Kultúra

Mihez kezdhet negyven év házasság után egy frissen elvált háztartásbeli nő?

24.hu
24.hu

2016. 07. 17. 09:00

Pláne, ha rendmániás. "Nyuginyuginyugi. Lesz fehér ajtó." Svéd Matiné.
Korábban a témában:

Britt-Marie egész éjjel virrasztott. Hozzászokott. Az ember hozzászokik, ha egész életét valaki másért éli.

Természetesen sötétben ül, különben mit gondolnak majd az elhaladó emberek, akik látják, hogy ég nála a lámpa, mint valami bűnözőnél? De nem alszik, mert emlékszik, milyen vastagon állt a por a padlón, mielőtt kitakarított volna, és ha esetleg meghalna álmában, nem óhajtja kockáztatni, hogy majd bűzölög, és beteríti a por. A sarokban álló kanapék valamelyikén aludni szóba sem jöhet, mert annyira koszosak, hogy Britt-Marie dupla gumikesztyűben szórta rájuk a sütőport.

Esetleg alhatna az autóban. Már ha állat lenne.

A munkaközvetítős lány ugyan elmagyarázta, hogy talál szállodát a húsz kilométerre levő városban, de Britt-Marie nem tud még egy éjszakát eltölteni egy olyan helyen, ahol mások ágyaznak be neki. Tudja, hogy vannak olyan emberek, akik arról álmodoznak, hogy elutazzanak és megtapasztaljanak valami mást, de Britt-Marie arról álmodozik, hogy otthon van, és minden olyan, amilyen lenni szokott. Szeretné, ha Kent vele lenne, és a szekrényben egy majdnem teli flakon Faxin állna. Szeretné beágyazni a saját ágyát.

Nem mintha Britt-Marie kivetnivalót találna abban, ahogy a szállodai személyzet ágyaz be, magától értetődik, hogy nincs kifogása. De amikor Kenttel együtt szállodában laknak, mindig kirakja a „Ne zavarj!” táblát az ajtóra, beágyaz, és maga takarítja ki a szobát. Nem mintha ítélkezne az emberek fölött, egyáltalán nem. Britt-Marie-nak teljes mértékben ésszerű érvei vannak arra, miért cselekszik így. Ugyanis esetleg a takarítószemélyzet ítélkezik az emberek felett, és Britt-Marie nem óhajtja, hogy a takarítószemélyzet, amikor az esti megbeszélésen ül, azon csámcsogjon, milyen rémesen mocskos volt a 423-as szoba. Ez egy észszerű érv. Az emberek egyfolytában találkozókon ülnek, előítéletességre vallana, ha úgy gondolná, ez nem áll a takarítószemélyzetre.

Egyszer Kent elnézte a becsekkolási időt, amikor repülővel utaztak hazafelé egy szállodai tartózkodás után, bár Kent azóta is állítja, hogy „a rohadékok nem képesek a rendes időt feltüntetni a kicseszett jegyen!”, s így kénytelenek voltak az éjszaka közepén elindulni, anélkül hogy lett volna idejük lezuhanyozni.

Ezért kifele haladtában Britt-Marie gyorsan beugrott a fürdőszobába, és pár másodpercig folyatta a zuhanyt, hogy víz legyen a padlón, amikor megjön a takarítószemélyzet, nehogy azt gondolják, hogy a 423-as szoba vendégei a saját mocskukban indultak neki.

Kent legorombította, hogy túl sokat törődik azzal, mit gondolnak róla az emberek. Britt-Marie egész úton a reptérig sikított a lelke mélyén. Egyáltalán nem érdekli ugyanis, mit gondolnak róla az emberek.

Az érdekli, mit gondolnak az emberek Kentről.

Nem is tudja, Kent mikor hagyott fel azzal, hogy érdekelje, mit gondolnak Britt-Marie-ról az emberek. Azt tudja, hogy valamikor érdekelte. Amikor még úgy nézett rá, mintha tudná, hogy ott van. Nehéz megmondani, mikor virágzik ki a szerelem. Egy nap felébred az ember, és hirtelen kihajtott teljes pompájában. Ugyanígy hervad el, egy nap hirtelen már túl késő. A  szerelemben és a balkonnövényekben sok a közös. Néha még a szódabikarbóna sem segít.

