Noah Baumbach 1995 óta csinálja a jobbnál jobb filmeket, kicsit pech, hogy nem éppen a legeredetibb alkotásával került be végre a cannes-i versenyprogramba. The Meyerowitz Stories (New and Selected) című új munkájában hasonló terepen mozog, mint a Seggünkön az életben vagy A tintahal és bálnában: entellektüelek rugóznak különféle neurózisaikon, és ebbe az állapotba úgy beleragadnak, hogy képtelenek igazán elkezdeni élni az életüket. Akárcsak a Tintahalban, a helyszín most is New York, a középpontban pedig egy zsidó család áll, élén a saját magát meg nem értett zseninek tartó, szobrász apával, Harolddal, akit Dustin Hoffman alakít zseniálisan.
A hetvenes Harold, aki attól szenved, hogy sosem lett olyan elismert és sikeres, mint szerinte megérdemelte volna, már a negyedik feleségét (Emma Thompson, akit sajnos a zakkant alkoholista árnyalatok nélküli figurájába szorít bele a forgatókönyv) fogyasztja, második házasságából van egy Danny nevű fia (Adam Sandler) és egy Eliza nevű unokája (Grace Van Patten), harmadik házasságából pedig egy fia, Matthew (Ben Stiller) és egy lánya, Jean (Elizabeth Marvel). Harold nyilvánvalóan szar apja volt mindegyik gyerekének, és ehhez idős korában is konokul tartja magát: fiaival folyamatosan érzékelteti, hogy nem elegek, hiszen nekik is művészi pályára kellett volna lépniük – persze a napnál is világosabb, hogy ha így történt volna, végtelenül féltékeny lenne rájuk.
Danny egy rakás szerencsétlenség, aki soha életében nem dolgozott és akit nemrég elhagyott a felesége, viszont apaként helytállt és Elizával szokatlanul szoros a kapcsolatuk. Matthew szintén elvált, ám sikeres üzletember, az egyetlen, aki képes pénzt keresni a családban. Mindketten rettenetesen szenvednek attól, hogy az apjuk elhanyagolta őket gyerekkorukban és házasságról házasságra ugrált. Mint menet közben kiderül, lánytestvérüknek, Jeannek még ennél is több oka van arra, hogy ne engedje el a régi traumákat – aki a Homeland kemény amerikai elnökeként ismerte meg Marvelt, el fog ájulni, hogy a színésznő milyen csodálatosan hozza a megtiport szürke egérkét itt.
A három, élete egy pontján megrekedt és ennek megfelelően végtelenül éretlenül viselkedő férfi boldogtalansága nagyon vicces kis szkeccsekben tör a felszínre, melyekben mindannyian brillíroznak. A 2002-es Kótyagos szerelem (amelynek szintén a cannes-i versenyben volt a világpremierje) óta tudjuk, hogy Adam Sandler igazából egy sokoldalú, remek színész, aki képes érzelmes és sérülékeny arcát is megmutatni, csak ritkán veszi a fáradságot, vagy ritkán kap rá lehetőséget, hogy ezt kamatoztassa. Tökéletes Danny szerepében, amit túllendít a virnyogó, szánalmas, soha fel nem nőtt férfi-gyerek kliséjén, és olyan színekkel gazdagít, hogy minden gyengeségével együtt is simán kivívja az empátiánkat.
Hoffman csodálatos, ő a családját megnyomorító, önző művészt hozza úgy, hogy alakítása pont megáll mielőtt karikatúrába fordulna, és ettől a viszonylagos visszafogottságtól válik igazán hatásossá és eléggé emberszerűvé ahhoz, hogy amikor Harold kórházba kerül, kicsit össze is tudja törni a szívünket. Stiller is jó, de tőle már többször láttuk ezt a túlfeszített figurát, itt nem sok újat mutat.
Egy izgalmas felfedezés is akad: Van Patten, aki úgy néz ki, mintha Shailene Woodley húga volna, és Danny lányának szerepében egy kis pozitív energiát csempész nagyapja kiábrándultságtól fülledt levegőjű New York-i házába. Ironikus módon a fiúgyerekek helyett ő lehet az, aki majd továbbviszi a nagyapai örökséget, és a filmszakra készülő lány rövidfilmjei nagyban fokozzák annak a filmnek az élvezeti értékét és kattantságát, amit nézünk.
Nem véletlen, hogy a konkrét történetről nem esett sok szó, mint a film címe is tükrözi, a The Meyerowitz Stories inkább pillanatok gyűjteménye, mintsem egy nagy ívet leíró történet. A drámai csomópontok inkább csak azt szolgálják, hogy valamelyik figura sérelmei előtérbe kerülhessenek: ilyen Harold házának tervezett eladása, amit Matthew propagál, Danny viszont ellenez, aztán Harold új kiállítása, majd betegsége. A töredezett szerkezet miatt a filmnek nincs olyan erős érzelmi hatása, mint Baumbach némelyik korábbi munkájának, és ha jól is szórakozunk, pár nap múlva már nem sokra fogunk emlékezni belőle.
