Ön jegyzi a Terápia című HBO sorozat izraeli eredetijét, a BeTipult. Látta a magyar változatot?
Igen, bár csak idefelé a repülőgépen. Nagyon tetszett, remekül néz ki, az eredeti történetszálak nagyon jól sikerültek, és úgy érzem, hogy az egész mély lélektani hozzáértéssel és pontossággal készült. Kicsit meg is lepett – talál előítélet, de nem tudtam, hogy a pszichoterápia mennyire népszerű Magyarországon, mennyire része a kultúrának.
Valójában a sorozat egyik érdeme éppen az, hogy felhívta a figyelmet arra, hogy terápiára nem csak furcsa őrültek járnak, Magyarországon nagy szükség volt erre.
Gábor (Krigler Gábor, a magyar HBO saját gyártású sorozatainak showrunnere) említette ezt. Ez az egyik legizgalmasabb visszajelzés, amit a sorozatról kapok világszerte, hogy segített felhívni a világot erre a területre, és eltörölni azokat az előítéleteket, amelyek a terápiával kapcsolatban voltak a fejekben.
Cél volt ez?
Abszolút. Azt gondolom, hogy a nagyvárosokban viszonylag rendben van, ha valakiről úgy tudjuk, pszichológushoz jár, ám ha kicsit elmozdulunk a periféria felé, azt látjuk, Izraelben is, hogy ez a téma olyasmi, amiről nem szeretünk beszélni, és kissé szégyelljük miatta magunkat. Így aztán persze, nagyon fontos volt nekem, hogy segítsek vele azoknak az embereknek, akik terápiára járnak – és bejött. Izraelben például azt is kikutatták, hogy a sorozat hatására többen mentek el pszichológushoz, és kiderült az is, hogy felment a terápia ára a sorozat miatt – természetes, hogy örültem ennek. Ugyanakkor az is ugyanilyen fontos volt, hogy megmutassam, a pszichológus sem holmi üres lap, neki is megvannak a maga érzelmei, vágyai, néha dühös, néha nem kedveli a páciensét.
Hogyan jött az ötlet?
A terápia mindig fontos része volt az életemnek, tanultam is pszichológiát, mielőtt filmszakra mentem, illetve páciens is voltam már nagyon fiatal koromtól kezdve. Először tízévesen jártam terápiára, aztán tizenhat évesen, aztán többször az életem későbbi szakaszaiban is, egészen napjainkig. És mindig úgy éreztem, hogy nem igazán jól mutatják meg a terápiát a filmekben. Eszközként használják, vagy viccet csinálnak belőle, vagy ezzel próbálnak történetet mesélni, de nem mutatják be a lényegét. Említhetnénk Woody Allen filmjeit vagy a Maffiózókat, ami talán a világ legjobb sorozata, mégis, a terápiás ülések benne közel sem reálisak. Ezért volt például az egyik legelső döntésem a sorozattal kapcsolatban, hogy minden epizód egy terápiás ülést mutasson meg vágás nélkül, harminc percben, hogy megmutassam a terápia valódi természetét, és hogy ez időigényes. Nem tudod két perces vágásban megragadni a terápia esszenciáját.
Mik voltak a kulcsdöntések, amiből nem volt hajlandó engedni?
Legelőször is az említett keret, hogy negyvenöt vagy harminc percben megszakítás, timelapse vagy flashbackek nélkül két ember valós idejű párbeszédét fogjuk mutatni, és semmi többet. Komoly nyomás volt felénk, hogy miért nem mutatunk flashbackeket, miért nem vágunk el, de abban nagyon egyértelműen fogalmaztam, hogy ezeket semmiképp sem fogjuk csinálni. Aztán jött az a strukturális ötlet, hogy minden nap egy új beteg, ezzel imitálva egy valódi praxis mindennapjait. Ebben segített az is, hogy a Terápia előtt évekig dolgoztam napi szappanoperákon, így lett némi gyakorlatom abban, hogy napról napra láttassuk az eseményeket. Az utolsó ilyen döntés pedig az volt, hogy péntekenként majd a főszereplő terapeuta megy el a saját pszichológusához. Nagyon fontos pont volt ez, mert ezzel mondjuk ki azt, hogy ez nem öt különböző történet, hanem egy, és az róla szól. Ő a főszereplő a sorozatban, az összes páciense az ő dolgaira, problémáira reflektál valahogyan. Ez tette azzá a Terápiát, ami.
A sorozat ország-specifikus verzióinak adaptálásában is részt vett. Más országok, más kultúrák – mik voltak a legmeglepőbb változtatások?
