A Netflix december elsején indult, természetfeletti drámasorozatát folyamatosan a Stranger Thingshez hasonlítják, és tényleg kézenfekvő hasonlat, de mégsem stimmel igazán. Vannak ugyan egyezések a sztoriban, de a Dark messze nem egy Stranger Things-kópia, és ugyan eredetinek tényleg nem lehet nevezni, ez ugyanúgy igaz a bevallottan popkulturális szivacsként működő Stranger Thingsre is. Ráadásul a Dark egy másik szempontból tényleg egyedi: ez a Netflix első, saját gyártású, német sorozata.
Ez azoknak, akiknek a “német sorozat” évtizedekig a Schwarzwaldkliniket és a Két férfi, egy esethez hasonló krimiket, no meg a Cobra 11-et jelentette, már önmagában szokatlan lehet, márpedig a Dark kedvező visszhangot kapott az angolszász médiában is, és egyébként is minden jel arra mutat, hogy egyre több hasonló, nemzeti gyártású sorozat kerül majd a nagy streamszolgáltatókra. De a németek egyébként is szintet léptek az utóbbi években, hiszen a Dark már nem az első, nemzetközi figyelmet kapó sorozatuk. Elsőként a Deutschland 83 című hidegháborús kémsorozat (nálunk Volt egyszer két Németország címmel sugározta az RTL) törte át a falakat tavaly év elején, most ősszel pedig a Sky és a német köztévé, az ARD közös sorozata, a nálunk az HBO-n látható Babilon Berlin mutatott példát a nemzetközileg is versenyképes német sorozatra. A minden idők legdrágább, nem angol nyelvű sorozataként emlegetett Babilon Berlint januártól a Netflix fogja sugározni a tengerentúlon is, mi viszont már az amerikaiak előtt is rácsodálkozhattunk arra, milyen jól működik a húszas évek végének forrongó Berlinjét feltámasztó sorozat.
Most pedig itt van a Dark, Baran Bo Odar és Jantje Friese sorozata – ők korábban a Who Am I – Egy rendszer sincs biztonságban című filmet jegyezték közösen, Odar pedig az idén Jamie Foxx főszereplésével bemutatott Álmatlanságot rendezte. Itt viszont a teljes sorozat az övék, és nem is tesznek semmi engedményt a nemzetközi közönségnek, a Dark ugyanis egy német sorozat, német színészekkel, a sztori pedig egy fiktív német kisvárosban, Windenben játszódik: van ugyan egy Winden im Elztal nevű kisváros a Fekete-erdőben, de itt a hasonlóságok véget is érnek, már csak azért is, mert a filmet Berlin közelében forgatták. Az alkotókat egyébként saját gyerekkoruk és a csernobili atompara ihlették meg, melyet különböző német kisvárosokban éltek át iskolásként, nem véletlenül játszódik a Dark egy része 1986-ban, mint ahogy az sem véletlen, hogy kulcsszerepet játszik benne a Winden melletti atomerőmű is.
Igen, egy szögesdróttal körbevett, szigorúan őrzött, titkos bázisra kell gondolni, amihez hasonló tényleg volt a Stranger Thingsben, mint ahogy itt is egy (majd később több) gyerek eltűnése jelenti a cselekményben a fő szálat, és a Dark is visszaréved a nyolcvanas évekbe. Csakhogy a hasonlatok itt véget is érnek, hiszen a vicces és jópofa nosztalgiatrip Stranger Thingsszel szemben a Dark a címéhez méltóan egy nyomott atmoszférájú, időutazásos családi dráma, amelynek az összes főszereplője traumákkal terhelt, megviselt vagy éppen összetört ember, és annak megfelelően is viselkedik. Itt nincsenek cukipofa kissrácok, hanem még a gyerekek is rosszindulatúak és ellenszenvesek, és nagyjából minden szereplő titkol valamit, ha nem éppen sötét foltok vannak a múltjában.
