Három évvel ezelőtt robbant be a tévébe a Broad City és a You’re the Worst, két olyan sorozat, amely új állomást jelentett az amerikai televízió akkor már évek óta zajló bátrabbá, életszerűbbé és kísérletezőbbé válásában. A Comedy Centralon futó Broad City csajos sorozatnak álcázza magát, de valójában épp az a trükkje, hogy magához ragadja a „buddy comedy” (haverkomédia) korábban férfiaknak fenntartott műfaját: két főhőse, az általában beszívva tobzódó Ilana és Abbi (akiket a sorozat alkotói, Ilana Glazer és Abbi Jacobson alakítanak) úgy igázzák le a felnőtt világ elvárásaira fittyet hányó őrületükkel New Yorkot, hogy abban semmi hagyományos értelemben vett nőiesség nincs, sem viselkedésüket, sem a figurákat foglalkoztató problémákat tekintve.
Míg a Broad City főhősei számára a szerelem lehetősége nem központi kérdés, Stephen Falk You’re the Worstje (nálunk a Viasat6-on megy Gázos páros címmel) olyan értelemben tradicionális párkapcsolatos vígjátéknak indult, hogy a műfaj hagyományai szerint különféle buktatókat helyezett a főhősök elé, hogy aztán azokat leküzdve egymáséi lehessenek. A csavar itt az, hogy a férfi (Chris Geere) és a nő (Aya Cash) egyformán párkapcsolat-képtelen, mindketten végletesen nárcisztikusak, érzelmileg fejletlenek, és fogalmuk sincs, hogyan kellene őszintén kommunikálniuk a másikkal. A bukás eleve bele van kódolva az alapszituációba, már a főcímdalban is azt éneklik, hogy „úgyis elhagylak”.
Ők még Hillary Clintont is majdnem kúllá tették
Mindkét sorozat esetében kezdettől izgalmas kérdés volt, hogy vajon meddig folytathatók: a Broad City – ami szinte sportot csinál abból, hogy olyasmiket mutat és mond ki, amik tíz évvel korábban nem fértek volna el egyik csatornán sem – lényegében polgárpukkasztó szkeccsek gyűjteménye, és persze mindig ki lehet találni egy újabb „bekéjgázozva fetrengünk a fogorvosi rendelő padlóján”-jelenetet, de ha a figurákkal nem lehet érzelmileg azonosulni, mert nincsenek valós problémáik, akkor hamar kifárad a dolog.
Ráadásul a sorozat dramaturgiája elsősorban arra épül, hogy Ilana és Abbi folyamatosan szabotálják saját magukat, amikor éppen jól alakulna az életükben bármi, akkor gyorsan csinálnak valami bődületes marhaságot, amivel elszúrják, és ez nézőként egy idő után frusztrálóvá válik.
Én a második évad végére jutottam el oda, hogy inkább már bosszantottak, mint szórakoztattak a beszívva szerencsétlenkedő csajok, de bizonyára az alkotók is érezték, hogy már nincs hova fokozni a bizarr kalandokat, és a harmadik évadban nemcsak azzal foglalkoztak, hogy még elképesztőbb szituációkba keverjék a két főhőst, hanem a barátságuk dinamikájára is nagyobb hangsúlyt fektettek, amitől sokkal kedvelhetőbb lett az évad. Még egy amúgy kissé kínos Hillary Clinton-cameót is sikerült úgy beépíteniük, hogy teljesen passzolt Ilana és Abbi világába.
Hogy merre tovább, arról a héten elindult negyedik évad első része még pont nem mond semmit: Glazer és Jacobson egy olyan flashback-epizóddal nyitották a szezont, ami a két főhős megismerkedését meséli el. Ezt már az első évad végén meg akarták csinálni, de akkor Amy Poehler (a neves komika a sorozat egyik executive producere) figyelmeztette őket, hogy a nézők annyira még nem ismerik és szeretik ezt a két figurát, hogy kíváncsiak legyenek a háttértörténetükre. Őszintén szólva én még most sem tartok itt velük, de ez a nyitás jó alap lehet ahhoz, hogy érzelmileg többet invesztáljunk a figurákba. Szinte perverz kíváncsisággal várom, hogy tényleg efelé építkezik-e az új évad, vagy inkább az eddigi patkánykergetős, ex-pornósztárokat megzsarolós, agyeldobós vadságokat próbálják fokozni. Az évadelőzetesből annyi mindenesetre kiderül, hogy RuPaul és Steve Buscemi is felbukkan majd.
Az isten szerelmére, nehogy összejöjjetek!
A You’re the Worst is megérte a negyedik évadot, de ez a sorozat még nagyobb bajban van. Miután az első évad végén összehozta összeférhetetlen főhőseit, váratlan, okos dramaturgiai váltással adott lendületet a folytatásnak: a második és harmadik évadban bepillantást nyertünk azokba a gyerekkori traumákba és mentális problémákba, amelyek olyanná tették Gretchent és Jimmyt, amilyenek. A sorozat ilyen elmélyülésére és elsötétedésére egyáltalán nem lehetett számítani az induláskor, és akár így tervezték eredetileg is az alkotók, akár nem, sikerült olyan lélektani portrét megrajzolniuk a figurákról, amelyek teljesen helytállóak, Gretchen depressziója és Jimmynek az apjához fűződő ellentmondásos viszonya hitelesen és megrendítően magyarázzák jelenlegi kapcsolatteremtési kudarcaikat.
