Kultúra

Az amerikai álom nem jár csúnya, buta trampliknak

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2018. 02. 01. 17:37

Már ha nem az elnökről beszélünk, ugye. Az Én, Tonya nem sportfilm, nem szerecsenmosdatás, de a sportdiplomáciáról és a bántalmazásról azért egész sokat megmutat.
Korábban a témában:

Az Oscar-jelölések másnapján pár éve rendre felbukkannak a weben a jelölt filmek úgynevezett őszinte plakátjai. Pikírt, szarkasztikus, és néha csodálatosan találó címekkel és/vagy szlogenekkel, rátapintva a filmek elevenére és a filmplakátos klisékre egyaránt. Így például A Pentagon titkai az Oscar-csali címet kapta, a gyönyörű Szólíts a neveden pofátlan szójátékos címe – Under The Tuscan Son – mellett a tipikus kritikusi idézetek helyére három felkiáltást tett a feledhetetlen őszibarackos jelenetről, és úgy általában egészen elmés megoldások születtek. A legjobban talán mégis az Én, Tonya plakátja talált be, kevésbé a Taylor Smith-áthallásos cím miatt, mint inkább a kritikusi idézet helyére tett mondattal: „The spousal abuse black comedy America need right now”, azaz „A párkapcsolati erőszakról szóló fekete komédia, amire Amerikának most szüksége van”. Ez a mondat ugyanis megragadja azt is, amiről az Én, Tonya valójában szól, és azt is, hogy mi a gond vele.

//www.theshiznit.co.uk/feature/if-2018s-oscar-nominated-movie-posters-told-the-truth.php
Fotó: The Shiznit

A Tonya Harding-sztori óriásit szólt annak idején, és csak azért nem szólt nagyobbat, mert aztán hamarosan találtak jobb, nagyobb, szaftosabb gumicsontot az emberek – de így is, az amerikai közélet egyik máig emlegetett esete volt a Nancy Kerrigan elleni támadás, és úgy általában Tonya Harding mint jelenség. Tonya menni is épphogy megtanult, amikor anyja, a gyerek unszolására, elvitte egy korcsolyaedzőhöz, és a maga ellenállhatatlan stílusában meggyőzte, hogy az foglalkozzon a kislánnyal, akiről hamar kiderült, hogy őstehetség, el is kezdte hozni szép sorjában az eredményeket. Persze, hogy hozta, ugyanis apu hamar lelépett a horrorfeleség mellől, ezzel Tonya elveszítette az egyetlen embert, akitől emberi hozzáállást tapasztalt, anyja pedig nyilvánvalóvá tette, hogy az egyetlen dolog, ami érdekli őt a lányából, hogy mennyi és milyen színű érmet tud összekorcsolyázni.

Ezzel az alappal nem meglepő az sem, hogy Tonya beleszeretett az első fiúba, aki udvarolni kezdett neki, és alig nagykorúan jött az ásó-kapa-nagyharang is. Pontosabban ásó és kapa helyett inkább csak kisebb konyhai szerszámok, azokat ugyanis sokkal könnyebb párkapcsolati erőszakra használni, ami hamar mindennapossá vált Tonyáék házasságában. A lány persze közben korcsolyázott, ám hiába a kiváló adottságok, a hibátlan gyakorlatok, az első női tripla axel, a zsűri folyamatosan lepontozta Tonyát: a korcsolyázó lányoktól ugyanis légies tündérszépséget vártak, ő viszont az összes mese közül legfeljebb A rút kiskacsára emlékeztette a pontozókat, túl izmos volt, túl pirospozsgás, túl kócos, ráadásul balhés, white trash családból. És aztán még jött a Kerrigan-incidens is.

Fotó: Vertigo Média

Craig Gillespie műfajválasztását sokan kritizálják, szerintem viszont egészen hibátlan ötlet ál-dokumentumfilmes fekete komédiában mutatni meg ezt a történetet, ami minden ízében olyan groteszk, hogy hallatán Örkény is elégedetten csettintett volna, ha megéri. Hiszen azt, hogy pontosan hogy történt ez a megátalkodottságában is szánalmasan béna támadás és mi volt a hátterében, azt így évtizedekkel később nem is lehet kideríteni, de nem is biztos, hogy kell, és Gillespie nem is erre vállalkozik. Így a fekete komédia zsánere nagyon szolgálja azt, hogy elemeljük a történteket magunktól és átérezzük az egésznek a tragikomikus jellegét. Másfelől pedig adott egy rakás kínos, buta, az élethez szükséges megoldási mechanizmusoknak tökéletesen híján lévő ember, mind az a fajta eredendő lúzer, aki bármihez nyúl, az előbb-utóbb látványosan, nagy robajjal összedől. Ráadásul mind annyira komikusan sztereotipikusak, mintha a mai magyar internet legmélyebb bugyraiból testesültek volna bele a valóságba. Ezek az arcok szinte kiáltottak az áldoku formáért, főként, hogy rendelkezésre állt tőlük egy halom valódi nyilatkozat, amiből lehetett meríteni – és a film végén bevágni néhány részletet, csak hogy érezzük, hogy bármennyire is hihetetlen, ezek a figurák nem egy kiváló fantáziájú zseni pikírt agyszüleményei.

