Térképen is követhető, százötvenedik epizódja felé közeledő Ismeretlen Budapest-sorozatunkban korábban a város legkülönbözőbb pontjain álló – így a Népligetnél, a Blaha Lujza tér mellett, vagy épp a Pest határán lévő Aranyhegy villái közé bújt – rejtélyes tornyokat, környezetébe szürkült egykori csodákat, vagy épp városi legendákat mutattunk be, de bemerészkedtünk persze a brit legénybúcsúsok és turisták tömegei által ellepett Zsidónegyedbe is, hogy megnézzük a város egyik legérdekesebb történetű épületét, a magyar kártya szülőházából lett bordélyházat, ami a századfordulón egy furcsa okkult csoport központjaként is szolgált, ma pedig a hetvenes évek magyar kenuzsenije, Wichmann Tamás kocsmájának ad otthont.
Ma is ezt a környéket vesszük szemügyre, és egy rövid sétával a turisták által kevésbé járt Síp utca egyik házához sétálunk el.
1937
A rövid utca eredetileg a Dohány utcából nyíló zsákutca volt, ami első nevét (Wildmann Gasse, 1758) a közeli Vademberhez címzett fogadó – ennek több mint kétszáz éves domborműve ma is megvan még, a fogadó helyén ma álló épület falába építve – itt élő tulajdonosa miatt kapta. Az utca két évvel később, 1760-ban született meg, telkeit pedig sorra kezdték beépíteni.
1804-ben egy itt élő család nevét – Pfeifer – vette át, ez 1874-ben előbb Síposra, majd a mai Sípra változott, az utcát szegélyező két-három szintes házakat pedig sorra felváltották a kor legnagyobb építészei által tervezett jókora, díszes bérházak.
1891-re itt készült el a II. világháború előtt a világ egyik legnagyobb zsidó hitközségének számító, Wesselényi utcai épületét kinőtt Pesti Izraelita Hitközség egykori székháza, illetve iskolája (ma ez a tömb ad otthont a MAZSIHISZ-nek, a BZSH-nak, és a Magyar Zsidó Levéltárnak) szemben álló épület már messziről vonzza a szemet, hiszen a sűrűn parkoló autókkal és szürke épületekkel teli utcában az egyszerűen ragyog:
A Síp utcai homlokzat / Fotó: Vincze Miklós/24.hu
A négyemeletes, függönyíves oromzattal és magastetővel zárt bérház egy igen keskeny, mindössze tizenhét méter széles nadrágszíjtelekre épült, Hild Károly által Steiner Áron díszműáru-kereskedő számára tervezett földszintes, műhellyel egybeépült lakóházat (1861) váltott fel.
A négy évtized alatt idejétmúlttá vált házra Steiner halála után néhány évvel a szállodatulajdonosként ismert Burger János csapott le, majd tüntette el az úgy, mintha sosem létezett volna.
A tetemes vagyonnal rendelkező Burger úgy döntött ugyanis, hogy itt építi fel saját, fényűző bérházát, melynek legnagyobb lakását a kor szokása szerint saját családjának tartja fenn, a többit pedig bérbeadja. A tervezési feladatra a később a magyar szecesszió egyik legsikeresebb testvérpárjává váló Löffler Bélát (1880-193?) és Löffler Samu Sándort (1877-1962) – a korábban már általunk is bemutatott Aradi utca Piatschek-ház (1907-1908), a Rákóczi úti Erdélyi-bérház (1912), illetve a Kazinczy utcai zsinagóga és bérház (1912-1913) tervezőit – kérte fel, akik lenyűgözőt alkottak:
amit a 2005-ben folyt külső felújításnak köszönhetően most már-már olyan formában érhetünk tetten, mint ahogyan azt a minden bizonnyal büszke Burger láthatta közel száztíz évvel ezelőtt.