Ha a harmadik évad lett volna az utolsó, elbúcsúzhattunk volna tőlük azon a ponton, ahol elindulnak az alaposabb önismeret felé, reménykedhettünk volna abban, hogy valahol valamikor, a sorozat határain túl talán eljutnak oda, hogy működőképes kapcsolatot alakítanak ki egymással. Mivel azonban lett negyedik szezon is, muszáj volt a harmadik végén újra szétrobbantani a kettősüket, hogy legyen hova folytatni a sztorit – és, valljuk be, ez volt az életszerűbb megoldás, Gretchen és Jimmy túl sérültek ahhoz, hogy tartósan egy párt alkossanak. És pont ez a gond: minél jobban megismerjük őket, annál világosabbá válik, hogy nem kellene együtt lenniük.
Az új évad első része – olyan túlzásokkal operálva, mint beköltözés egy öregek otthonába és crackszívás – azt mutatta be, hogy milyen mélyre süllyedtek mindketten a szakítás után, a második részből és a sorozat témájából ítélhetően az évad a továbbiakban arra koncentrál majd, hogy hogyan kerülnek ismét közel egymáshoz. Miközben ép ésszel csak annak lehetne drukkolni, hogy kerüljék el egymást a lehető legmesszebbre, és zárják le magukban ezt a mindkettőjük lelkét csak tovább mérgező történetet. Nem hiszek már Gretchen és Jimmy kettősében, és – body shaming ide vagy oda, kimondom – ha Gretchen nem kezd sürgősen valamit a szemöldökével, nézni sem fogom bírni ezt tovább.
Már nem kajtat pasik után az indiai Bridget Jones
Hagyományosabb fókuszú, a női hepiendet a sikeres párkapcsolatban kereső sorozat volt eredetileg a 2012 óta futó The Mindy Project, amelynek Bridget Jones-szerű főhőse elsősorban azzal lóg ki a sorból, hogy nem egy „all-American beauty”, hanem indiai származású, és molett. A főszerepet is alakító Mindy Kaling az első indiai-amerikai showrunner az USA-ban, úgyhogy a Mindy Project már a létezésével úttörő, nem feltétlenül baj, hogy tematikájában kevésbé az.
Ám a hatodik, egyben utolsó évad első részében Mindy sorsa érdekesen alakul: miután öt évad alatt pasik garmadájával randizott, Danny (Chris Messina) személyében megtalálta, majd elveszítette az igaz szerelmet, és gyereket is szült, most friss házasként visszasírja függetlenségét, mind szülész-nőgyógyász praxisa, mind kollégái-barátai személyes problémái jobban lekötik, mint a férje (Bryan Greenberg), akit a kegyetlen forgatókönyv szimpatikus jófiúból egy csapásra uncsi papuccsá alakított.
Ez teljesen új fejlemény a sorozat világán belül: nem a pasi hibái vagy egy másik, vonzóbb férfi felbukkanása zavarnak be Mindy párkapcsolatába, hanem azok a dolgok, amelyek a pasizáson kívül fontosak számára. A herceg menyasszonyán és a Micsoda nőn szocializálódott kamaszlány végre felnőtt, és rájött, hogy az élet nem csak a tökéletesnek képzelt szerelem hajkurászásából áll. Ez a fordulat már rettenetesen hiányzott a sorozatból, de azért nem tennék rá nagyobb összeget, hogy Mindy egyedülálló anyukaként búcsúzik majd el az utolsó részben.
Anyád lehetnék
A végére hagytam aktuális kedvencemet, a Better Thingst. Míg a Broad City hősei huszonévesek, a You’re the Worstéi és a Mindy Projectéi harmincasok, a zseniális Pamela Adlon sorozata eggyel idősebb generációval foglalkozik, az Adlon által alakított Sam nevű, háromgyerekes egyedülálló anyuka ötven körüli. A Better Thingsnek még csak most indult a második évadja, és nagy potenciál rejlik benne. Adlon, aki Louis C.K. feleségét játszotta a Lucky Louie-ban, és társírója volt a Louie-nak, C.K. közreműködésével indította útjára saját sorozatát, de ez mégis teljesen ő: Samet és családját önmagáról és három gyerekéről mintázta.
Négy nő él együtt egy Los Angeles-i házban, ebből kettő kamaszodik, egy pedig a hivatását (persze színész), az anyaságot, és a nőiségét próbálja összeegyeztetni. A Better Things úgy foglalkozik nagyon mai női problémákkal, hogy nem próbál erőltetetten valamilyen lenni, se nem térdcsapkodós komédia, se nem polgárpukkasztóan közönséges, se nem politizáló, hanem leginkább őszinte és természetes, és ettől – annak ellenére, hogy alapvetően vígjáték – szívbemarkoló. Már a főcímdala is minden idők legmegrázóbb anyás száma, John Lennon Motherje.
A jól eltalált hangvétel kulcsa nyilván maga Adlon a saját vagány, autonóm, mégis érzelmes karakterével; neki tűzön-vízen át szurkolni fogunk, miközben jókat röhögünk a férfiakat egy pillanat alatt megsemmisítő, a gyerekeit pedig azonnal helyretevő (vagy nem) szarkasztikus beszólásain. Alapvetés, hogy a tévében nem a rendező, hanem az író az úr, de biztos, ami biztos, Adlon a második évadban az utóbbi mellett az előbbi szerepkört is rekvirálta magának, ezúttal mind a tizenkét részt ő maga rendezi. Mint mondja: „Egyedül nevelek három lányt, és valahogy elboldogulok. Ha ez megy, akkor az is menni fog, hogy megrendezzek egy évadnyi sorozatot, amiben én vagyok a főszereplő”.
Címlapfotó: Comedy Central