Britt-Marie nem tudja, mikor csúszott ki a kezei közül a házasságuk. Mikor lett repedezett és karcos, akármennyi alátétet használt is. Valaha Kent fogta a kezét, amikor aludtak, Britt-Marie pedig az ő álmait álmodta. Nem mintha nem lettek volna saját álmai, de Kentnek nagyobbak voltak, és a nagyobb álmokkal mindig nyer az ember ebben a világban. Ezt megtanulta. Így otthon maradt pár évet, hogy vigyázzon a gyerekeire, anélkül hogy saját gyerekekről álmodhatott volna. Otthon maradt még egy pár évet, hogy szalonképes otthont teremtsen a férje karrierjének, anélkül hogy saját karrierről álmodhatott volna. Szomszédok költöztek be, akik „hisztis boszorkánynak” nevezték, amikor nyugtalankodott, hogy mit gondolnak majd a németek, ha szemét áll a bejárat mellett, vagy ha pizzaszag van a lépcsőházban. Nem voltak barátai, csak ismerősei, leggyakrabban Kent üzleti partnereinek a feleségei. Egyikük egyszer felajánlotta, hogy segít Britt-Marie-nak elmosogatni vacsora után, aztán bepakolt Britt-Marie evőeszközös fiókjába kés-kanál-villa sorrendben. Mikor Britt-Marie döbbenten kérdezte, hogy mégis mit művel, az ismerős felnevetett, mintha viccet hallott volna, és azt mondta, „tök mindegy, nem?”. Azóta már nem ismerősök.

Kent azt mondta, Britt-Marie szociálisan inkompetens, ezért hát otthon maradt még egy pár évig, hogy Kent mindkettejük helyett szociális lehessen. Így pár évből több év lett, több évből meg az összes. Az évek már csak így viselkednek. Nem mintha Britt-Marie-nak ne lettek volna saját elvárásai, de egy reggel, amikor felébredt, belátta, hogy túl késő van elvárások szerint élni. Hogy semmire sem futja.Kent gyerekei kedvelték, legalábbis azt hiszi, de a gyerekek felnőnek, a felnőttek pedig „hisztis boszorkánynak” titulálják a Britt-Marie-hoz hasonló nőket. Olykor-olykor más gyerekek is laktak a lépcsőházban, és Britt-Marie főzött rájuk, ha egyedül voltak otthon. De minden gyereknek volt saját anyja és nagyanyja, aki előbb-utóbb hazajött. Aztán felnőttek. Britt-Marie-ból hisztis boszorkány lett. Kent azt mondta, szociálisan inkompetens, ő pedig elfogadta, hogy nyilván igaza van.

Így végül nem sok vágya maradt: egy erkély, meg egy férj, aki nem megy golfcipőben a parkettára, és aki beteszi az ingét a szennyesbe külön kérés nélkül, és aki azt mondja, finom volt a vacsora, anélkül hogy ő megkérdezné. Egy otthon. Gyerekek, akik bár nem az övéi, de azért hazajönnek karácsonyra. Vagy legalábbis kitalálnak valami álindokot, hogy miért nem. Egy megfelelően elrendezett evőeszközös fiók. Ablakok, amiken keresztül látja a világot. Valaki, akit érdekel, hogy Britt-Marie különleges alapossággal készítette el a frizuráját. Vagy legalábbis úgy tesz, mintha érdekelné. Vagy legalábbis hagyja, hogy Britt-Marie tovább tettessen.

Valaki, aki mikor hazajön, észreveszi a felmosott padlót, a meleg vacsorát, hogy Britt-Marie megerőltette magát. Mert az emberek olyanok, mint a vacsora. Jelentésre van szükségük. „De szépen elrendeztél mindent!” Ez jelent valamit.

Talán a szív csak akkor törik össze, amikor az ember elhagy egy parfüm- és pizzaszagú kórházi szobát, de sokkal könnyebben törik, ha előtte néhányszor már megrepedt.

