Pappa Pia
Sokan egyből azt mondanák, hogy ez nem csalódás, mert tudtuk, hogy gagyi lesz, de feltételezésem szerint magyar filmes szerző nemigen drukkol magyar film ellen, rendszer ide vagy oda, alapvetően szeretnénk minden hazai filmnek örülni. Így aztán, bár valóban, az előjelek – kezdve a honi filmgyártás legrosszabb filmcímével – valóban nem voltak meggyőzőek, azért drukkoltunk, hogy a Pappa Piával kapjunk egy kedves-vicces, könnyed zenés közönségfilmet, mint, mondjuk, a Made in Hungária volt. Hát, nem jött össze.
Az alapanyaggal az egyébként zömében színvonalas szereposztás sem tud mit kezdeni, a dalok nem működnek, a cselekmény teljesen véletlenszerű, és még sorolhatnám. Ez a mozi Ami azért valami, tekintve, hogy ez a százöt percnyi szellemi kútmérgezés úgy kezdődik, hogy Korda Gyuri bácsi, miközben klipet forgat a Dunán, észreveszi az arra jet-skiző Vajna Tímeát, motorcsónakkal utána indul a vízbe zuhant Klárikát maga után húzva, közben pedig az Egy dunaparti csónakházbant énekli.
A fehér király
Az átlagnéző talán nem is tudott ennek a filmnek az elkészültéről, és kétségtelen, hogy nem ez volt az év hype-olt blockbustere, de épp ezért fontos rögzíteni, hogy milyen fájdalmasan elrontották Dragomán György fergeteges regényét. A szerző a magyar kortárs irodalom kevés nemzetközi exportsikereinek egyike, neve jól cseng Európa-szerte, és hatalmas dolog, hogy nagy költségvetésű, nemzetközi film készül a művéből. Épp ezért kár, hogy ennyire vértelen, épp a lényeget kihagyó lett a feldolgozás, a felfestett világ nem kézzelfogható, ugyanúgy lehetnénk az 1950-es években, mint száz évvel később.
A diktatúra nyomasztása nem egyértelmű, nem ismerjük meg ennek a világnak a mindennapjait, a történetnek pedig se füle, se farka. Az már csak hab a tortán, hogy a könyv címadó momentumát sikeresen kihagyták a filmből, ahogy az is, amikor a Trónok harcából ismert Jonathan Pryce szájába adnak egy Trónok harca-parafrázist.
A kör
Dave Eggers azonos című könyve, ha nem is egy Man Booker-díjas regény, de kimagaslóan erős zsánerkötet, melyben a technológia utópiája és disztópiája egymásba mosódik, gyakorlatilag fogyasztói diktatúrát és a privátszféra tökéletes felszámolását hozva magával, emberek tragédiáját hozza el, és még ez sem vezet megértésre, a szedált lájkkultúra erősebb, mint a józanész. Ehhez képest a filmben a karakteres, rejtélyes ellenforradalmárból egy tutyimutyi balféket csináltak, a karakán és autoriter techvezérből egy könnyedén átverhető idiótát, a főhősnőből, aki a regényben épp azt jelképezte, ahogy megeszi az agyunkat ez a világ, forradalmárt.
De ha még a könyvet nem is olvasta valaki, s így nem tudott csalódni a teljesen kivéreztetett alapanyag miatt, akkor is, önmagában is fájdalmasan rossz volt ez a film, súlytalan és tartalmatlan, ahogy egy félművelt tini csinálna rejtelmeskedő thrillert a techvilágról. Külön csalódást keltett, hogy mindezt úgy sikerült ennyire elrontani, hogy a pénz pedig bőven megvolt a projektre, három nagy nevet, Emma Watsont, John Boyegát és Tom Hankst is sikerült behúzni a filmhez, ám a forgatókönyv silánysága őket is lerángatta a saját színvonalára. És hát a pénztáraknál is kiábrándítóan sikertelen volt a film.
A Setét Torony
Az év egyik legjobban várt mozijából lett az év egyik legnagyobb csalódása. Miközben Stephen Kingnek igazi reneszánsza van az utóbbi években – és lesz várhatóan még pár évig –, az egyik főművének tartott Setét Torony-sagát sikerült a lehető legkevesebb tisztelettel kezelni.
