A Szemrevaló filmfesztiválon mutatták be Budapesten Christian Frosch Murer – Egy per anatómiája (Murer – Anatomie eines Prozesses) című filmjét, amely egy megtörtént eseményt dolgoz fel rendkívül akkurátusan. Franz Murer a vilniusi gettó parancsnoka volt 1941 és 1943 között, és nem véletlenül emlegetik „a vilniusi mészáros” néven, hiszen nagy szerepe volt abban, hogy a 80 ezres vilniusi zsidóság a háború végére pár száz fősre fogyatkozott. Murert a háború után a szovjetek fogták el, és 25 év kényszermunkára ítélték, ám az 1955-ös megállapodás részeként a szovjetek szabadon bocsátották az összes osztrák foglyot, így Murert is. 1963-ban aztán Simon Wiesenthal elérte, hogy Murer ellen eljárás induljon, számos tanút is felkutatott, ám a tíz napig nagy érdeklődés mellett zajló per végén Murert minden vád alól felmentették, és még jó harminc évig háborítatlanul élhetett Grazban.
A film ezt a pert dolgozza fel, és ebből megérthetjük, hogyan történhetett meg az a szégyen, hogy noha nyilvánvaló volt Murer bűnössége, az osztrák jogrendszer hiányosságai, és a kompromisszumra törekvő osztrák politika végül együttesen a felmentését eredményezték.
A film épp ezért nem olyan könnyű néznivaló, de tele van rendkívül jó színészi alakításokkal (különösen a Murer tenyérbe mászó ügyvédjét játszó Alexander E. Fennon emlékezetes), és tényleg elég plasztikusan mutatja meg, milyen volt a közhangulat Grazban még két évtizeddel a háború után is.
A Murer – Egy per anatómiája című filmről Ferdinand Trauttmansdorff-fal beszélgettünk, aki jelenleg a budapesti Andrássy Egyetem Diplomácia Tanszékének vezetője, korábban több országban osztrák nagykövet is volt, és több szempontból is jól ismeri a történetet és a közeget.
Mekkora hatása volt Ausztriában a filmnek?
Egyelőre nem túl nagy, mert erről a témáról jó ideje nem nagyon beszélnek Ausztriában. Az utóbbi harminc évben az ország sokat tett azért, hogy szembenézzen a náci múltjával, de az inkább az áldozatokra vonatkozott, és nem a háborús bűnösökre. Ez utóbbinak az oka leginkább a köztársasági elnökké választott Kurt Waldheim ügye volt a nyolcvanas években, akit azzal vádoltak meg, hogy a második világháborúban háborús bűnöket követett el. Én akkor az ő stábjában dolgoztam, és konkrétan ezekkel a vádakkal foglalkoztam, amiben nagy segítségünkre volt a rejtőzködő nácikra vadászó Simon Wiesenthal is. Őt sokan támadták, amiért ebben az ügyben Waldheim mellé állt, de az ő álláspontja az volt, hogy a valódi bűnösöket kell megtalálni, ám Waldheim személyes felelősségére semmilyen konkrét bizonyítékot nem találtak, ő csak egy ismert személyiség volt, aki a német hadseregben szolgált. Egy ilyen eset pedig az osztrák közvéleményben azt az álláspontot erősítette, hogy „na, tessék, hogy meghurcolták ezt a szegény embert, miközben semmit nem követett el”, csakhogy míg ez Waldheimre igaz volt, számos egykori osztrák náci helyzetét is megkönnyítették ezzel. Wiesenthal tudta ezt, ezért kezdettől fogva amellett volt, hogy hagyják békén Waldheimet, mert ezzel csak a valódi bűnösöknek lesz könnyebb, mint amilyen Franz Murer is volt. Ez az ügy tehát hátrányosan befolyásolta, hogy Ausztria leszámoljon a saját háborús bűnöseivel, másrészt voltak olyan esetek is, melyeknél a bűncselekmények egyszerűen elévültek.
De a Murer-per jó húsz évvel Waldheim ügye előtt volt. Akkor sem volt hajlandóság a szembenézésre?
Az osztrák büntetőjoggal az volt a probléma, hogy konkrétan azt kellett bizonyítani, hogy a vádlott ténylegesen meggyilkolt valakit. Az, hogy kegyetlen volt, verte a rabokat vagy bármi hasonló már nem volt releváns, csak a közvetlen gyilkosság számított. Ez pedig húsz év elteltével nem könnyű a tanúk számára, akik már nem emlékezhetnek minden részletre, és egyébként is felfokozott idegállapotban voltak, amit a védelem könyörtelenül ki is használt. Ráadásul a vád képviselete sem volt igazán erős, és inkább kontraproduktív volt, ahogy a védelmet támadta és antiszemitizmussal vádolta. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy miért alakult így a Murer-ügy.
A film végén az ügyész tesz is egy utalást arra, hogy fentről szóltak neki, vonja vissza néhány pontban a vádakat. Ez igaz volt?
A film azt sugallja, és a későbbi kutatások is alátámasztják, hogy Christian Broda, a szociáldemokrata kormány igazságügy-minisztere is azon az állásponton volt, hogy inkább ne bolygassuk a múltat és ne rúgjuk fel a társadalmi békét azzal, hogy a sok-sok volt nácit egyenként előszedjük. Ez sajnálatos, és Wiesenthal is próbált harcolni ellene, de hiába, a bíróság később sem tárgyalta újra az ügyet, és az esküdtek egyébként sem szavazták volna meg. Az én véleményem szerint egyébként eleve nem volt szerencsés az, ahogy ezt a tárgyalást lebonyolították, de a korabeli osztrák büntetőjog nem vette figyelembe ennek a témának a sajátosságait.
Ma is esküdtszék döntene egy hasonló horderejű ügyben Ausztriában?