 

Britt-Marie másnap reggel hatkor lámpát gyújt a konyhában. Nem mintha vágyna a fény után, hanem mert úgy gondolja, esetleg valaki látta, hogy ég a lámpa előző este, és ha azt a következtetést vonták le, hogy Britt-Marie az ifjúsági otthonban töltötte az éjszakát, nehogy úgy gondolják, hogy ő ilyenkor még alszik.

Áll egy régi tévé a kanapék előtt, amit bekapcsolhatna, hogy kevésbé érezze magát egyedül, de hagyja, úgyis csak foci megy. Manapság mindig foci megy, és akkor Britt-Marie már inkább egyedül van. Az ifjúsági otthon csöndesen körbeöleli. A kávéfőző az oldalán fekszik, és már nem villog. Britt-Marie leül a hokedlire vele szemben, és eszébe jut, amikor Kent gyerekei azt mondták Kentnek, hogy Britt-Marie „passzív-agresszív”. Kent nevetett, mint ahogy vodka-narancsozás után szokott a focimeccsek előtt, hogy az egész hasa rengett belé, még horkantott is hozzá, és azt válaszolta:

Á, nem passzívan agresszív, hanem agresszívan passzív!

Aztán annyira nevetett, hogy minden kiömlött a csomózott szőnyegre. Ez volt az az este, mikor Britt-Marie-nak elege lett, és szó nélkül átvitte a szőnyeget a vendégszobába. Nem mintha passzív-agresszív lenne, magától értetődik, hogy nem az. De azért mindennek van egy határa.

Nem attól lett szomorú, amit Kent mondott, hanem mert fel se tűnt Kentnek, hogy ő ott áll, közel, és hall minden szót. Nagyon is jól tudta, hogy Kent nem tudja, mit jelent az „agresszívan passzív”, de attól még megsértődött, mert jól tudta, hogy Kent szerint mit jelent.

 

A kávéfőzőt nézi. Egy gondtalan pillanatig átfut a fején a gondolat, hogy talán megjavíthatná, de aztán észhez tér, és visszahúzza a kezét.

Semmit sem javított meg, amióta házas. A legbiztosabb volt megvárni Kentet.

Kent azt állította, amikor nőket látott a tévében, akik építkezős vagy felújítós műsorban szerepeltek, hogy „a boszorkák még egy IKEA-bútort sem képesek összeszerelni”. „Nemi arányok”, mondta Kent mindig. Britt-Marie mellette ült a kanapén és keresztrejtvényt fejtett. Mindig olyan közel ült a távirányítóhoz, hogy érezze Kent ujjainak a hegyét a térdén, amikor arrafelé tapogatózott, hogy csatornát váltson és focit nézzen.

A kávéfőzőt nézi, határozottan összekulcsolja a kezét a csípője előtt. Aztán hoz még egy kis szódabikarbónát, és még egyszer kitakarítja az egész ifjúsági otthont. Épp ráöntötte az új adag sütőport a kanapéra, amikor kopognak. Beletelik egy kis időbe, amíg ajtót nyit, mivel pont egy kis időre van szüksége ahhoz, hogy beszaladjon a fürdőbe elrendezni a haját a tükör előtt, lámpa nélkül.

Kent sosem értette, miért fésülködik ennyit, mielőtt elmennek valahova. Különösen ha csak üzleti dologról van szó.

Mintha Britt-Marie-t az aggasztotta volna, hogy róla gondolnak majd rosszat.

 

Valaki ül az ajtó előtt, kezében papírdobozos borral.

– Ha – mondja Britt-Marie a papírdobozt nézve.

– Jó bor, tudod. Olcsó. Leesett a teherautóról, ugyi! – mondja Valaki elégedetten.

Britt-Marie nem tudja, mire gondol.

– De tudod, üvegbe kell tölteni, címkével meg más szarsággal, ha az adóhivatal kérdezi. „A ház vörösbora” a pizzériámban, ha az adóhivatal kérdezi, oké? – folytatja Valaki, és félig odaadja, félig meg odahajítja a dobozt Britt-Marie-nak, miközben áthuppan a küszöbön, és körülnéz odabent.

