Nem szokott jót jelenteni, ha egy film a forgatás után évekre eltűnik a közönség szeme elől. Sándor Pál Vándorszínészek című kosztümös, kalandos vígjátékát már 2016 őszén moziba akarták küldeni, végül másfél évvel később mutatják be. Ez alapján arra gondoltam, borzalmas lesz a film, de az igazság az, hogy Sándor Pálnak az utóbbi években, évtizedekben készített filmjei sem vetítettek előre sok jót. Innen nézve a Vándorszínészek kellemes meglepetés: kerek, szórakoztató – bár sokszor inkább csak jópofa –, magabiztosan rendezett film, Sándor legjobb filmje az 1983-as Szerencsés Dániel óta.
Azt hiszem, ennek a kritikának a legtöbb olvasója – beleértve magamat is – meg sem született, vagy legalábbis kisgyerek volt még, amikor Sándor Pál a klasszikus filmjeit készítette. Azokban az években vonult le a mások mellett Szabó István vagy Jancsó Miklós nevével fémjelezhető magyar újhullám, amelynek eredményeit a hetvenes években Sándor is átvette, de a klasszikus műfajokhoz közelebb álló, a szórakoztatásra nagyobb hangsúlyt fektető filmekbe igyekezett átplántálni a szubjektív elbeszélői hangot vagy a lírai, akár kifejezetten mesei irányba stilizált valóságábrázolást. Legismertebb, legtöbbek által szeretett filmje az 1973-as Régi idők focija, amelynek említése nem csak filmtörténeti fontoskodás, a Vándorszínészek ugyanis számos elemében emlékeztet a Garas Dezső főszereplésével készült klasszikusra.
Mindkét film egyfajta nosztalgikus, „békebelire” hangolt múltba vezet. A Vándorszínészek cselekményének idejét az egyik, a játékidő utolsó harmadában érkező, és ifj. Vidnyányszky Attila karakterét érintő poén alapján viszonylag pontosan be lehet tájolni, de fontosabb, hogy a történet még feudális viszonyok között játszódik, abban a magyar faluvilágban, amelyben a babonának, a mesének, a szép szavakkal előadott fikciónak még sokkal nagyobb jelentősége és vonzereje volt, mint varázstalan korunkban.
A mesei múlt és a kifakult jelen szembeállítása ismerős a Régi idők focijából is, hasonlóan a „kell egy csapat” jelmondatához. Garas Dezső focicsapatot toborzott, az új filmben Gáspár Sándor egy utazó színitársulatot tart egyben – nincs nagy különbség. Mindketten alapvetően jólelkű, de mániákus figurák, akik a szentnek tartott cél érdekében bármilyen áldozatra hajlandóak, és a környezetüket, szeretteiket is alárendelik az ügynek. Az ügy a Vándorszínészekben: eljutni Pestre, kőszínházban játszani.
A változás inkább ott látszik, hogy ezúttal a valódi főszereplő nem Gáspár igazgatója, hanem a társulathoz csapódó fiatal katonaszökevény. A legfontosabb tét az, mi történik vele: elkapják-e a zsandárok, felcsap-e színésznek, és összejön-e a társulat üdvöskéjével. A főhőst Mohai Tamás alakítja, akinek a Sándor Pál produceri felügyelete alatt készült, szörnyűséges Senki szigete után ez a második nagyjátékfilmes főszerepe, és most végre kijött neki a lépés. A Senki szigetében sem játszott gyengébben, mint itt, csak most valamirevaló történetet is írtak köré. Nem tűnik ragyogóan tehetséges színésznek, de jóképű, karizmatikus, megnyerő fiatalember, ide pedig ennyi épp elég, bár tény, hogy a festett szőke haja nem egy 19. századi vándorszínészhez, hanem egy 2018-as, józsefvárosi baristához illik inkább.
Ez a kis anakronizmus azonban alig zavaró, mert az a mesei hangvétel, amit Sándor már a nyitó narrációval megteremt, végig kissé elemeli a valóságtól a történetet. Persze a szereplők koszosak, rongyokban járnak és a sarat dagasztják, de egy kicsit azért könnyedebben veszik az életet és jobban érzik magukat, mint ahogy a korabeli, kiszolgáltatott és alacsony származású csepűrágókról képzelném. Ez persze a film együgyű, de kedves tanulsága miatt is van: színésznek lenni nehéz kenyér, de a leggyönyörűbb, legnemesebb hivatás.
A Vándorszínészek nem valami bonyolult film, akár nagyobb gyerekeknek is nyugodt szívvel ajánlható, a forgatókönyve viszont nagyon ügyesen építkezik. Noha valóban cél a múltbeli környezet nosztalgikusra hangolása, ezzel együtt leegyszerűsítése, azért érezhető, hogy az írók – a rendező mellett Péterfy Gergely és a 2016-ban meghalt Szekér András – alaposan ismerik a történet idejét. Különösen az elmúlt évek egyik legnagyobb hazai regénysikerét, a Kitömött barbárt jegyző Péterfy közreműködését éreztem fontosnak, például abban a jelenetben, amely egy össznépi fertőtlenítés ürügyén hozza össze a falu népét. Egyszerű, de logikusnak és reálisnak hangzó szituáció ez, és ilyenből akad még néhány a filmben.
Ennél azonban fontosabb, hogy a mellékszereplők, a társulat egyéb tagjai sem csak dísznek vannak a történetben, közülük több karakter bonyolult viszonyokat, saját, a háttérben kibontakozó cselekményszálat kapott. A Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter által játszott színész házaspár egy hosszú, kompromisszumokkal teli kapcsolat több oldalát is megmutatja, Kovács Krisztián kevés lehetőségből is képes felépíteni egy gusztustalan, mégis emberi figurát, ifj. Vidnyánszky Attila karaktere pedig a társulatvezető mániákus, túlpörgő alkatát tükrözi, csak éppen ő még lelkesebb, még jobban imádja a színházat. Aki látta már Vidnyánszkyt színházban vagy a Veszettekben, az tudja, hogy elképesztően intenzív jelenlétre képes, ezúttal néha szinte paródiába hajlik a felfokozottsága, de nagyon szerethető marad.
De nemcsak ő, szinte az összes szereplő rengeteget kiabál, hőzöng, átkozódik vagy deklamál, ezáltal a Vándorszínészek kissé olyan lesz, mint azok a népszínművek, amelyeket a filmbeli színitársulat előad a falusiaknak. Biztosan lesz olyan néző, akit ez a rendezői és játékstílus irritálni fog, de én jól mulattam rajta. És szerencsére nem mindenkinek kell alkalmazkodnia ehhez a hangnemhez, a női főszerepet játszó Martinovics Dorina érezhetően visszafogottabb, finomabb eszközökkel dolgozik, mint a többiek, talán emiatt is lesz ő a leghitelesebb, legvalóságosabb karakter. Martinovicsnak is volt már egy fontos filmszerepe, a Hurok, és ahogy abban, úgy ezúttal is nagyszerűen, magától értetődő természetességgel játszik – szívesen megnézném őt egy valódi filmfőszerepben.
A Vándorszínészek elég harsány film, egyszerű eszközökkel él, de az egyszerűsége indokolható, és teljesen egyértelmű, hogy nem az átgondolatlanság, hanem éppen, hogy tudatos koncepció húzódik mögötte. Családi szórakozásnak mondanám, és százszor inkább erre vinném el az unokaöcsémet meg anyukámat, mint a Valami Amerika 3-ra.
Vándorszínészek, 2018, 102 perc. 6,5/10
Borítófotó: Szlovák Judit
