A Harry Potter és az elátkozott gyermek cselekménye ott folytatódik, ahol a hetedik könyv véget ér: a King’s Cross pályaudvaron, tizenkilenc évvel a roxforti csata után. A hét könyv főszereplői háttérbe szorulnak, átadva a stafétát a második generációnak: Harry és Ginny gyermekének, Albusnak, Rose Granger-Weasleynek és a Malfoy fiúnak, Scorpiusnak. A történet középpontjában a két fiú, Albus és Scorpius barátsága, valamint az apa-fiú kapcsolatok problémái állnak, a hírnév árnyékában, a kamaszkor küszöbén.
Sokak reményeivel ellentétben azonban nem egy újabb Potter-regényről van szó, hanem a történetet továbbszövő új színdarab szövegkönyvéről. Bár nem a kötet az elsődleges produktum, hanem a színi előadás, sok rajongó az új kiadványt is óhatatlanul olvasói szemmel nézi majd. Kérdés, hogy méltó helyre találhat-e így az Elátkozott gyermek Rowling opusza mellett. A könyv elolvasása után – a sebhelyes homlokú varázsló világa iránt érzett nem titkolt elfogultsággal – összeszedtem, milyen frontokon váltja be a rajongók reményeit a sorozat új darabja, és miben hagyhat kívánnivalót maga után.
A nosztalgiafaktor
A varázslóuniverzum rengeteg rajonóra tett szert az évek során. Kevés történet tudta úgy remegős-tenyérizzadós izgalomba hozni a legkülönbözőbb korosztályokat egy-egy új film vagy könyv megjelenésével, mint Harry, Ron és Hermione kalandjai. Elképzelhetetlen lenne, hogy ne vesse rá magát még ennyi évvel később is minden rajongó az új kötetre, amely, bár nem regény, mégis határtalan izgalommal tölt el mindenkit, akinek bármennyire is meg tudja dobogtatni a szívét a varázsvilág, nagy korsó vajsöreivel, beszélő festményeivel, szeszélyes lépcsőivel és tökös pitéivel. Ezért plusz pontnak róható fel a kiadvány javára, hogy az ember egy kicsit újra átélheti – már az újabb kötet megjelenésének tényén keresztül is – a gyermekkorát, a könyvesbolti előrendeléseket kísérő izgatott várakozást.
A tempó
Mindenképpen plusz pont, hogy dráma-formához képest kifejezetten olvasmányos, gördülékeny és izgalmas.
Az élmény
Bár a könyv valójában csak párbeszédekből és direkciókból áll, ezek sokszor nem csak a színészek mozgását, a színpad átalakulását instruálják, de nagyban hozzájárulnak a hangulatkeltéshez, helyenként szinte rövid leírásokba mennek át.
A potenciál
Igaz, hogy a műfajból adódik, hogy hosszabb leíró részeket nem tartalmaz, a környezet is csak a jelenetek előtti egy sor dőlt betűből derül ki, mégis egyértelműen érezhető, hogy mindez a megfelelő kezekben, jó színészek által eljátszva látványos és izgalmas előadássá elevenedhet a színpadon.
Rowling hiánya
Bár J.K. Rowling hozzájárult a színdarab megírásához az alapötlettel, valójában az írói munka nagy részét Jack Thorne végezte, akinek nevét olyan angol sorozatok kapcsán ismerhetjük, mint például a Skins. Bár a színpadra vihetőség miatti kötött terjedelem számlájára is írhatnánk a karakterek kétdimenziósságát és helyenkénti kidolgozatlanságát, mégis leginkább az író személyes kapcsolata a szereplőkkel, amely itt érezhetően hiányzik, az érzés, hogy ismeri őket, a motivációikat, valamint azt, hogy hogyan reagálnának bizonyos helyzetekben.
A megszólalások
A régi ismerősök számos megmozdulása nem kifejezetten jellegzetes, sőt, sok megszólalásukat akármelyik szereplő elmondhatná, ezáltal úgy érződik, mintha a szeretett figurák egyszerűen expozíciós céllal bukkannának fel, mondanivalójuk nem tükrözi a jellemüket vagy az érzéseiket, egyetlen céljuk a történet előregördítése. Mindenkinek a jellemét néhány szóban össze lehet foglalni, Ginny például megértő feleség és aggódó anya; Ron vicceskedő nagybácsi; Hermione okos és bátor. Ennek eredményeképp sokszor a reakciójuk egy-egy történésre nem bonyolult belső folyamatok eredménye, sokkal inkább olyan, mintha az író azt gondolta volna egy-egy megszólalás megírásakor, hogy: „Nézzük csak, Hermione okos és bátor, hogy reagálna erre valaki, aki okos és bátor?”
