A Citadellának otthont adó, 139 méterrel a Duna fölé magasodó Gellért-hegyen már közel kétezernégyszáz évvel ezelőtt is állt település, hiszen a Dunántúlon, illetve Buda környékén a helyiekkel teljes békében élő kelták (eraviszkuszok) itt hozták létre az egyik fontos, sánccal körbevett településüket. Közösségük a rómaiak érkezésével se tűnt el, noha a lakókat a stratégiailag fontos hegytetőről Aquincumba telepítették át, bár a III. századig még itt állt a vallási központjuknak tekinthető Iuppiter Teutanus-templom.
A török korban palánkvár állt a tetőn, sőt, ott temették el a szentként tisztelt papjukat, Gürz Eliászt, aki miatt a hegy búcsújáró hellyé vált. Ez Buda visszafoglalása után sem változott meg, köszönhetően az 1715-ben felépült gellért-hegyi kálváriának, ami hiánytalanul a húszas évekig (az utolsó darabja pedig egészen 1951-ig) vonzotta az embereket.
Szüreti mulatság (a hegy oldalában egykor jókora szőlőültetvények hűzódtak), húsvéti ünnep, illetve körmenetek tették élettelivé a hegyet, a XIX. század azonban óriási változást hozott.
Az átalakulás a nagyszombati egyetem 1777-es Budára (majd 1784-ben Pestre) költözésével kezdődött, hiszen az intézménynek oktatási épületek, illetve botanikus kert (ennek helyén áll ma a két világháború közti modern építészet egyik legszebb, érintetlen példája) mellett egy jó helyen lévő csillagvizsgálóra is szüksége volt, hiszen az ideiglenesen az uralkodó által nem használt, a Pestre költözésig egyetemként használt királyi palota tornyában 1780-ban épült csillagda már nem felelt meg az igényeknek.
Végül a török erődítmény a Gellért-hegy tetején maradt romjain született meg több tervező – köztük a Magyar Nemzeti Múzeumot is alkotó Pollack Mihály – munkájának köszönhetően a Gellérthegyi Csillagda, Uraniae, vagy épp Budai Csillagvizsgáló néven ismert épület, mely 1815. októberében, a napóleoni háborúkat lezáró Szent Szövetség megkötésére összegyűlt három uralkodó, III. Frigyes Vilmos porosz király, I. Ferenc osztrák császár és magyar király, illetve I. Sándor orosz cár jelenlétében nyitotta meg kapuit a tudósok előtt.
Az épület mindkét oldalán kupolával végződő torony állt, melyeket a lényegi munkának helyet adó csillagvizsgáló terem kötött össze – ahogyan ez a tervrajzon is látható:
A következő három évtizedben a Csillagda természetesen a városról készült metszetek mindegyikén felbukkan, így Adolph Kunike 1825-ös, vagy épp W. H. Bartlett 1844-ben született munkáján is:
A legérdekesebb azonban a megnyitóhoz fűződik, hiszen ekkor készült egy, az éjszakai Budát mutató metszet, melyen sajkák egész sora áll a Dunán, jókora betűket hordozva. Az első három az uralkodók nevének kezdőbetűit jelzik, a többi pedig összeolvasva
feliratot adja:
Három évtizeden át világszínvonalú kutatások folytak a falakon belül, sőt, az Uranie hosszú időn át a hasonló európai építkezések mintájául szolgált, falai közt pedig a reformkor legfontosabb alakjai, így Kazinczy Ferenc, Döbrentei Gábor költő, és persze Széchenyi István fordultak meg.
Az épület ugyanakkor nem csak az égbolt vizsgálatában, hanem a pesti kulturális életben, illetve pontos idő meghatározásában is kulcsszerepet játszott, hiszen 1830-ban itt állították fel a delet mindig pontosan ütő harangot, melynek jelzését egy gyors sorozat épp fél perccel előzte meg, hogy az óráját igazítani vágyó emberek még időben elővehessék a zsebükből az órájukat, és felkészülhessenek a beállításra. Az intézményt ekkor irányító Tittel Pál így magyarázta ennek fontosságát:
Az 1848-49-es szabadságharc során a csillagvizsgáló, illetve a mellé épült igazgatói és személyzeti lakások és a harang is súlyos sérüléseket szenvedtek, hiszen Nagysándor József és Görgey Artúr csapatai az épületegyüttes közvetlen közelébe állította fel az ostromágyúkat – annak ellenére, hogy a tudósok le akarták őket beszélni erről. Az ötlet hadászati szempontból végül kitűnőnek bizonyult, hiszen Hentzi tábornok budavári erődben lévő védállásait innen, illetve a Naphegyről indított ágyúgolyókkal pusztították el.
A csillagdát az osztrákok azonban pillanatok alatt szétlőtték, értékei pedig még az ostrom alatt eltűntek, bár a műszerek és feljegyzések egy részét még sikerült megmenteni, így azok Egerbe, valamint az egyetem Szerb utcai pincéjébe kerülhettek.
A helyreállításra mutatkozó hangyányi esélyt a Haynau-féle véres megtorlások korszaka söpörte el, hiszen 1849. májusában már a hegy csúcsára, a romok, illetve az azt körülvevő kertek és szőlőültetvények helyére álmodták meg a Buda valódi védelmét ellátni képes, de a magyarok megfékezésére is ideálisnak tűnő erődítményt.
1850-ben a magyarországi erődítési kerület igazgatója, Emmanuel Zitta osztrák hadmérnök tervei szerint megindult az eredetileg egy erődrendszer első elemének szánt, 220 méter hosszú, négy méter vastag kőfallal védett Citadella építése, melyből hatvan ágyút irányíthattak Pest felé.
Az erődben 1854-ben jelentek meg az első katonák, de sem ők, sem a császár nem hitte volna, hogy a védmű alig egy évtizeddel később, az 1867-es kiegyezéskor már elveszti igazi célját. A katonaság végül 1899-ben hagyta el az épületet, de ekkorra az már másfél éve a székesfőváros tulajdona volt, és épp véget ért az épület katonai jellegének megszüntetése (1897-1898).
A zsarnokság szinonimájaként tisztelt Citadella teljes lebontásra azonban nem állt rendelkezésre elegendő anyagi forrás, így az most, százhúsz évvel később is a fővárost díszíti, noha az elmúlt évtizedekben több alkalommal hasznosították is: a második világháború idején légvédelmi bázisként, illetve raktárként és kórházként szolgált, a hatvanas évek derekától pedig szálloda működött benne (korábban erről itt írtunk):
1890-ben ugyan szó esett a csillagda újjáépítéséről, de erre végül nem került sor. A hegy lábánál azonban immár hetven éve működik a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat bemutató csillagvzisgálója, az Uránia, ahol 3D-filmvetítések mellett akár a jövőre száztíz éves Heyde-távcsövet is megnézhetjük, a Citadellában pedig két emléktábla őrzi a két évszázaddal ezelőtt megszületett épület emlékét.