Britt-Marie olyan undorral nézi az olvadt hó és kavics keverékét, amit a kerekek hagynak a padlón, hogy akár ürülék is lehetne.

– Megtudakolhatnám, hogy halad az autóm javítása? – kérdezi Britt-Marie.

Valaki lelkesen bólint.

– Kurvajól! Kurvajól! Tudod, hadd kérdezzek valamit, Britt-Marie. Fontos a szín Britt-Marie-nak?

– Hogyhogy? – képed el Britt-Marie.

Valaki kitárja a karját.

– Tudod, van az az ajtó, ugyi. Kurvaszép ajtó, tudod. De talán nem ugyanaz a szín, mint az autó. Talán sokkal… sárgább.

– Mi történt az ajtómmal? – ijedezik Britt-Marie.

– Semmi! Semmi! Csak kérdés, ugyi! Sárga ajtó? Nem jó? Olyan, izé. Oxidálódott! Régi ajtó. Majdnem nem sárga. Majdnem fehér.

– Szeretném leszögezni, kizárt, hogy toleráljak egy sárga ajtót a fehér autómon! – háborog Britt-Marie.

Valaki hárítóan int a kezével.

– Oké, oké, oké, tudod. Nyuginyuginyugi. Lesz fehér ajtó. Semmi gond. Felesleges citrom a seggedbe. De fehér ajtó, izé. Szállítási idő!

Valaki gondtalanul biccent a bor felé.

– Szereted a bort, Britt-Marie?

– Nem – mondja Britt-Marie, nem mintha nem szeretné a bort, de ha az ember azt mondja, hogy szereti, mások még végül azt a következtetést vonják le, hogy az illető alkoholista.

Britt-Marie nem akarja, hogy az emberek következtetéseket vonjanak le.

– Mindenki szereti a bort, Britt! – vigyorog Valaki.

– Britt-Marie a nevem. Csak a nővérem szólít Brittnek – tiltakozik Britt-Marie.

Valakinek felragyog az arca.

– Nővér? Van egy izé? Még egy belőled? Király a világnak!

Valaki vigyorog, mintha viccelne. Britt-Marie rovására, feltételezi Britt-Marie.

– A nővérem meghalt, amikor kicsik voltunk – tájékoztatja Valakit, és le nem venné a tekintetét a papírdobozról.

– Ó… pokolba… én… izé… Részvétem – mondja Valaki szomorúan.

Britt-Marie összeszorítja a lábujjait a cipőjében.

– Ha. Kedves magától – mondja halkan.

Valaki vigyorog.

– A bor finom, de kicsit, izé. Zavaros! Át kell szűrni kávéfilteren néhányszor, ugyi, akkor oké! – magyarázza értesüléseit, mielőtt Britt-Marie táskájára nézne, és Britt-Marie balkonládáira a földön, majd még szélesebben vigyorog.

– Gondoltam, neked adom, tudod, üdv-az-új-munkahelyen-ajándékként. De már látom, hogy inkább, izé. Beköltözési ajándék!

Britt-Marie sértetten tartja maga előtt a dobozt, mintha ketyegne.

– Szeretném kihangsúlyozni, hogy nem itt lakom.

Valaki vigyorog.

– Hol aludtál tegnap éjjel?

– Nem aludtam – mondja Britt-Marie, és látszik rajta, hogy szeretné kihajítani a dobozt az ajtón, és befogni a fülét.

– Van olyan hotel, tudod – mondja Valaki.

Britt-Marie jóindulatúan bólint.

– Ha, nyilván az is abban a helyiségben van, gondolom? Pizzéria, autószerelő-műhely, posta, élelmiszerbolt és hotel? Milyen kellemes lehet, hogy sosem kell döntéseket hozni.

Valaki arcára kiül a hamisítatlan meglepetés.

– Hotel? Miért lenne hotel? Nem, nem, nem, Britt-Marie. Tartom magam az izé. Alapvállalkozáshoz!

Britt-Marie határozatlanul áll egyik lábáról a másikra, majd fogja a dobozt, és beteszi a hűtőbe.

– Nem szeretem a hoteleket – jelenti ki, majd bevágja a hűtőajtót.

