Kultúra

Minden évben több, mint ötvenezer agár esik a spanyol vadászok áldozatául

A bikaviadaloknál sokkal több áldozattal járó szokás már hosszú ideje a vadászok életének része, megállításáért azonban senki nem képes eredményesen fellépni.

A spanyol Andalúzia és Kasztília hegyes-dombos tájairól származó galgók, azaz spanyol agarak egyetlen spanyol vadász mellől sem hiányoznak, hiszen munkaeszközként már több, mint ezer éve nélkülözhetetlenek.

A fajta Spanyolországon kívül nem igazán ismert, de szülőhazájában sem tesznek meg túl sokat a túlélésükért, sőt, a közel százhetvenezer vadász 490 ezer galgójából legalább ötvenezret egyszerűen megölnek.

Igen, jól olvasta, minden tizedik állat nem éli túl a két vadászidény közti hónapokat, hiszen vagy nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, vagy életben tartásuk galgueroknak (=agaras vadászok) hívott gazdáik számára egyszerűen felesleges pénzkidobásnak bizonyul, főleg úgy, hogy a szaporítótelepeket fenntartó tenyésztők már tíz euró (=3100 forint) körüli áron megszabadulnak a kennelekben tartott állataiktól.

A galguerók mindegyike legalább tízet tart a kutyákból, de nem ritka, hogy akár hatvan-hetven kutyát is összegyűjtenek egy szezon előtt, az idény végét jelentő februárban azonban egy részüknek meg vannak számlálva a napjaik, hiszen a kutyáktól a legváltozatosabb és leginkább gyomorforgató módon szabadulnak meg:

autók után kötik, kútba dobják, felgyújtják vagy mgmérgezik őket, savat itatnak velük, kutyaviadalokra kerülnek, felakasztják őket, vagy egyszerűen csak törött lábakkal kiteszik őket az erdőbe, hogy onnan már ne térhessenek vissza – az ő végüket sokszor az éhhalál, vagy a menhelyeken való altatás jelenti.

A megvásárolt, de feleslegesnek tekintett szukák még néhány hónapot kapnak az élettől, hiszen ők még világra hoznak egy almot, de aztán az ő sorsuk is szomorú véget ér.

A jól teljesítő kutyák persze túlélnek – főleg, ha fiatalok és erősek –, de az ő életük sem lesz álomszerű, hiszen a kelleténél jóval kisebb, fajtársaikkal telezsúfolt kennelben, száraz kenyéren kell élniük.

Nem meglepő tehát, hogy két-három vadászszezonnál tovább ők sem húzzák, hiszen az odafigyelés hiánya és a nem elégséges tartási viszonyok miatt hiánybetegségek és a képességeik csökkenése vár rájuk – ez pedig kevés kivételtől eltekintve bizony állatkínzásban és gyilkosságban ér véget.

A spanyol állam mindeközben nem igazán tesz semmit a pusztítás befejezéséért, hiszen csak a vadászatból évi egymilliárd eurót tesz zsebre, de a terület 27 ezer ember megélhetését is biztosítja. 2004-ben ugyan beiktattak egy, a kutyák kínzását tiltó törvényt, de mivel ezek a cselekmények mind magánterületen, vagy vadászmezőkön történnek, igen nehéz ezekről kézzelfogható bizonyítékot szerezni.

A galgók az ország törvényei szerint egyébként nem háziállatok, hanem munkakutyák, így nem vonatkoznak rájuk a háziállatokra érvényes törvények – szabadon lecserélhetőek és eldobhatóak tehát, épp úgy, mintha egy mezőgazdasági gépről beszélnénk.

A mediterrán országban természetesen több ezer agárvédő egyesület működik, de nekik csak arra van erejük, hogy kutyákat mentenek, vagy az egykori gazdákat a törvény elé citálják. Tudják, hogy a problémára nem tudnak hosszú távú megoldást nyújtani, hiszen ahhoz az emberek kutyákhoz fűződő viszonyát kellene megváltoztatniuk, hogy ezáltal értékelni kezdjék az életüket.

Fotók és információk: The Dodo, Oddity Central, Galgos del Sol, Yo Galgo!

Ajánlott videó

Olvasói sztorik