Persze nem lehet kihagyni a film megítélésből az alakításokat, mert tényleg egészen fergetegesek Margot Robbie-val az élen, de a film mégis akkor üt igazán nagyot, amikor megértjük, hogy te atyavilág, ezek a figurák tényleg léteztek, így, ahogy látjuk őket. Tényleg léteztek mind, az anya, aki nem ismerte a különbséget a szeretetreméltóság és a teljesítmény között, és aki olyan mélyre ásta magában a szeretetet, hogy három percre sem bírta elviselni, ha a felszínre tört. Létezett a férj, akinek annyira zéró közeli készlete volt arra, hogy saját feszültségét az erőszakon kívül bármire használja, hogy még a védelmezést is csak az erőszak eszközeivel tudta értelmezni. Létezett a testőr, aki az egész film legkomikusabb, legbizarrabb, tényleg-nem-hiszed-el-hogy-létezik alakja – pedig erős volt a verseny –, aki olyan, mintha a Mindmeghalunk blog válogatott idiótáit egy, valóban létező emberbe gyúrták volna össze, ráadásul olyan sötét, hogy csak a túlfejlett amerikai szociális háló révén maradhatott életben. A film mindannyiukat úgy exponálja, hogy megtartja az emberi minimumot, nem fokozza tovább a karakterek eleve meglévő kínosságát, mint a valóságshow-selejtezők, hagyja önmagában hatni azt.

Fotó: Vertigo Média

Így aztán nem értem azokat a hangokat, akik arról beszélnek, hogy micsoda dolog az, hogy ez a film rehabilitálni akarja Tonya Hardingot, akit pedig a hatóság is elítélt végül, bűnös, és kész. A rendező ugyanis nem tesz ilyet, egyszerűen annyit tesz, hogy megmutatja az események elérhető összes oldalát, amiből nem kettő van – és ez bőven elég, hogy felbosszantsa azokat, akik önnön jóemberségük védelmében csak szeretnének teljes lelki nyugalommal ítélkezni azok felett, akik bűnösségükkel kontrasztot adnak az ő vélt jóságuknak.

Harding személyében ugyanis itt van egy őstehetség, aki emberileg hozott minimum megkérdőjelezhető döntéseket, aki imád hárítani, hát persze: valódi gyerekkor és értelmezhető szülői minták híján huszonpár évesen is gyerek, aki egyszerűen nem tanulta meg, mi az a felelősségvállalás. Ezért olyan megrendítő, amikor arra ítélik, hogy nem korcsolyázhat többé: ott egy gyerek először szembesül a tettei következményeivel, először veszik el tőle az egyetlen, imádott játékát, amiben sosem csalódott. Miközben ott van az elhagyott gyerekek fájdalma, és főként ott van a DNS-be épült bántalmazás is, amit igenis tilos, de minimum érzéketlenség lenne kivonni a képletből. A rendező pedig jó érzékkel mutatja meg a szereplői elesettségét, ugyanakkor azt is, hogy saját felelősségük sem elvitatható, és a szánalomra méltóságuk nem oldozza fel őket.

Fotó: Vertigo Média

Azt már jóval nehezebb megítélni, hogy hogyan teljesített Gillespie az erőszak bemutatásakor. Tonya életében a bántalmazás gyakorlatilag folyamatos: ha csak a tényeket nézzük, és ha ez egy másfajta felütésű film lenne, nem végigröhögnénk, hanem végigsírnánk. Ugyanakkor a film a párkapcsolati erőszakot is ugyanabban a hangnemben mutatja meg, mint a történet egészét, amivel csak az a gond, hogy nagyon vékony az a pengeél, amin ilyen formán táncol: a feleségét megsebesítő férfi a bántalmazás helyzetében is ugyanaz a groteszk nyomi, mint a film többi részében, akkor most az erőszakot relativizáltuk, vagy… nehéz ügy. Ezért talált be a cikk elején említett őszinte plakát: az Én, Tonya nem rehabilitál vagy feloldoz, sokkal inkább arról kérdez – nem állít! – dolgokat, hogy mi történik az amerikai álommal a látszat, a tudatlanság, az erőszak és a felelősséghárítás légkörében. Ami a Trump-érában zavarba ejtően érvényes kérdés.

Én, Tonya (I, Tonya) – 2017, amerikai fekete komédia, 120 perc – 8/10

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.