Eleve kérdéses volt a döntés, hogy egy ekkora regényfolyamból, ami ráadásul még King műveihez képest is kiemelkedően sokrétű, kiválasztottak egyet, aztán azt úgy-ahogy, összecsapva, durva vonásokkal felvázolva odaokádták a vászonra, hogy akkor ez lesz „A” Setét Torony-film, ossza be szépen a kedves publikum. Aztán szépen el is rontották – mondom ezt úgy, hogy én még a filmet kevésbé rühellő nézők között voltam, én pusztán csak fájdalmasan közepesnek értékeltem a filmet, ami nélkül nagyon jól meglett volna a könyvalap is, a nézők is, de még Hollywood is. A film ugyanis elpazarolta két nagyszerű színész erőforrásait, ráadásul hiába, mert a film még a jegypénztáraknál sem tudta hozni, amit vártak tőle.
Egyenesen át
Ez a darab gyakorlatilag filmtörténelem. Borítékolható, hogy még évekig fogjuk emlegetni, mint a filmtörténet legrosszabb remake-jeinek egyikét. Pedig itt még csak nem is arról van szó, hogy nem lett volna jó ötlet újrázni egy közel harmincéves mozit, az azóta eltelt években bőven változott annyit a világ, hogy simán lehetett volna egy friss, mai verziót kreálni Kiefer Sutherlandék halálközeli kísérletezéseiből. Ehhez képest amit kaptunk, az egy erőltetett, nem ritkán fájóan buta, még gyakrabban teljesen légből kapott fordulatokkal sokkoló rettenet, melyben a következetesség egyetlen nyoma, hogy a párbeszédek is ugyanolyan valószerűtlenek, mint az események. Az év egyik súlyos mélypontja.
Hóember
Szegény, szegény skandináv krimi. Amekkora sikertörténet lehetett volna a Jo Nesbø kötetéből adaptált thriller, olyan nagyot rúgott az egész zsánerbe végül a produktum, ami nélkülözött mindent, amiért a könyveredetit szerettük. Ahogy kollégám fogalmazott, itt
a legnagyobb áldozat leginkább maga a néző,
a filmben pedig az igazán sokkoló elem nem a brutális bűnténysorozat, hanem az elképesztő sablonosság, következetlenség és fantáziátlanság, amelybe a film belefojtja Jo Nesbø 2007-es bestsellerét. Pedig a stáb amúgy kifejezetten erős, tele Oscar-jelölt forgatókönyvírókkal, kimagasló tehetségű rendezővel, és Michael Fassbender, Charlotte Gainsbourg vagy J.K. Simmons jelenléte sem másodlagos, mégis, a végeredmény fájdalmasan gyenge lett.
Az Igazság Ligája
Hát, ez is eljött, vártuk, drukkoltunk, reménykedtünk – és koppantunk. A Wonder Woman után volt némi esélye, hogy a DC filmek is megéreztek valamit abból, hogy merre is kellene kormányozni ezt a hajót, ám Az Igazság Ligája meg sem tudta közelíteni az amazon sikerét. Főgonoszként ismét egy olyan alakot kapunk, aki csak azért gonosz, mert gonosz, a sztori egyszerű, mint a bot, a karakterek sem brillírozzák agyon magukat, és a látvány is kínos néhány ponton. A film a korábbi DC-moziverzum termékeivel összehasonlítva lehet csak jó (kivéve a Wonder Woman), önértékén viszont kifejezetten gyenge, százszor látott sablonokat öklendez fel.
A múmia
A 90-es évek végének egyik epic trashklasszikusát remakelni nem kell félnetek, jó lesz. Gondolta a stúdió, aztán jaj, mi lett a vége. Ez a film eredendően sem ígért túl sokat, viszont cserébe még azt sem hozta, mi több, olyan kínosan gagyi lett, hogy azon zokogni lenne kedve a jobb ízlésű publikumnak, ha nem röhögne épp tele szájjal azon a híren, hogy ez a filmnek nevezett izé a stúdió szándéka szerint éppen univerzumot alapítana.
