Az 1969-1972 közt tizenkét űrhajóst Holdra juttató amerikai Apollo-program derekán, az Apollo-14 sikeres útja után merült fel az igény arra, hogy a hajtóművek erejének növelésével még több és nagyobb eszközt juttassanak a Holdra, hogy az űrhajósok a leszállási hely minél tágabb környezetét járhassák be, illetve még több helyszíni vizsgálatot végezhessenek.
Ennek kulcsfontosságú része volt a mindenki által ismert holdautó, melynek tervezésére a NASA egy jókora csapatot hozott össze, vezetőjévé pedig az 1956-ban az Egyesült Államokba menekült, a bolygók felszínén közlekedni képes autókon már évek óta dolgozó Pavlics Ferencet nevezte ki.
A GM Santa Barbara-i kutatóintézetében dolgozó magyar mérnök műszak igazgatóként és tervezőként vitte sikerre a projektet: munkája nyomán az Apollo-15, Apollo-16 és az Apollo-17 legénysége a védőöltözet rugalmatlansága által okozott, csigalassúsággal kivitelezett hasraesések közt négykerekűekkel járhatta be a Hold szürke felszínét.
A NASA-nak természetesen erre is volt B-terve:
Az 1971 nyarán lezajlott Apollo-15 küldetésre szánt elektromos minirobogó prototípusát már a Holdraszállás évében, 1969-ben csiszolták, hogy a négykerekű járművel való csúnya befürdés esetén mégis legyen mit használni.
A prototípusokról igen kevés adat áll rendelkezésre, sőt, a legtöbb, űrkutatással foglalkozó archívumban egyáltalán nem találhatunk róla anyagokat, sőt, a témáról beható cikket közlő Jalopnik szerint az űrkutatási relikviákat őrző, a NASA legfontosabb kiállítóterének számító National Air & Space Museum Apollo-szakértőjének halvány fogalma sem volt arról, hogy hasonló gép valaha akár csak egy pillanatra is létezett volna.
Az persze egészen biztos, hogy a gép sosem jutott túl a tesztelés első fázisain, bár járt a Vomit Cometként emlegetett, a földinél jóval csekélyebb gravitációt, vagy épp annak hiányát néhány másodpercre szimulálni képes repülőgépek egyikében:
A Lunar Motorbike was developed due to fears that the Lunar Rover wouldn’t be ready in time. #nasa #moon #space #motorcycle #motorbike pic.twitter.com/G3SShfjzrc
— Silodrome® (@Silodrome) 22. März 2017
A projekt gyökerei egyébként meglepően szürreálisak: az amerikaiak egyszerűen csak vettek egy akkor újnak számító, aprócska Honda CT90-est, majd a nyergébe ültettek egy űrhajóst, és kiküldték kicsit száguldani a holdbéli talajviszonyokat szimuláló hangárba:
A sárga kismotor kalandjai a Holdon, csehszlovák filmszatíra, 83 perc, 1970
A japán típussal szerzett teszteredmények elemzése után végül rövidesen előálltak egy saját fejlesztésű, elektromos erőforrással rendelkező, mindössze 0,625 lóerős minimotorral, ami talán ugyanazt akkumulátort kaphatta, mint a későbbi holdautó.
A fura részletek sorra ezzel azonban még korántsem ért véget, ugyanis a NASA a RevZilla szerint egy fillérekből megvalósítható méhviaszos hűtési megoldást kívánt bevetni, a Holdon ugyanis az atmoszféra majdnem teljes hiánya miatt a motor által termelt hőt a környezet nem tudja elnyelni, így valamiféle hűtésre van szüksége. A terv a következő volt:
A levegő nélkül működő, titánspirállal merevített holdautó-abroncsok helyett a NASA ebben az esetben a földi járműveken jól megszokott gumitömlőket használtak volna, melyek az űrruhákkal ellentétben nem viselték volna el túl sokáig a 270 fokos napi hőingást.
Szerencse, hogy ezt a konstrukciós hibát az űrhajósoknak nem egy hirtelen durrdefekt során, élesben kellett megtapasztalniuk, és tizenhét hónapos megfeszített munka után végül Pavlicsék holdautója indulhatott útnak a Hold felé.