Senki nem beszél így
A dialógusok természetessége miatt is jobban jártunk volna, ha Rowling írja a drámát. A gyerekek egymás közötti beszélgetése több ponton hiteltelennek, erőltetettnek hat, és mindent összevetve kevéssé hangzik úgy, mint ahogy igazi gyerekek beszélnek, inkább mintha a Szívek szállodájának dialógusait vegyítené akciófilmekből ismerős frappánsnak vélt egysoros beszólásokkal, amik ugyan gördülékennyé teszik a beszélgetést, az olvasó fejében mégis felmerülhet, hogy vajon tényleg beszélnek-e így hús-vér tinédzserek.
Mi lett volna, ha?
A Harry Potter-széria nem kevés logikai bökkenője közül a leggyakrabban emlegetett a harmadik részben előkerülő időutazás. Maga Rowling is beismerte, hogy nem biztos, hogy kifejezetten okos volt belekevernie a történetbe, hiszen túl sok kérdést vet fel, túl sok a “mi lett volna, ha”, nem beszélve hurkokról és alternatív univerzumokról, amelyek miatt a legtöbb író bottal sem piszkálja meg a témát, akik mégis, azok is csak nagyon-nagyon óvatosan mernek hozzányúlni. Ennél fogva meglepő, hogy az írónő mégis ezt a szálat hozza vissza az új könyv alapötletéül. Az időutazás elkerülhetetlen következményeképpen a történet során több alternatív valóságba is belecsöppenünk, melyekben a szereplők élete a múltban megváltoztatott kicsi részlet miatt egészen másképp alakul. Ezek sem mindig állják meg a helyüket, az olvasó azon kapja magát, hogy elkezd gondolkozni, hogy bármelyik igazi szereplő a Harry Potter univerzumból vajon tényleg így viselkedne-e. Ez pedig nagyban hozzájárul a nem túl szerencsés, fanfiction-utánérzéshez, amely el-eltűnik ugyan az izgalmasabb jeleneteknél, de alapvetően végigkísér a dráma olvasása közben.
A világ
Vitathatatlan, hogy J.K. Rowling nagyon jó a világépítésben, ennek a képességének köszönhető nagyrészt az az élmény, amelyet a rajongók még ma is a Harry Potterhez kötnek: amikor ember megfog egy könyvet, és addig nem teszi le, amíg el nem fogynak a lapozható oldalak. Ekkor pedig előveszi az összes korábbi kiadványt, és próbálja addig olvasni őket újra meg újra, amíg meg nem jelenik a legújabb. És bár a Harry Potter és az elátkozott gyermek esetében a leírások hiánya miatt nem sok tér marad világot építeni, Thorne könyve túlságosan is a hét előző kötet világára támaszkodik, azoknak az elemeit, eseményeit böfögteti fel a szereplőkkel, míg újat nem igazán ad hozzá, és ha mégis, az nem illeszkedik tökéletesen.
A logika
A történetben megannyi logikai bukkanó és elnagyolt részlet készteti felszaladásra az olvasói szemöldököt. Egy ponton a gyermekek meg szeretnének szerezni valamit, amiről az univerzum ismerői számára nyilvánvaló, hogy megkaparintása több fejezetnyi tervezést és izgalmas, rizikós kivitelezést igényelne – emlékezzünk például a hetedik könyvben a Mágiaügyi Minisztériumba való belopódzásra. Ehhez képest a kérdéses tárgy a drámában egyik pillanatról a másikra, mindenféle magyarázat nélkül a főszereplők kezébe kerül. Nyilván szükség van tömörítésre, hiszen nem áll rendelkezésre több száz oldal a magyarázkodásra, de ez ebben az esetben a rengeteg emlékezetes momentum elfecsérlése mellett tátongó logikai szakadékokat eredményez. Vagy a százfűlé főzet: mindenki emlékezhet a második és a hetedik részből, hogy mennyi macerával jár az előállítása, mennyi nehezen megszerezhető összetevő, idő és energia függvénye. Az elátkozott gyermekben kis csúsztatással még a csapból is az folyik. Ez pedig olyasféle klasszikus hiba, amelyet a Star Wars előzményfilmek is elkövettek a fénykardok túlzásba vitt villogtatásával, ahogy ugyanez a minta számos rebootban és az eredetitől eltérő rendező által rendezett filmes folytatásban visszaköszön: mikor a feldolgozás minél több elemet próbál felhasználni az eredetiből annak érdekében, hogy igazinak tűnjön, ám ezeknek túlzásba vitelével épp az ellenkező hatást éri el.
Összességében azoknak, akik a varázsvilágba vágynak visszacsöppenni egy rövid nosztalgiázás erejéig, kellemes élményt nyújthat a Harry Potter és az elátkozott gyermek, a kritikusabb olvasóknak viszont megnehezítheti a könyv élvezetét a sok logikai bukkanó és önellentmondás. Azoknak pedig, akik igazi Harry Potter folytatásra vágytak, amilyet Rowlingtól megszokhattuk, könnyen csalódást okozhat.
Kontró Lili
