Kultúra filmkritika

Recept nélkül, ingyen adja az életigenlést a kilencven éves tündéranyó

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2018. 04. 28. 13:00

Megöregedni ér, megsavanyodni nem muszáj – ez az egyik fő üzenet, amit elspoilerezhetnék, ha ezt a filmet bármilyen szinten el lehetne spoilerezni. Ám, dokuról lévén szó, ez eleve nehéz, másfelől pedig az Arcélek, útszélek lényege messze túl van a konkrét történéseken, vagyis – bár ezt tulajdonképpen minden kritikám kimondatlanul is tartalmazza – itt fokozottan érvényes, hogy mindenki nézze meg a saját szemével, miről beszélek. Különös tekintettel azokra, akiknek jól jön némi emlékeztető arra nézvést, hogy élni, hm, minősítés nélkül maradjunk annyiban, hogy érdemes. Főleg érdemesebb, mint vegetálni. Ha pedig még alkotni is lehet, még jobb.

Nem ritka, hogy a hasonló fontos emlékeztetőket road movie-któl kapja a mozinéző, az utazás-élet metaforája különösebb filozófiai gyakorlat nélkül is érthető – itt is ez a keret. Történt ugyanis, hogy az akkor közel kilencven éves Agnès Varda, a francia újhullám egyetlen női tagja, a legidősebb még aktív filmrendezők egyike, és a fotós–street artist JR kitalálták, hogy együtt mennek kirándulni. Bár több mint ötven év korkülönbség van köztük, és minden egyéb okból is látszólag egy világ választja el őket, egyvalami azonban kétségtelenül közös bennük: a fotográfia a mindenük. JR erre egy jól bevált, egyedi módszert használ: hatalmas méretben nyomtatott fotókkal borít be minél nagyobb falfelületeket. Erre alapul a Vardával közös projektjük is. JR-nak ugyanis van egy fotófülkévé alakított és óriásnyomtatóval ellátott lakókocsija, ezzel indulnak neki a francia vidéknek, hogy ott tetszőleges emberek gigaportréival rakják tele az összes elérhető falat.

Fotó: Magyarhangya

Ez eddig semmi különös, ugye? Nos, én mondtam: ebben a filmben nem történik semmi különös. Furcsa párosunk utazik, beszélget, Varda múltat idéz és az örökösen viselt napszemüvege miatt froclizza JR-t, megállnak, ismerkednek, és lefotóznak mindenkit, aki csak hajlandó a kamerájuk elé állni, majd tapétáznak, és megint fotóznak, mert a kép a képben a legjobb játék. Közben azonban a lényeg azért mégis megtörténik: emberek kapcsolódnak egymással, random fotóalanyok ugyanúgy, mint két főhősünk. Ki hinné, hogy a két különböző látásmódú művész az alkotásvágyon és emberszereteten keresztül ekkora barátságot köthet? Hát, inkább ki nem? Ennyi ok azért bőven elegendő egy barátsághoz. Eközben külön-külön is tanítanak, JR a végtelen gyengédséggel, ahogy az emberek felé fordul, és a könnyedséggel, ahogy jön-megy, alkot, megállíthatatlanul, Varda, ez a ragadós életkedvű kis tündéranyó pedig azzal, ahogy fáradhatatlanul kéri az újabb és újabb napot az életben, még egy pici lehetőséget az alkotásra, a találkozásra, a tapasztalásra, a szépségre. Bár azt, hogy ez a nő milyen óriási forma, már sejthettük, amikor az idei Oscar-jelöltfotózáson ellopta a show-t azzal, hogy távollétében kartonpapírból kivágott képmását küldte el a fotózásra.

Fotó: Magyarhangya

Szépségből pedig akad bőven, és ezt a kamera meg is mutatja teljes erejében, sokféle helyszínen. Járunk klasszikus, ódon utcákban, félbemaradt-kibelezett szellemvárosban, halála szélén álló bányászutcában, ahol már csak egyetlen ember él, és esküdözik, hogy nem hagyja kilakoltatni magát. Indusztriális videoklip-helyszíneket vált képeslapba illő természet, járunk a rakodómunkások kisvilágában a dokkoknál, és a tenger direkt vad hatalma is megkapja a maga képsorait, és mindenütt olyan festői képeket látunk, amilyeneket játékfilmen is ritkán. Mindehhez csendes dallamok, néhol átlátszóan szkriptelt intermezzók és betanult mondatok, ám többnyire spontán és emberi beszélgetések két főhősünk, és az utazás során véletlenszerűen megismert tetszőleges „idegenek” között is.

Fotó: Magyarhangya

Tényleg nem nagy dolog mindaz, ami történik, miközben meg ez a film nem másról szól, mint az alkotás, vagy, ha nem félünk a nagy szavaktól, a művészet: valaki kitalál, és a világra szül egy korábban nem létező valamit csak úgy, a játékért, a szépségért, hogy legyen, érdek és funkcionalitás itt, most nem téma. Persze, üzenet azért van: tiszteletadások, szinte totemek ezek a fotók, csak éppen főhőseik nem hírességek, itt a kisemberek és rajtuk keresztül a történeteik kapnak figyelmet gazdálkodótól gyári munkáson át pincérnőig, mert minden arc mesél, mindegyik szép. Már megint ez a pátosz – de ez egy ilyen film, nem fél sem az idilltől, sem a nosztalgiától, sem a csalódástól, de még a szeretettől sem.

Hogy ezek az egyszerű, csendes dolgok miért működnek ennyire lélekdokkolásként, annak mechanizmusát nem tisztem és nem is tudnám megállapítani – bár sejthetően az értékválsághoz van köze – és a néző szempontjából ez mindegy is. Neki csak annyit kell tudnia, hogy az Arcélek, útszélek egyszerűen imádni való: művészetről beszél szépelgés nélkül, emberszeretetről szánalom nélkül, és az sem mellékes, hogy olyan könnyedséggel tanítja az élet szeretetét, ahogy azt csak a franciák tudják.

Arcélek, útszélek – francia dokumentumfilm, 89 perc – értékelés: 8/10

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.