A főváros a két világháború közt egy csapásra neonfényben úszó metropolisszá vált, a Kádár-korban pedig tovább folytatódott a már akkor is népes, gyönyörű tipográfiai megoldásokat, vagy igazi műalkotásokat is felmutató neonörökség gazdagítása – ennek fényében igazi pusztításként értékelhető, hogy a rendszerváltás óta kétezernél is több neon tűnt el a főváros utcáiról. Köszönhető ez persze annak, hogy a reklámozott boltok már rég megszűntek, a reklámok pedig már hosszú évek óta nem világítottak, de annak is, hogy a házak esetleges felújítása után már nem volt igény a visszahelyezésükre. Néhány azonban még ma is a helyén áll, sőt, egy részük még mindig fényárban úsztatja az előtte lévő utcát, de a neonmentő csoportok és rajongók munkája ellenére is sorra, mindenféle előjel nélkül tűnnek el a sokak szívének kedves, vagy épp régi élményekre emlékeztető darabok.
Azt azonban kevesen tudják, hogy hogyan készültek a Fővárosi Vegyesipari Szolgáltató Vállalat neon gyáregységéből, vagy az ország bármely fényreklámokat gyártó üzeméből kikerülő, nagyobb karbantartás nélkül akár ötven éven át is világítani képes, főleg neont vagy argont tartalmazó, színpompás reklámok.
A Stereokroma egy kanadai vállalkozás, az Atelier Neon Family színfalai mögé enged bepillantást, és egy röpke negyedórás filmben mutatja be a folyamatot:
A már közel negyven éve ezzel foglalkozó Gérald Collard kezét látva már-már képesek vagyunk elhinni, hogy a csövek nyílt láng feletti meghajlítása (és az üveg vastagságának megtartása miatti fújása) tényleg ennyire egyszerű, neonreklámot pedig bárki készíthet, de a valóság ennél sajnos jóval lehangolóbb, és nem is vagyunk egészen biztosak abban, hogy az időtállóságuk miatt igen drágának számító munkák itthon valaha gazdára találnának.