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Az épület átadásakor készült fotókon persze még jóval több díszt láthatunk, melyeket a második világháború pusztítása, illetve a szocializmus gondatlansága, és a felújítások helyetti homlokzategyszerűsítések tüntettek el:
Archív fotók: Erdélyi Mór / Magyar Építőművészet, 1908/10
A mezzanin- (félemelet) és műteremszinttel is rendelkező ház kapcsán fontos megemlíteni az itt még pályakezdő, az első világháború végéig együtt tervező Löfflerékkel több projektben is együttműködő Migray József nevét, hiszen az erkély- és folyosói korlátok mellett a rézlemezekkel burkolt – néhány évvel ezelőtt szintén teljesen felújított, de a vandalizmusnak köszönhetően már hiányos –, életfáról csipegető arany galambokat, és két mókust (ez a tábla már hiányzik) mintázó kapu is az ő munkája:
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Itt még látszik az első lemezen lévő két mókus / Fotó: Erdélyi Mór/Magyar Építőművészet, 1908/10
A belső térbe lépve egy fokkal sajnos már szomorúbb a helyzet: a gyönyörű vörös majolika felett, illetve a mennyezeten lévő vakolatdíszeken, illetve gipszstukkókon már látszik az idő vasfoga, de még felfedezhetők a csőrükben élelmet vivő galambok, illetve a fészekben ülő, éhségtől türelmetlenné vált fiókák:
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
A csodák a lépcsőházban, illetve a belső udvaron azonban folytatódnak, hiszen a csiszolt üvegablakok még mindig őrzik az építtető monogramját:
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
A függőfolyosón, illetve a lépcsőházi korlátokon pedig tovább sorakoznak a homlokzati erkélykorlátokon már látott menórák, de apró madarak, pávák, illetve életfa-ábrázolások is előfordulnak:
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Az épület nem maradt sokáig Burger tulajdonában: 1914-ben már Hetényi Dénes és neje, 1920-ban pedig Bleier Ármin termény- és bőrkereskedő volt a tulajdonos.
Az utcára nyíló földszinti helyiségek természetesen üzlethelyiségekként működtek és működnek ma is, az udvari kislakások pedig műhelyeknek adtak otthont. Az emeleteket öt, minden igényt kielégítő lakás töltötte meg, a legfelső szint pedig sokáig fotóműtermet rejtett, bár az épület átadása után jó ideig a tervező Löfflerék közös irodája működött a tágas térben.
A Burger-bérház a két világháború közt a Városi Alkalmazottak Országos Szövetségének, illetve a Magyarországi Üvegmunkások Országos Szövetségének is otthont adott, egyik üzlethelyiségét pedig hosszú időn át Dinner Mór cukorkaügynök csokoládé-, fűszer-, gyarmatáru-, csemege- és cukorkaboltja foglalta el.
Neves lakókban sem volt hiány, hiszen a földszinten élt a szabadgondolkodó egyetemistákat tömörítő Galilei Kör főtitkára, az ügyvéd-politikus dr. Lukács Kornél, Lazarus Adolf (1855-1925), a Pesti Izraeita Hitközség Hannoverből meghívott főkántora, valamint Oberländer Endre (1903-2000) hídépítő mérnök és téglagyáros.
A Budapesti gettó 1944. novemberi megszületésekor természetesen ez az épület is csillagos ház lett, majd az épület a Fővárosi Tanács gondozásába került. Állapota ennek megfelelően gyorsan romlani kezdett, az ezredfordulón pedig a ház már könyörgött a felújításért és a Magyarországon ugyan csak névleges, de jól hangzó műemlékstátuszért.
Az Erzsébetváros honlapján látható képeket nézve már-már rá sem ismerünk a tizenkét évvel ezelőtt felújított homlokzatra (a ház ugyanekkor műemléki védettséget is kapott), de ez is bizonyítja azt, hogy a legszomorúbb helyzetből is talpra lehet állítani egy értékes épületet. Reméljük, hogy nemsokára a belső tér is épp így megújul majd, és Erzsébetváros újabb épülete ragyog majd úgy, ahogyan azt megérdemli.
