaországot, miközben a Monarchia kelet felől feltartóztatja az orosz medvét.
A nyugati győzelem után a németek átcsoportosítanak és együttes erővel addig ütik az oroszokat, míg a cár békét nem kér.
Magyar volt az első halott
Nem így történt, keleten és nyugaton is állóháború alakult ki, Olaszország majd Románia belépésével idővel megnyílt a déli és a balkáni front is. A világ az emberiség addigi legpusztítóbb háborújának kellős közepén találta magát.
Érdekességként: egy magyar baka, Kovács Pál volt a nagy háború első hősi halottja: a hadüzenet másnapján, 1914. július 29-én a szerbek felrobbantották a Száván Zimony és Belgrád között átvezető vasúti hidat, közben tűzharcba keveredtek a híd magyar oldalán őrt álló gyalogezred katonáival.
Innentől kezdve már csak az volt a nem túl fogós kérdés, melyik oldal hadiipara, gazdasága, hátországa bírja tovább az erőfeszítéseket. Az Egyesült Államok 1917-es hadba lépésével aztán már csak az antant győzelmének időpontja volt kétséges.
Ki kell szállni
A Monarchia katonai és politikai vezetői közül az első két év tapasztalatai alapján egyre többen látták be: hiába állják katonáink elképesztő keményen a sarat, a dualista állam gazdasága nem fogja bírni, ráadásul ekkor már egyes társadalmi feszültségek jelei is mutatkoztak. Az 1916 végén trónra lépő IV. Károly császár és király 1917 tavaszán családi kapcsolatait kihasználva a németek „háta mögött” belga segítséggel kezdett közeledni a francia elnökhöz.
Raymond Poincaré francia elnöknek írt levelében többek között elismerte Szerbia függetlenségét úgy, ha a délszláv állam lemond a nagyszerb célokról, és megmarad a Monarchia befolyása a Balkánon. Elfogadta Elzász-Lotaringia francia birtoklását és Belgium függetlenségét. Párizsban és Londonban nem fogadták eleve elutasítóan Károly közeledését, de érdemi válaszra nem méltatták.
A Monarchia minden szegletében recsegett és ropogott
A helyzet gyorsan romlott, a hátországban elhatalmasodtak a gondok, a dualista állam gazdasága egyszerűen nem bírta az elhúzódó háborúterheit. A 18-53 év közötti férfilakosság túlnyomó többsége katonai szolgálatot teljesített, a termelékenység fokozatosan csökkent. A kenyérgabona termelése például 1916-ban a békeidők mennyiségének kétharmadára, 1918-ra annak felére esett vissza, általánossá vált az élelmiszer- és termékhiány.
Ebben a helyzetben a nők legalább olyan heroikus küzdelmet vívtak otthon, mint a katonák a fronton. A férfiak helyett dolgoztak a gyárban, miközben ellátták családjukat még akkor is, amikor a kevéske lisztet már fakéreggel és hamuval kellett keverni, hogy legalább látványra valamire való kenyeret süthessenek belőle.
Nem csoda, hogy a háború vége felé a Monarchia minden szempontból az összeomlás szélére került, a gazdasági gondokat és háborús veszteségeket természetszerűleg követték társadalmi és szociális különbségek, a nemzetiségek kifejezték önállósodási szándékukat.
Esélytelen a béke
Kis ideig – 1917 végén és 1918 elején – mégis úgy tűnt, a központi hatalmak esetleg megnyerhetik a háborút. Oroszország letette a fegyvert, majd békét kért Románia is, két front „felszabadult”. Csakhogy ezzel párhuzamosan elkezdett érződni Amerika hadba lépésének súlya, ’18 nyarán az antant csapatai a nyugati és a balkáni fronton is áttörték a német vonalakat, kora ősszel Törökország és Bulgária is megadta magát.
A béketárgyalások 1917 nyarán tovább folytatódtak, de az angol és francia elméleti hajlandóság ellenére patthelyzet alakult ki. Olaszországot immár nem lehetett kihagyni, Róma viszont nem ismerte el a Monarchia területi integritását, ami viszont Bécs és Budapest számára volt elfogadhatatlan. Az olaszok csak a végső győzelem után voltak hajlandók tárgyalni, London és Párizs kezét pedig a szerbeknek, cseheknek, románoknak és olaszoknak tett ígéretek kötötték.
Ezt a háborút elvesztettük
Az 1918-as év második felére mind a hadi, mind a gazdasági és társadalmi helyzet tarthatatlanná vált, Tisza István október 17-én a képviselőházban így fogalmazott:
Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály tisztelt képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük… elvesztettük abban az értelemben, hogy az erőviszonyok beállott eltolódásánál fogva a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet, és hogy ennek folytán keresnünk kell a békét…
November 3-án Viktor Weber von Webenau tábornok a Monarchia nevében aláírta a fegyverletételről szóló dokumentumot Padovában, ezzel megszűnt a közös hadsereg, az I. világháború véget ért. IV. Károly november 11-én Ausztriában, majd 13-án Magyarországon is lemondott uralkodói jogairól, majd Svájcba költözött. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnt létezni.
Magyarországról azonban a padovai fegyverszünet nem rendelkezett, ezért utazott a Károlyi Mihály miniszterelnök vezette küldöttség Belgrádba, hogy november 13-án tisztázza a helyzetet és megállapodjon a fegyvernyugvás hazánkra vonatkozó feltételeiben. Odafönt már minden elrendeltetett, de a magyarok még nem tudták, hogy e dokumentum aláírásával tettük meg az első „hivatalos” lépést Trianon felé.
