A XIX. század folyamán a briteknél óriásit robbant a tapétaipar: színpompás, gyönyörű fali tapéták jelentek meg, a különböző társadalmi osztályokba tartozók otthonai pedig – anyagi lehetőségüktől mérten – modern értelmben egyre otthonosabbá és kellemesebbé váltak.
A Halál azonban mindvégig a közelben ólálkodott – derül ki Lucinda Hawksley néhány héttel ezelőtt megjelent könyvéből, a tapéták halálos alkotórészére fényt derítő Bitten by Witch Fever: Wallpaper & Arsenic in the Nineteenth-Century Home-ból, amely 275 olyan viktoriánus kori tapéta másolatát is tartalmazza, melyek élénk festékanyagaihoz bizony
is használták, ügyet sem vetve az anyag által jelentett életveszélyre.
A könyv címét (Megcsípte a boszorkányláz) az egyik legismertebb tapétatervező, William Morris ihlette, aki művézeti munkái és családja – az övék volt az ország egyik legnagyobb arzéntermelő cége – miatt jócskán felelős volt a sokáig lappangó mérgezések kialakulásáért.
Közel érthetetlen, hogy a művész, illetve a gyártók miért nem kaptak észbe időben, de az óriási profit lehetősége minden bizonnyal felülírt mindenféle más megfontolást, ez pedig vitathatatlanul erős indok volt arra, hogy a világító sárga, gazdag kék és gyönyörű zöld színek megszületéséért fefelős anyagot továbbra se vonják ki a gyártási folyamatból, sőt, a tapéták egyre szélesebb rétegekhez jutottak el: míg 1834-ben mindössze 1,22 millió hengernyi készült belőlük, addig négy évtizeddel később, 1874-ben már 32 milló.
A kor embere előtt egyébként egyáltalán nem volt ismeretlen az arzén veszélyessége, hiszen patkányok és egerek ellen például minden otthonban találhatunk belőle egy keveset, de az azzal végzett gyilkosságok is gyakran köszöntek vissza a hírlapok első oldalain. Ennek ellenére az emberek gyógyszerekben, kozmetikai szerekben, de ruhák, vagy épp gyermekjátékok festőanyagai közt is találkozhattak vele, sőt, a legyek elriasztására nem ritkán a húst is abba mártották.
A tapétagyárakban éhbérért dolgoztatott munkások bőre előbb elszíneződött, részben a festékanyagok, részben pedig a nyílt sebeken át a véráramba jutott méregnek köszönhetően. Kisvártatva megjelentek a kelések és fekélyek, majd a máj- és immunrendszer-gyengülés, idegkárosodás és bénulás következik, sőt, a tünetek az állandó arzénutánpótlás mellett könnyen szívelégtelenséghez, vagy akár halálhoz is vezetnek.
A tapétát vásárlók a veszélyek ismerete ellenére nem hitték, hogy a színek távolról csodálva, vagy a festéket megérintve mérgezést okoznak, elfogyasztani, vagy nyalogatni pedig értelemszerűen eszükbe sem jutott volna, de a valóság ennél jóval rémisztőbb volt, hiszen az apró festékdarabok így is spontán leváltak, majd a levegőből könnyen a szervezetbe kerültek.
A legtöbb európai ország már a XIX. század derekán szigorú keretek közé szorította az arzénhasználatot, hiszen az orvosi könyvek terén már az 1850-es években számtalan, kapcsolódó tanulmány született, sőt, ismert egy 1862-es eset is – éppen Londonból –, melyben egy gyermek elhunyt, miután az összes zöld festéket lenyalogatta egy, a falról lefejtett jókora tapétadarabról.