Merthogy ez a helyzet: ez a mozi nem éri be azzal, hogy könnyed kalandfilm-remake, esetleg feleslegesen moralizáló horror legyen, hanem a Universal majdani monstre szörnyes-szuperhősös univerzumának alapjait hivatott lefektetni. Végül is le is fekteti: bele a szarkofágba. A 99-es alapfilm humorának nyoma sincs, meg úgy általában értéknek se sok, de persze a nép áradt a filmre, noha annyira azért nem, mint azt a gyártók szerették volna.
Valerian és az ezer bolygó városa
Luc Besson húsz évvel azután, hogy betört az űroperák világába, megvalósíthatta régóta dédelgetett álmát: a Valerian és Laureline képregény iránti kamaszkori rajongását most egész estés, hiper-szuper látványos, CGI-jal gazdagon meglocsolt filmmé gyúrta. Csak éppen sajnos elfelejtette azt az apróságot, hogy ha nem formálja át a műfajhoz jobban illeszkedő anyaggá. Így például a párbeszédeknek nem ártana úgy hangozniuk, mint amit legalább közel realisztikus figurák követnek el, és nagy szükség lett volna arra is, hogy a film mondjon is valamit azon túl, hogy nahát, mire képesek ma már a vizuális effektek. Összességében kiábrándító eredmény, pedig nagyon vártuk.
Baywatch
A Baywatchtól nem vártunk sokat, de tényleg. Legyen valamennyire vicces, valamennyire izgalmas, szórakoztasson, legyenek benne szép emberek, festői partok, kész, passz. De még ez sem jött össze: az események teljes képtelenséggel potyognak egymásra, minthogy sajnos az összeokádott krimiszál is csak bezavar a farokméregető vízimentőknek, és mindez olyan fájdalmasan gyermeteg humorral került a vászonra, ami tökéletesen hülyének nézi a nézőjét. Így aztán nem is csoda, hogy a közönség sem tódult ezerrel a pénztárakhoz: amellett, hogy gyenge lett, a film még a bevételi elvárásokat sem teljesítette: a 40 millió dolláros nyitóhétvégét, amit vártak tőle, meg sem közelítette, pedig ez pont egy ötnapos hosszú hétvége volt.
+ 1 helyett + végtelen
És az eddigieken felül vannak a filmek, amelyek még azt sem tudták elérni, hogy csalódást keltsenek: minthogy pontosan tudtuk, hogy rémesek lesznek már az első promóanyagok, vagy éppen a tradíció alapján. és a briliáns kettes körüli értékelés már így is egy előrelépés, minthogy hetekig konkrétan 0 %-on állt a film a Rotten Tomatoes-on, és a legrosszabb 2017-es filmeket sorjázó listákon minimum dobogós, de a legtöbbször az élen áll.
Nincs ez másként A sötét ötven árnyalatával sem, a zsibbasztóan rossz alapregények után nem vártunk túl sokat, és ha ebből indulok ki, az eddigi két Ötvenárnyalat-filmet még jónak is mondhatnám, minthogy az értékelhetetlen regényeknél még így is nagyságrendekkel jobbak – ám ez nem elég még egy kettes alához sem. Ami rejtély, mert azért a „szép emberek pajzán szexjátékai”-témában van alapanyag, különös szakértelem és érzék kell ahhoz, hogy ebből a kiindulópontból ennyire ne érkezzen meg sehova a végtermék. Szerencsére még jön belőle a harmadik rész, nehogy nyugtunk legyen.
Apropó további részek, a szintén borítékolható színvonalú Transformers – Az utolsó lovag is egy sokadik egy olyan szériából, amiből a feleennyi is több lett volna az indokoltnál, és ami még ennél is nagyobb baj, hogy nem merünk hinni abban, hogy ennek a szériának valaha vége lesz. De a lista ezen pontjához kerülhetne a Fűrész aktuális része is, ami olyan borzalmasan pocsék volt, hogy adja magát a szöveg, hogy ugye, ennél még az is jobb élmény, ha lemetéljük saját lábunkat.
Ezzel együtt könnyen lehet, hogy kihagytuk a legrémesebb filmet az évből, vagy éppen felkerült az olvasó személyes kedvence – a kommentekben lehet kulturált stílusban egymás, avagy a szerző torkának esni.