A sztori 2019-ben indul, amikor egy 15 éves fiú, Erik Obendorf eltűnése foglalkoztatja A Város, Ahol Soha Nem Történik Semmi lakóit, ráadásul nem sokkal utána nyom nélkül eltűnik Mikkel, a rendőr Ulrich Nielsen 11 éves fia is, ugyanakkor találnak is egy holttestet, de egy ismeretlen fiúét. Eközben rejtélyes áramkimaradások és tömegesen elpusztuló madarak és birkák erősítenek rá a természetfeletti erők jelenlétére, és ha ez még nem lenne elég, a főszereplő családokról is kiderül fokozatosan, hogy az életük és a múltjuk is több szálon összekapcsolódik. Arról nem is beszélve, hogy többen is emlékeznek rá, hasonló dolgok már történtek egyszer a városban, 33 évvel korábban. A Dark alaptónusát az is megadja, hogy rögtön egy öngyilkossággal indul, de vannak még hűtlenséggel súlyosbított házasságok és számos rejtett feszültség, melyek csak a cselekmény előrehaladtával derülnek ki.
A felénél tartva annyi már látszik, hogy rafináltan felépített, izgalmas és szépen megcsinált sorozat a Dark, mely egy kicsit ugyan a szánkba is rágja a központjában álló időutazásos elméletet, de nem hagy kétséget afelől, hogy a sorozatban minden mindennel összefügg, és semmi nem történik véletlenül. Ezért egy percig sem aggódnék amiatt, hogy a végére még több kérdésünk lesz, amennyi az elején volt, mint ahogy történt ez például a Les Revenants (Visszajárók) esetében. Nem véletlenül említem ezt, ugyanis a Dark sokkal több hasonlóságot mutat ezzel a francia sorozattal, mint a Stranger Thingsszel – a hangulatát tekintve mindenképpen -, ám a Visszajárókról sajnos az ígéretes indítás után kiderült, hogy valójában nem tart sehová, a Dark esetében azonban ettől nem kell félnünk. Közösek viszont bennük a festői szépségű képek, melyek hatásosan segítenek rá az amúgy sem túl vidám hangulatra.
Ettől még a Dark esetében sem felhőtlen az összkép: a legbosszantóbb a túlzásba vitt hatásvadászat, a drámai lassításoktól kezdve a felesleges és steril kísérőzenékig (a kihagyhatatlan búslakodó folkénekesnő a skandináv krimik eredendő bűne). Ott van aztán a disszonáns és sokszor találó filmzene, a baljóslatú effektekkel, utóbbiakkal azonban olyan gyakran élnek az alkotók, hogy egy idő után immunisak leszünk rájuk, és mégis miért ne lennénk, amikor már századszorra hinnénk, hogy BUMM, ITT VALAMI SÚLYOS DOLOG TÖRTÉNIK, de közben csak egy szereplő néz szomorúan. Egy ilyen természetfeletti sorozaton, vagy ha úgy tetszik, mesén pedig lehet, hogy nem fair hiteles karaktereket számon kérni, de a legtöbb szereplőről valahogy nehéz elhinni, hogy tényleg létezik és ugyanabban a világban, amiben mi, pláne, hogy semmi egyéb nem derül ki róluk, csak ami a sztorihoz okvetlenül kell.
De ettől még maga a sorozat működik, és tényleg erőltetett a kritikákban olvasható hasonlatok nagy része, úgymint a “Stranger Things felnőtteknek” vagy “Németország válasza a Stranger Thingsre”, és nemcsak azért, mert a forgatókönyv már az amerikai sorozat bemutatása előtt készen volt. Egyszerűen mindkét sorozat alkotói jó érzékkel nyúltak a műfaj kliséihez, a nyolcvanas évek-nosztalgia pedig sokkal régebb óta jelen van: a már említett Deutschland 83 vonzerejéhez ugyanúgy hozzájárultak a korabeli szintipop slágerek, akárcsak az időutazós rokonfilm, a Donnie Darkóéhoz.
A Dark tényleg nem talál fel semmi újat, viszont a kevés olyan európai sorozat egyikeként képes arra, hogy nézők millióit ültesse tíz rész erejéig a képernyő elé szerte a világon, és jelentsen felfrissülést új arcokkal és egy frissnek ható sztorival. Ha nem vigyázunk, már egy rész után azon kapjuk magunkat, hogy mindenáron tudni akarjuk, mi az isten történik ezekkel a nyomasztó emberekkel, és addig nem nyugszunk, amíg a végére nem járunk.
A Dark 10 része a Netflixen látható, angol és német felirattal, 7/10
