A gót betűk a XI. századtól, a kódexmásolók aranykorától hosszú évszázadokon át jelen volt az európai ismeretterjesztésben: kódexek ezreit írták ilyen, ma már csak kevesek által könnyen olvasható betűkkel, német nyelvterületen azonban egészen a XX. század első harmadáig népszerűek maradtak.
Hanyatlása az európai országok jó részében egyetlen szempillantás alatt zajlott le, hiszen sorra terjedtek el az első modern betűtípusok (antikvák) – így Claude Garamond XVI. századi betűi, vagy épp Misztótfalusi Kis Miklós legendás munkája, a Janson, ami örökre megváltoztatta a betűmetszést.
A Német-Római Birodalmat ezek a változások persze nem ingatták meg, olyannyira, hogy annak 1806-os felbomlása után a gót (Fraktur) betűket egy szempillantás alatt a közös nemzeti értékek listájába kívánták sorolni. Ezzel azonban egyáltalán nem értett egyet mindenki, így az ország hamarosan két részre szakadt. A tradíciók hívei az antikvákat egyszerűen csak sekélyesnek, komolytalannak és túl könnyűnek találták, az évszázados Frakturban viszont látták a nemzet legfontosabb tulajdonságait: a határozottságot, józanságot és a mélységet. A XVIII. és XIX. században ettől függetlenül szokássá vált, hogy a nem német – leginkább latin és francia – szavakat antikvákkal, a folyó szöveget pedig törött betűkkel (fraktúr) írták.
Részlet egy, a XVIII. század második harmadában kiadott könyvből, melyben az idegen szavak és számok antikvával, a folyó szöveg pedig fraktúrral íródott / fotó: Wikimedia Commons
A romantika évtizedeiben ez a hit tovább mélyült, hiszen a középkor felé húzó irodalmárok és művészek – teljes tévúton járva – a német gótika örökségét látták benne. A vitába még Goethe édesanyja is beszállt, megkérve, fiát, hogy felejtse el az antik használatát, és
“az isten szerelmére, maradjon német, még a betűiben is”.
Nem kevésbé határozott véleménye volt az 1870-ben megszületett Német Császárság legendás kancellárjának, a német egységet megteremtő Otto von Bismarcknak sem, aki amellett, hogy nem fogadott el antikvával írt, német nyelvű könyveket, még a következő üzenet kíséretében vissza is küldte a feladónak:
azaz
A hagyománytisztelet mellett természetesen más ok is felbukkant a tört betűk mellett: azok a németek jó része szerint ugyanis nem csak szebbek, de könnyebben olvashatóbbak, sőt, a német nyelvet jobban kifejezők (!) voltak.
A már a nácizmus hatalomra törése előtt három évtizeddel a svasztika díszített zászlóval a kézben világuralomra törő árjákról álmodozó drámaíró, Adolf Reinecke (1861-1940) 1910-ben megjelent A német betűírás című írásában még ennél is jóval messzebb ment, hiszen olyan kijelentéseket tett, mint hogy a gót betűs szöveg nem okoz rövidlátást, a világ minden részén érthető (hiszen sok helyen használják díszítő motívumhoz), sőt, segítségével a külföldiek számára is könnyebben megérthető a német nyelv. A Fraktur használata mindezekkel szemben teljesen felesleges, hiszen az néhány év alatt sokat veszít majd népszerűségéből, bár használata addig is számos külföldi kifejezést csempészne be a német nyelvbe.
Évszázados utcanévtábla Seevorstadtban / fotó: Bambizoe
Mindezek fényében teljesen érthető, hogy a tört betűk a második Német Császárság 1870-es alapítása óta hivatalos betűtípusnak számítanak, míg az antikvákat egy 1911 májusában, a Reichstagban tartott szavazás során sem sikerült hivatalossá tenni, bár a régi betűk követői csak három szavazattal (85-82) diadalmaskodtak az újítók felett.
A XX. század első harmadában tovább tartotta magát az elképzelés, hogy a gót betűk képesek csak megfelelően képviselni a német értékeket, bár a vezetésben is egyre nagyobb számban bukkantak fel a változást sürgetők – így például a náci kor propagandaminisztere, Joseph Goebbels is, akinek jó eséllyel óriási szerepe volt abban, hogy az 1936-os berlini olimpia plakátjain, emlékbélyegein és programfüzetein egyaránt használták az egymással versengő betűtípusokat.
Fotó: Deutsches Historisches Museum
1941. január 3-án aztán hirtelen fordult a kocka: Martin Bormann, Hitler titkára és a pártkancellária főnöke kiadta a Schwabachi zsidólevelekként elhíresült bizalmas körlevelet, melyben a Führer aznapi találkozójának eredményeit adta közzé, leírva, hogy a gót betűk valójában zsidó betűkből álltak, így a jövőben tilos a használatuk, helyettük pedig az antikva használatát támogatják.
Volt azonban az irattal egy kis probléma – a fejlécben ugyanis még mindig gót betűkkel szerepelt a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt neve, a Führer helyettese felirat:
Fotó: OH2000/Wikimedia Commons
Az egy szempillantás alatt történt pálfordulásnak több oka lehetett. Valószínű, hogy a döntés megszületésében a propagandaminiszteri székben ülő Joseph Goebbels is közrejátszott, hiszen a megszállt területekre szállított nyomdagépeket mindenféle átalakítás nélkül használhatták volna a megszállt, vagy épp megszállni kívánt területeken élőknek szórt propagandaanyagok nyomtatására.
A legfontosabb oknak azonban talán Adolf Hitler 1934. szeptemberében, a Reichstagban elhangzott beszéde tűnik. A Führer címet még csak néhány hete magára aggató diktátor kijelentette ugyanis, hogy az állítólagos gótikus gyökerekkel szimpatizáló politikustársai nem illenek az acél és vas, az üveg és beton, a női szépség és a férfi erő világához. Úgy gondolta, száz év múlva a német lesz a legfőbb európai nyelv, így mindenki azt fogja megtanulni – ennek azonban fontos feltétele, hogy a gótnak nevezett betűkkel a latin váltsa fel. A mondatok hét éven át értek meg a vezetők fejében, 1941-ben, a Szovjetunió elleni támadás tervének elfogadása után pedig elérkezettnek tűnt az idő arra, hogy a mondatok törvénnyé erősödjenek.
A Paul Renner által 1927-ben tervezett Futura, amit Hitler hosszú éveken át gyűlölt, Mussolini imádott. 1941-ben aztán fordult a kocka.
A németek nem nyerték meg a második világháborút, a nyelvet pedig most, hetvenöt évvel később sem érti minden európai. A gót betű sem tért vissza, noha ma is számos német lap fejlécében, plakátokon, vagy épp boltok cégérein találkozhatunk velük.