Még mindig működik esküdtszék, de ma már az esetek túlnyomó többségében hivatásos bírókból álló tanács dönt, amióta megreformálták az osztrák igazságügyet. A film nagyon valósághűen mutatja be a pert, én magam is Grazban nőttem fel, és elég jól visszaadja azt a miliőt. A per idején még iskolás voltam csak, de három évvel később már ott voltam, amikor Wiesenthal tartott egy előadást Grazban, amire úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Nagyon nyugodt és visszafogott volt, miközben a közönség utolsó soraiban bőrnadrágos, fehér térdzoknis fiatal férfiak ültek. Meg is kérdeztem apámat, hogy ezek miért vannak ilyen paraszti viseletben, nem tudnak rendesen felöltözni? Mire mondta, hogy ők fiatal nácik, és tényleg, egy idő után el is kezdtek bekiabálni, hogy miért nem arról beszélünk, hányan haltak meg Drezdában, és hogy miért mindig a zsidókkal kell foglalkozni, meg hasonlókat. Wiesenthal végig nyugodt maradt és profi, de utána néhányunkkal a közönségből beült kávézni, és ott már sírva fakadt, amiért húsz évvel a háború után ilyesmi nyilvánosan előfordulhat Ausztriában. De hát Graz ilyen hely volt akkoriban.
A filmben is utalnak rá, hogy Graznak komoly náci múltja volt, ez miben állt pontosan?
Igen, a városban erős német nemzeti mozgalom bontakozott ki, miután az első világháború után Stájerország déli részét Jugoszláviához csatolták, és ezt aztán a nácik is kihasználták. 1945 után pedig nagyon magas számban maradtak nácik és antiszemiták a helyi elitben, akik nyilván a felelősségrevonás ellen voltak. Nem véletlenül mondta Wiesenthal, hogyha a tárgyalás Bécsben zajlik, egész más lett volna a végkimenetel.
Ez azért is érdekes, mert ma Graz egy egészen másfajta városnak tűnik.
A város már akkor is nagyon megosztott volt: amikor én elkezdtem tanulni egyetemen ott, akkor a mienké volt az első egyetem, amelyen már lehetett afrikai nemzetközi jogot tanulni. Pedig ugyanakkor még javában gyülekeztek esténként az újnácik a kocsmákban, és énekelték a dalaikat. Graznak két élesen elkülöníthető oldala volt. Ma viszont már más a helyzet: a város nagyon sokat változott, sokkal nyitottabb lett, főleg a fiatalok nagyon mások, mint akkor, és ezért is gondolom, hogy ma már nem történhetne meg az, ami a Murer-per idején.
És Ausztria mennyit változott a per óta eltelt 55 évben?
Rengeteget. De ahogy mondtam már az elején, a Waldheim-ügy sokat ártott a múlttal való szembenézéssel. Erre szoktam mondani, hogy a nemzeti büszkeségnek nemcsak az a része, hogy a pozitív dolgokkal foglalkozunk, hanem beszélünk a történelmünk negatív oldalairól is. Attól még, hogy valaki elismeri, ha a hazája kormánya háborús bűnöket követett el a múltban, vagy hogy hogyan bántak a zsidókkal, nem lesz kevésbé hazafi. Ebben Ausztria nagyon sokat lépett előre.
Mint aki ismerte Wiesenthalt személyesen is, mennyire látta hitelesnek, ahogy a filmben ábrázolták?
Meg kell mondjam, ugyan egy nagyon jó színész, Karl Markovics alakítja, de nem sikerült visszaadnia Wiesenthal nagyon sajátos gesztusait – mentségére mondva ez nem is lett volna könnyű. Érdekes egyébként, hogy hiába volt évtizedekig baloldali kormányzás Ausztriában, Wiesenthal nem volt jó viszonyban a szocdemekkel. Egyrészt azért nem, mert cionista volt, amit a baloldaliak mindig elleneztek, másrészt a hetvenes-nyolcvanas években az országot 13 évig vezető Bruno Kreisky kancellár ellenfele volt, és konzervatív ember lévén inkább a Néppártot (ÖVP) támogatta. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy például Franz Murer békében és nyugalomban élhetett még harminc évig Ausztria kellős közepén, és csak 1994-ben halt meg, úgy, hogy bátran kimehetett az utcára, soha semmi problémája nem volt. Ez egy botrány. Ha ez Amerikában történik, ott folyamatosan a nyomában lett volna a sajtó, nem hagyták volna békén, de Ausztriában akkor máshogy mentek a dolgok.
És most?
Lehet, hogy a mai fiatalabb generációkat már nem érdekli annyira a múlt, és már az egykori háborús bűnösök sem élnek, de nincs olyan család, ami ne lenne így vagy úgy érintett a témában, ezért is kell róla beszélni. Jellemző attitűd az osztrák baloldalon és a liberálisok között, hogy megpróbálják elszigetelni a szélsőjobboldalt, ami azért probléma, mert ha nem beszélsz az emberekkel, megváltoztatni sem fogod tudni őket. Ezekkel a tendenciákkal foglalkozni kell, mert ha esetleg megint jön egy gazdasági válság, még jobban felerősödnek. Vannak is erre kísérletek Ausztriában, de nem elég erősek. Ezek egyébként nem csak Ausztriára illenek, ezért is remélem, hogy minél több országban is bemutatják majd a Murer-filmet – például Murer egykori ténykedése színhelyén, Litvániában, ahol szintén volna még mivel szembenézni. Nálunk erre egy példa a Murer-film, és készült egy jó Waldheim-film is, Waldheims Walzer címme, Ausztria ezt jelöli az Oscar-díjra. Sokat elárul, hogy ez egyszerre készült el a Murer-filmmel.