Az egyik igazából itt történt, a magyarországi változatban. Az eredeti első évadában nekünk egy vadászpilótánk volt, aki Gázát bombázta, belőle a magyar változatban üzletembert csináltak. (Nagy Ervin karaktere, akinek a cége egy korábban kirúgott munkatársa lemészárolta a családját, majd öngyilkos lett). Ez egészen briliáns volt, mert fogták az alapfigura legbelső magvát, és azt a saját kultúrkörükbe emelték egy nagyon okos és mély megoldással. A többi országban legfeljebb azon változtattak, hogy hol szolgál a pilóta. Bátor és bölcs döntés volt, hogy a karakter lényegét megtartva adaptálták a saját kultúrájukba a figurát úgy, hogy azzal egy nagyon is valós és aktuális problémára reagáltak. Szintén érdekes, amit Japánban csináltak: fogták az egész történetet, és átemelték egy iskolába. Japánban ugyanis gyakorlatilag nem létezik pszichoterápia – ők egyszerűen csak öngyilkosok lesznek. Van viszont pszichológiai tanácsadás az iskolákban. Így a japán verzió egy gimnáziumban játszódik, a tanácsadó a főszereplő, és még a karakterek is stimmelnek, annyi különbséggel, hogy mindannyian tinédzserek. Az oroszoknak is volt egy említésre méltó változtatása: ez volt az egyetlen ország, amely ragaszkodott ahhoz, hogy a főszereplő terapeuta nő legyen, mert úgy gondolták, hogy ezt a munkát Oroszországban sokkal inkább nők választják.
Kreátorként aposztrofálja magát – mit jelent ez a gyakorlatban?
Gyakorlatilag azt, hogy minden olyan munkát elvégzek és mindent megteszek, hogy megvédjem az alkotásomat. Tehát van egy ötletem, azt elkezdem fejleszteni, ettől a ponttól kezdve van, hogy írok, van, hogy csak felügyelem az írást, van, hogy meg is rendezem az ötletem, sőt, a legtöbbször így van, és mindig jelen vagyok producerként, hogy kontroll alatt tartsam a folyamatokat. Tévés kreátornak lenni ezeket a dolgokat mind jelenti. Természetesen soha nem egyedül csinálom mindezt, mindig együtt dolgozok másokkal már a projekt korai szakaszában is, mert úgy szeretek dolgozni, hogy folyamatosan ötletelünk, együtt gondolkodunk.
Mit gondol a sokat emlegetett, most is tartó televíziós forradalomról?
Azt gondolom, hogy az igazi aranykor valójában nem most van, hanem tíz éve volt, sőt, még inkább húsz éve, amikor az HBO elkezdte az egészet az Ozzal, a Maffiózókkal, a Dróttal, a Sírhant művekkel, a Szex és New Yorkkal – mind eredeti, úttörő tévésorozat. Akkoriban az HBO még elég egyedül volt ezen a piacon, persze volt néhány konkurens, de nem volt ekkora a verseny, és ez nagyban segítette őket abban, hogy provokatívak és művésziek legyenek. A tévé ugyanis azon ritka területek egyike, ahol a verseny nem segíti elő a minőséget, épp ellenkezőleg. Amit láttunk a későbbiekben a verseny élesedésével, hogy mára – és ez engem személyesen is nagyon zavar – a sorozatok kilencvenkilenc százaléka műfaji sorozat, főként krimi, és még akad néhány sci-fi és vígjáték. De nem nagyon látunk már normális drámákat normális emberekről. Mintha a szépirodalom kilencvenkilenc százaléka detektívregény lenne, őrület.
Feltételezem, ez az alkotói munkát is megnehezíti.
Persze, hiszen ma a televíziózásban akkora a verseny, hogy ha nincsen holttest és szex a sorozatodban, akkor már észre se veszik, és az első kérdés, amit egy tévétársaság feltesz az, hogy oké, de hol a holttest? Nagyon remélem, hogy ez a helyzet hamarosan visszaáll a normális működésre olyan értelemben, hogy visszatér a tévésorozatok sokszínűsége. Mert igen, nagyszerű ez az időszak, de a sorozatok kilencven százaléka így is szemét, talán egy vagy két jó sorozat készül évente. A másik gond, hogy Amerikában minden sorozatból túl sok évad készül. Nagyon kevés ellenpélda van, főként a brit televíziózásban, ahol csinálnak, mondjuk, hat epizódot nagyon erősen sűrítve, ami már sokkal jobb. Ha fognánk az összes amerikai tévésorozatot, és összezsugorítanánk körülbelül két vagy három évadra, évadonként hét epizódra, mestermű lehetne az összes. Most viszont elnyújtják, csak nő és nő az egész, és elfelejtik, mi volt az az eredeti cél, amiért az egész ötletbe belevágtak – és természetesen mindennek az oka a pénz.
Min dolgozik jelenleg?
Több projekt is fut, de most elsősorban egy, az HBO-nak készülő projekten dolgozom Izraelben showrunnerként, most nem én rendezek, nagyon jó rendezőnk van szerencsére. Ez egy politikai-történelmi sorozat lesz, ami a 2014-ben Izraelben történt gyilkosságokról szól majd, amelyek aztán háború robbantottak ki. Ez egy igaz történet, ám a valódi célja megmutatni és megpróbálni megérteni a gyűlölet-bűncselekmények valódi természetét.
