Dulakodás nyomai mindenütt. A posta szanaszét hever a konyhapadlón, a hokedlik felborogatva. A telefont valaki leverte, a töltő tehetetlenül himbálódzik a vezeték köldökzsinórján.
Jacob, mint valami tengeri csillag, végtagjait szétvetve hever a kandalló előtt. Homloka, keze véres. Egy pillanatra elakad a lélegzetem.
A fiam hirtelen felül.
– De anya – szólal meg –, még csak meg se próbáltad!
Játék az egész, mondogatom magamnak, miközben a fiam hajszálpontosan a korábbi pózba helyezkedik: hanyatt, lábát balra ficamítva.
– Ööö, dulakodás – mondom.
– És aztán? – Jacob szája alig mozdul.
– Fejbe vágtak.
Letérdelek, ahogy Jacob már kismilliószor mutatta, majd a kanapé alatt szemembe ötlik a kandallópárkány kristályórája. Ízmintát veszek a kisujjam hegyével.
– Jaj, Jacob, nem mondod, hogy megint elhasználtad az összes kukoricaszirupomat!
– Anya! Koncentrálj! A kanapéra rogyok, kezemben az óra.
– Betöréses rablás, és te védekezni próbáltál.
Jacob sóhajtva felül.
– Komolyan gondolod, hogy kétszer egymás után eljátszom ugyanazt az esetet?
Végre feltűnik a Jacob szétnyíló markában őrizgetett, árulkodó, aranyszínű hajcsomó. Az apja tejfölszőke, legalábbis az volt, amikor tizenöt évvel ezelőtt itthagyott Jacobbal és a pólyás, lenhajú Theóval.
– Theo a gyilkos?
– Jaj, anya, ez dedósoknak való eset.
Jacob talpra ugrik, arcáról csöpög a művér, ő azonban észre sem veszi. Amikor így elmélyed egy-egy bűnesetben, szerintem az se tűnne fel neki, ha történetesen atombomba robbanna mellette. A szőnyeg széléhez lépve a lábnyomra mutat. Így másodszorra már nekem is feltűnik a Theo többhavi spórolt zsebpénzén vett gördeszkás cipő gofrimintás talpára nyomtatott VANS logó utolsó két betűje.
– Összetűzés történt a konyhában – magyarázza Jacob. – Védekezésül eldobtam a telefont, aztán a szobába menekültem, ahol ütött az óra.
Óhatatlanul elmosolyodom.
– Ezt meg honnan vetted?
– Bűnvadászok, negyvenharmadik epizód.
– Azért jobb, ha tudod, ez azt jelenti, hogy valakinek vége van. De nem muszáj, hogy éppen órával üssék agyon.
Amikor évekkel ezelőtt felköltözünk Vermontba, megkérdezte, milyen lesz ez a hely. Minden zöld, feleltem, óriás hegyekkel. A fiam erre sírva fakadt. És nem bánatnak az óriások?, kérdezte.
– Mi az indíték? – kérdezem, mire, mintegy feleletképpen, Theo viharzik le a lépcsőn.
– Hol az a kretén? – ordítja.
– Kisfiam, nem beszélhetsz így a bátyád…
– Nem fogok így beszélni, ha ő meg nem nyúlja le a cuccaimat a szobámból.
Ösztönösen közéjük lépek, bár Jacob mindkettőnknél jó egy fejjel magasabb.
– Semmit sem nyúltam le a szobádból.
– Na ja. És a csukám?
– Az az előszobában volt – magyarázza Jacob.
– Debil – morogja Theo, mire Jacob szeme egy pillanatra megvillan.
– Nem vagyok debil – dörmögi, és az öccse után kap.
Elállom az útját.
– Jacob, nem nyúlhatsz Theo dolgaihoz az engedélye nélkül. Theo, tőled pedig meg ne halljam még egyszer ezt a szót, mert bizonyisten, én veszem el a cipődet és hajítom ki a kukába! Megértettétek?
– Leléptem – morogja az előszoba felé trappolva Theo. Egy pillanat múlva már hallom is az ajtócsapódást.
A konyhába megyek Jacob után, aki az egyik sarokba húzódik.
– Amivel itt szembe kell néznünk – szólal meg vontatottan –, az a kommunikáció kudarca – majd térdét átkulcsolva lekuporodik a földre.
Ha épp nem talál szavakat saját érzéseire, Jacob sokszor kölcsönöz másoktól. Ez a mondat a Bilincs és mosolyból való.
Számos olyan szülővel találkoztam már, akiknek autisztikus spektrumzavarral élő gyereke az Asperger-szindrómás Jacob szöges ellentéte volt. Ezek a szülők örökké azt hajtogatják, micsoda szerencse, hogy az én fiam jó beszédkészségű, ragyogóan intelligens, és egy óra alatt megjavítja az elromlott mikrót. Azt hiszik, nincs szörnyűbb egy önmagába zárkózó, a külvilágot észre sem vevő gyereknél. Próbálnák csak ki, milyen, ha az önmagába zárkózó gyerekük nagyon is észreveszi a külvilágot, sőt, mindenáron kapcsolatot akar teremteni vele. Ha olyan akar lenni, mint bárki más, csak épp fogalma sincs, hogyan.
Már nyúlnék, hogy megsimogassam, de még idejében feleszmélek. Nem szeret kezet rázni, utálja, ha hátba veregetik vagy beletúrnak a hajába.
– Jacob – kezdem, ám hirtelen rájövök, hogy semmi baja. Az orrom alá tartja a vezeték nélküli telefont, ami fölött mindeddig gubbasztott, és a készülék oldalán éktelenkedő fekete foltra mutat.
– Az ujjlenyomatot se vetted észre – jegyzi meg némiképp felderülve. – Már bocs, anya, de elég béna nyomozó lenne belőled.
Papírtörlőt tép, benedvesíti a mosogatónál.
– Nyugi, feltakarítok.
– Még mindig nem árultad el Theo indítékát.
– Ja – pillant hátra a válla fölött gonoszkás mosollyal –, elloptam a cipőjét.
Jodi Picoult: Házirend
Athenaeum