– Nemár, a fenébe! Ne tedd a bort a hűtőbe, csomós lesz! – kiabálja Valaki azonnal.

Britt-Marie rábámul.

– Őszintén, feltétlen szükséges káromkodni idebent, mintha egy csapat barbár lennénk?

Valaki odagurul, és egymás után tépi fel a konyhafiókokat, amíg meg nem találja a kávéfiltert.

– Fenééébe, Britt-Marie! Megmutatom. Szűrni kell. Jó lesz. Vagy, tudod, össze lehet keverni Fantával. Van olcsó Fantám, tudod, ha kell. Kínából!

Megtorpan, amikor meglátja a kávéfőzőt. Vagyis hát, a maradványait. Britt-Marie kényelmetlenül cserélgeti a kezeit a csípője előtt, és látszik rajta, hogy szeretne láthatatlan porszemeket letörölni egy fekete lyukról, amiben aztán eltűnhetne.

– Mi… történt? – kérdezi Valaki először a felmosó nyelére, majd a kávéfőző maradványának oldalát beborító felmosónyél-nyomokra nézve.

Britt-Marie csöndben áll egy darabig, égő arccal. Lehetséges, hogy Kentre gondol. Végül megköszörüli a torkát, kihúzza magát, és Valaki szemébe nézve így válaszol:

– Kavicsfelverődés.

 

Valaki Britt-Marie-ra néz. Majd a kávéfőzőre. Majd a felmosónyélre. Aztán felnevet. Hangosan. Aztán köhög. Aztán még hangosabban nevet. Britt-Marie mélységesen meg van sértve. Nem akart humorizálni. Legalábbis Britt-Marie úgy gondolja, nem akart humorizálni, évek óta nem mondott semmit ilyen szándékkal, ha jól emlékszik. Így a nevetésen sértődik meg, mert úgy értelmezi, rajta nevetnek, és nem pedig azon, hogy vicceset mondott. Ezt feltételezi olyasvalaki létére, aki kellően sok évig élt egy olyan férfi mellett, aki nonstop humorizálni akar.

Az ő kapcsolatukban nincs ennél több humornak helye. Kent humorizált, Britt-Marie pedig kiment a konyhába mosogatni. Így osztották fel az életüket. De most itt ül Valaki, és köhögve nevet, hogy majd’ felborul bele a tolókocsi.

Britt-Marie ettől elbizonytalanodik, és a bizonytalanságra az elsődleges válasz az idegesség. Nem az agresszió, magától értetődik, mert Britt-Marie elvégre nem egy agresszív ember, de azért tüntetőleg elmegy a porszívóért, hogy nekiessen a sütőpor borította kanapéknak.

Valaki nevetése kuncogásba alakul, aztán azt motyogja: „kavicsfelverődés, kavicsfelverődés, kurvavicces, tudod.” Aztán elmereng egy pillanatig, mielőtt azt mondaná:

– Van egy kurvanagy csomag az autódban, ugyi.

Mintha ettől Britt-Marie-nak meg kéne lepődni. BrittMarie hallja Valaki hangján, hogy továbbra is vigyorog.

– Tudatában vagyok – jelenti ki, anélkül hogy megfordulna.

Hallja, ahogy Valaki az ajtó felé gurul.

– Akarsz, tudod, segítséget, behozni?

Britt-Marie válaszként bekapcsolja a porszívót. Valaki túlkiabálja a hangzavart.

– Nem teher, Britt-Marie!

Britt-Marie a lehető legerősebben húzogatja a porszívó csövét a kanapén. Újra és újra, míg Valaki fel nem adja, és azt kiabálja: „Jaja, tudod, van olyan Fanta nálam, ha kéne a borhoz! És pizza!” Aztán bezáródik az ajtó. Britt-Marie kikapcsolja a porszívót. Nem akar barátságtalannak tűnni, mert tulajdonképpen nem egy barátságtalan ember, de nem kell segítség a csomaghoz. Britt-Marie-nak fontos, hogy semmiféle segítséget ne kapjon hozzá.

Mert egy IKEA-bútor van benne.

És Britt-Marie egyedül fogja összeszerelni.

Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

Animus, 2016.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.