Nagyon érdekes időpontban készült el a BP Underground című dokumentumfilmsorozat második része a hazai hiphop szubkultúráról, hiszen most, 2018-ban tényleg kis túlzással ott tartunk már, hogy a hiphop maga A popzene, a műfaj legnagyobb sztárjai egyben a legjobban kedvelt popsztárok is egyben, Kendrick Lamarra most 40 percig várt több tízezer ember a Sziget első napján, és abba inkább bele se gondoljunk, mi lenne most itt, ha végre Eminemet vagy Kanye Westet sikerült volna elhívniuk a szervezőknek. Nálunk is csatát nyert a hiphop, és már régóta aktuális a vicc a vatikáni zsinatról, amikor Kohn odasúgja Grünnek, hogy „Ez aztán a virágzó vállalkozás! Ha belegondolok, hogy az alapító egy szamárral kezdte…”
Mert hogy igen, a hiphop nálunk is szűk szubkultúraként indult, és még azt is túlélte, hogy egy átmeneti felfutás után pár évre visszaszorult a klubokba, az utóbbi évtizedben viszont szép lassan mindent áthatott a hiphop, a legnépszerűbb slágerektől a legkeresettebb fesztiválfellépőkig mindenkinek van legalább minimális köze a hiphophoz, Majkától a Wellhellón át a Halott Pénzig, még akkor is, ha már nem szigorúan vett hiphop, amit csinálnak. Ezt nyilván nem lehet feldolgozni egy másfél órás filmben, és az alkotókat, Koltay Annát és Turán Esztert amúgy is elsősorban a szűkebb szubkultúra és az underground érdekelte (mint ahogy első filmjükben is, amely a punk és hardcore közeggel foglalkozott). A punkkal ellentétben azonban itt elkerülhetetlen a mainstream és az underground szembenállás, mely be is került a filmbe, habár mintha nem kapott volna akkora hangsúlyt a hiphop újabb keletű, globális hegemóniája. Persze az elhangzik, hogy „ez most már régesrég nem az, ami régen volt”, de hogy ennyire átfordult a helyzet, az csak pár mondatból derülhet ki.
Azért emeltem csak ki ezt, mert tulajdonképpen ez volt az egyetlen komolyabb hiányosság, ami feltűnt a filmben, hiszen abba, hogy személy szerint kit lehetett még hiányolni, három ok miatt sem érdemes belemenni: egyrészt egy ilyen óriásivá duzzadt színtérről készült filmből óhatatlanul is kimarad valaki; másrészt egyáltalán nem vált hátrányára a filmnek, hogy néhány, amúgy is unalomig ismert arc helyett bemutatott a szubkultúrában kulcsszerepet játszó, de a nagyközönség által nem feltétlenül ismert figurákat; harmadrészt pedig az alkotók jelezték a film végén, hogy nem mindenki állt kötélnek, akit szerettek volna. Ugyan nekem sem volt soha közöm ehhez a közeghez, mégis kifejezetten érdekes volt úgy is nézni a filmet, hogy hiába nőttem fel egy időben több szereplővel is, ugyanabban a városban, fogalmam sem volt annak idején, mi folyik ezekben a párhuzamos valóságokban.
A film részletesen bemutatja azt is, mennyire elengedhetetlenül hozzátartozott a szubkultúrához a breaktánc és a graffiti, ami a kívülállóknak szintén nem magától értetődő, bár vélhetően csak ettől még senki nem fogja jobban szeretni a graffitiseket, meg nem is ez a cél. A legérdekesebbek amúgy is ezek a legkorábbi részletek, hiszen talán a hiphop volt az utolsó olyan szubkultúra, amely még a rendszerváltás környéki hőskorszakban jött létre, és egy időben létezett a punkokkal, rockerekkel, skinheadekkel, ám később valamennyiüket túlnőtte, és a szereplők azt is fontosnak tartják elmondani, nemcsak a hasonló zenei ízlés volt a közösség összetartó ereje, hanem a már említett egyéb tevékenységek (break, graffiti) mellett a bárkit mikrofonhoz engedő freestyle battle-ök is erősítették az alulról szerveződő jelleget.
És igen, ma már bizonyos szempontból a hiphop első generációja jóval közelebb áll a luxemburgi rádióra tapadó beatzenekarainkhoz vagy a másolt kazetták hatására alakult első generációs punkegyütteseinkhez, hiszen még a nyolcvanas évek vége felé sem zúdult ránk mindenhonnan a rapzene, hanem alaposan meg kellett küzdenie minden információért a reménybeli szimpatizánsnak. A különbség talán csak az, hogy itt azért láthattunk rossz minőségű VHS-bejátszásokat a hőskorból, viszont talán ez az indulás is belejátszott, hogy ebből a körből aztán ilyen kitartó, egész életükre elkötelezett rajongói, sőt, aktivistái lettek a műfajnak.
Az aktivista kifejezés leginkább az Animal Cannibalsre igaz, melyről a legtöbben csak azt hitték, két hülyegyerek vicces slágerekkel, pedig Ricsipi és Qka MC tényleg elképesztő energiát fektettek a műfaj hazai népszerűsítésébe, amit a filmben megszólaló, kemény külvárosi rapperek ugyanúgy elismernek, mint Saiid az Akkezdet Phiaiból leginkább természetesen az általuk szervezett tehetségkutató, a Fila Rap Jam miatt („Senki nem tett ennyit a hiphopért Magyarországon” – mondja Busa Pista). De ez a fajta elköteleződés látszik a többi elsőgenerációs megszólalón is, és ez tényleg tök tiszteletre méltó. Még úgy is, hogy azért évtizedes sérelmek (beefek!) is előkerülnek, de ezek nyilván hozzátartoznak minden ilyen szubkultúrához, a hiphophoz pedig különösen.
A film megpróbálja az összes komolyabb leágazást is bemutatni, így a roma rap, az újabb generáció legnépszerűbb előadói és a vidékről az egész országot meghódító hiphop formációk is megszólalnak (sőt, még a színtér amúgy kisebbségben lévő női szereplőit is igyekeznek megszólaltatni), de érezhetően itt már kevésbé lehet egységes szcénáról beszélni, ezért a film második fele kicsit felületesebbnek is hat. Igaz, egy BP Underground című filmben miért is keresnénk Mr. Bustát vagy éppen Fluor Tomit (aki amúgy az underground rapből indult), ami pedig egy ilyen terjedelmű filmben elmondható az underground hiphop első hazai évtizedeiről, azt el is mondják. Mi pedig még akár azt a tanulságot is levonhatjuk belőle, hogy igen, ezek az emberek az egész életüket feltették erre a műfajra, és még két-három évtized elteltével is ugyanolyan lelkesek. Ez manapság már önmagában egy kisebb sikertörténet ebben az országban, becsüljük hát meg, mint ahogyan azt is, hogy megfelelően meg is lett most örökítve.
(A BP Underground két következő vetítése augusztus 17-én és 28-án lesz a Bem moziban.)
