Tízéves korom óta járok képregénybörzékre, és egy időben az ébren töltött perceim gyanúsan nagy százalékát töltöttem Pókember-füzetek olvasgatásával, a marveles szuperhősfilmeket viszont még én is unom. Érezzük itt a szuperhősöktől távoli Kelet-Európában is, hogy az utóbbi tíz-tizenöt év talán legfontosabb hollywoodi trendje a szuperhősfilmek felfutása. A 2010-es években pedig az is egyértelművé vált, hogy ennek a hullámnak az éllovasa egyetlen hatalmas vállalat, a Disney, amely kiszámított ütemben, egy bizonyításvágytól fűtött NAV-ellenőr precizitásával küldi moziba a soros Marvel-szuperhősfilmeket, úgy évi kettőt-hármat.
Gúnyos YouTube-videók százai készültek arról, hogy ezek a filmek mind egy rugóra járnak, ráérősen, középutas megoldásokkal elmesélnek egy klisés eredettörténetet, közben digitális trükköket látunk, és a végén leszakad valami az égből. Két éve azonban történt valami. A marveles szuperhősfilmek elkezdtek sokszínűbbek lenni. Ennek a változásnak a legfőbb oka pont egy olyan Marvel-szuperhős, akinek a kalandjaiból nem is a Disney/Marvel csinált filmet. Ő Deadpool, az antihős, aki annak ellenére tartott számot a nézők szimpátiájára, hogy folyamatosan embereket ölt, és közben prosztóságokat mondott. Szerintem a Deadpool kínosan humortalan film, de egyértelmű, hogy a hatalmas siker láttán a Disney is merészebben mert változtatni saját kidekázott szuperhősfilmes receptjén.
Új műfajokat hoztak be a képbe: a Hangya a piti bűnözőkről szóló gengszterfilmet, a Logan a westernt, a Galaxis őrzői és a Thor: Ragnarök a fantasztikus közegbe ágyazott vígjátékot idézte meg hol érintőlegesen, hol határozottabban. A most bemutatott Fekete Párduc viszont nem műfaji szempontból, hanem hősábrázolását és részben a megcélzott közönségréteget tekintve újít a sablonokon. A Marvel filmjei persze mindenkihez szólnak, még a kelet-európaiakhoz is, a Fekete Párduc elsősorban mégis a fekete büszkeség filmje, és az afroamerikai közösségnek fog igazán sokat jelenteni.
A karaktert eleve a fekete polgárjogi mozgalmak hívták életre. A társadalmi folyamatokra mindig érzékenyen reagáló, teljhatalmú író-szerkesztő, Stan Lee a hatvanas évek közepén látta elérkezettnek a pillanatot egy fekete szuperhős kalandjainak elindításához. Lee gyakori alkotótársa és minden idők egyik legjelentősebb képregényrajzolója, Jack Kirby pedig örömét lelhette a sci-fi motívumokkal felturbózott népi afrikai látványelemek kidolgozásában. Persze a koncepciót, különösen annak vizuális részét áthatja némi rasszizmus, amiből a 2018-as filmbe is jutott egy kevés – az alkotók gátlástalanul vegyítik különböző afrikai országok vizuális kultúrájának elemeit, hogy önálló arculatot adjanak a sosemvolt afrikai nemzetnek, Wakandának.
Wakanda királya T’Challa, a Fekete Párduc (Chadwick Boseman), akinek, mint elődeinek a trónon, legfontosabb feladata, hogy fenntartsa hazája imázsát a nemzetközi közösség előtt. A wakandaiak ugyanis azt hazudják, hogy Wakanda szegény afrikai ország, holott csak náluk bányászható a világ, de talán az egész univerzum legerősebb fémje, a vibránium, amelynek értő felhasználásával Wakanda teljes titokban technológiai nagyhatalommá is vált. Egyébként Amerika Kapitány pajzsa is ebből az anyagból készült, de ezt nem mondják a filmben, csak azért tudom, mert sok szuperhősképregényt olvastam.
A Fekete Párduc fő konfliktusát az adja, hogy T’Challa nem is túl távoli rokona előkerül a múltból, hogy magának követelje a trónt. Killmongert – a magyar szinkronban Koncolónak hívják – Michael B. Jordan alakítja, Ryan Coogler rendező fétisszínésze, nagy érzelmi átéléssel és Danny Brownra emlékeztető szénaboglya-rasztákkal. Az ő alakítása tűnt a legszórakoztatóbbnak, de a filmben majdnem az összes fontos fekete színész játszik a mai hollywoodi mezőnyből, a Denzel Washingtonhoz vagy Will Smith-hez hasonló nagy sztárokat kivéve, akiknek itt nem is lett volna sok keresnivalójuk. De a James Brownról szóló életrajzi filmből ismert Bosemanen kívül itt van Daniel Kaluuya a Tűnj el!-ből, Lupita Nyong’o a 12 év rabszolgaságból, Sterling K. Brown az American Crime Storyból, és Forest Whitaker az összes létező filmből, ahová kellett egy szuszogó, nagydarab fekete férfi, és elég sok ilyen film készült az utóbbi években.
Mindennek szimbolikus üzenete van: a filmes fekete közösség előlép, és megmutatja magát egy olyan produkcióban, ami a legnépszerűbb mainstream része. Márpedig a fősodornak ezen a szintjén először beszélnek az utóbbi évek fekete polgárjogi eredményeiről. A Black Lives Matter mozgalom jelmondatai pedig magától értetődően simulnak be abba a történetbe, amely végső soron ugyanazt a Martin Luther King és Malcolm X szembenállásával leírható konfliktust eleveníti föl, mint egy másik Marvel-képregény a hatvanas évekből, az X-Men.
Éppen ezért nem is számít igazán, hogy a cselekmény a hasonló szuperhősfilmekben szokásos sémák szerint alakul, vagy hogy ezúttal is ki lehetett volna vágni még tíz percet a moziba küldött változatból. A lényeg itt a reprezentáció, a szónak nem is a médiakutatók által használt értelmében, hanem úgy, ahogy az utcákon értik: hogy ezek az emberek kiállnak mindenki elé, és megmutatják, hogy jelen vannak, és számolni kell velük. Ezért csinálta Kendrick Lamar a film zenéjét. Ezért rendezte Ryan Coogler, aki már az előző filmjében, a Creedben is egy fehér mítoszt, a bokszoló Rockyét színezett át feketére.
Fekete Párduc (Black Panther), 134 perc, 2018. 7/10
