Alekszejben minden hamis volt, az is, amit írt, az is, amit mondott, és az is, ahogy öltözködött. Rőt és tömött bajsza volt, a haját középen választotta el és ráfésülte a fülére. Széles karimájú kalap, magas szárú csizma, csizmába gyűrt szürke pantalló, fekete, baloldalt átlósan gombolt, magas nyakú, méretre csináltatott selyem gimnasztyorka, kaukázusi bőröv. Idegenül mozgott a maga kitalálta jelmezben, olyan volt, mint egy módos paraszt, amikor fényképezkedni megy. Mindig meggörnyedt egy kicsit, valahányszor nő mellé került, mintha szégyellné, hogy magas, holott egyáltalán nem volt az, a hajlott háttal keltette ezt a benyomást, játszotta a behódolt hímet; be is dőltek neki a nőstények sorra. Pipázott, mahorkát szívott, ivott, énekelt, táncolt, tetszett is a kispolgároknak, az arisztokratáknak és a szociáldemokratáknak, akik mindig lelkifurdalást éreznek az úgynevezett nép iránt, amiről senki sem tudja, micsoda, de a szegények biztosan beletartoznak. Imádják a magasabb körök ajnározni a népi bumburnyákokat, és ha az illető óvatos, a szerepét elég jól játssza, és nem sérti meg a polgári etikettet, akár évtizedekig is eldagonyázhat a ráaggatott szerepben, történhet közben bármi, világháború, polgárháború vagy forradalom. Főleg a zsidók imádják a népfikat, és Gorkijjal nagyobb szerencséjük volt, mint a többi orosz iszákossal. Alekszej igazán szerette őket, azt mondogatta, hogy csak a zsidóktól kapott jót ifjan, míg az oroszok ütötték-verték; sose találkoztam még egy ilyen filoszemitával.
Amikor először láttam, bizalmatlanul vizslatott körül; csak résnyire nyitotta a szemét, úgyhogy nem is vettem észre azonnal, mennyire kék. Azt rég tudta, hogy a polgárokat könnyedén az ujja köré csavarja, a szolgákban viszont ellenséget gyanított, a szolgáknak jó a szimatuk, és átlátnak rajta. A nép tényleg gonosz, igaza volt. Én cseléd voltam, tehát ellenség. Soha nem ismertem senkit, aki ennyire gyűlölte volna a népet, amelyből állítólag jött, és amelyet állítólag képviselt. Az volt róla az első benyomásom, hogy nyomakszik, igyekszik, felfelé tör, könyököl, kelleti magát, a képét tenyérbe mászónak találtam, úgy izgett-mozgott, mint egy kurva, hülyeségeket beszélt, és beleszerettem.
Idősebb nőkre hajtott, akik segíthetik a pályán, a kedvükért kamaszos bájt és tartózkodó negélyt varázsolt az arcára, a húsos ajkaira, az előreugró, ősemberi szemöldöke alá. Ha nővel beszélt, elmélyítette a hangját, behízelgőn búgott, ebből tudni lehetett, hogy a nő kell neki.
Minden nő kellett ennek a bájgúnárnak. Megfordult a fejemben, hogy szólok az asszonyomnak, vigyázzon ezzel a műparaszttal, de aztán nem szóltam, tapasztalt asszony volt az én jótevőm, egész Moszkva a lábainál hevert, milliomosok imádták, éppen Szavva Morozovnak volt a szeretője, aki aztán Alekszej jó barátja lett. Sokszor kísértem el hozzá a palotájába az asszonyomat, utált is Szavva felesége, amíg élt. Szavva mindenben az ellentéte volt Alekszejnek. Hamisságnak a nyomát sem fedeztem fel benne, egyenes, tiszta lélek, noha alulról jött ő is; ami a szívén, az a száján, magának a cárnak is megmondta a véleményét, és nem győzte a milliomosok szemébe vágni, mennyire aljasok. Nem is kedvelték különösebben. Utálta a cári rendszert, és megvetette Nyugat-Európát, igazából Csehovval kellett volna barátkoznia. Mindent begyűjtött a kopasz tatár fejébe. Volt annyira elképesztő a memóriája, mint Alekszejnek, de sokkal gyorsabban gondolkozott nála, és úgy hadart, hogy néha nem lehetett követni. A pénzszerzés nem szórakoztatta, túlságosan könnyűnek találta, és csak jótékonykodott, ahol értelmét látta. Meg is ölette érte a családja, elegük lett abból, hogy elherdálja az örökségüket, amihez semmivel sem járultak hozzá, aztán persze ráfogták Kraszinra, aki utoljára járt nála Cannes-ban. Hivatalosan öngyilkos lett.
Tapasztalt asszony volt az asszonyom, mégis belepottyant Alekszej hálójába, vagy inkább fordítva, nem volt elég okos a műparaszt.
Ott voltam a közelükben első este, amikor Alekszej, a kétgyermekes családapa elmesélte, mit kérdezett tőle Nyizsnyij Novgorodban néhány éve Korolenko. Azt kérdezte, van-e családja. Alekszej azt felelte, hogy van. Helytelen, mondta állítólag Korolenko, magának szabadságra van szüksége!
Nekem erre a pimaszságra vér futott az arcomba, de Marija Fjodorovna jól tűrte, otthonos volt neki a nyomuló ripacsok minden fondorlata.
Alekszej imádott felolvasni, kikívánkozott belőle a színész. Gyakran olvasott fel Csehov meg Leonyid Andrejev műveiből, Andrejevvel akkoriban még nagyon jóban volt. Felolvasás közben rendszeresen elsírta magát. Különben is sokat és gyakran sírt nyilvánosan, nem volt könnyű hozzászoknom. Amikor Csehov Szakadékban című elbeszélését olvasta fel, vele zokogott az egész társaság.
Ráérősen mesélte a kalandjait, kevés volt bennük a poén, egy-egy alak nevében hosszan tudott beszélni és érvelni, az alakból ki nem lépve, mintha olyan drámát improvizálna, amelyiknek se cselekménye, se csúcspontja, csak szereplői vannak. Színésznek talán jobb lett volna, mint írónak, de így is végigszínészkedte az életét.
Egyszer Csehovnál voltunk Jaltában. Sokan voltunk, ott volt többek között Bunyin, Szkitalec, Csirikov meg egy Lazarevszkij nevű fiatal tiszt, aki mindenkit halálra untatott. Alekszej azt fejtegette, hogy nagy író ugyan Tolsztoj és Dosztojevszkij, de kártékonyak, mert passzivitásra nevelik a népet, és meg akarják akasztani a történelem kerekét. Némán hallgatták. Én arra gondoltam, Oroszországban ilyen írókat a nép nem olvas, nem is hallott felőlük, Alekszej butaságokat beszél. A provokációnak nem volt visszhangja, Alekszej megsértődött és elviharzott, mire szidalmazni kezdték: faragatlan, beképzelt fickó, hogy képzeli. Csehov akkor azt kérdezte: „Miért most háborognak, miért nem mondták a szemébe?”
Alekszej az ideiglenes színház hodályában olvasta fel az Éjjeli menedékhelyet, mert a színházat éppen tatarozták.
Rengetegen voltak jelen Szavva Morozovtól a fodrászokig, így lehettem ott én is. Az Anna nevű szereplő halálakor Alekszej elsírta magát és azt mondta: „De jól írtam ezt meg, az istenit, ez aztán tényleg jól van megírva!” Saljapin erre meglapogatta a vállát: „Jól van megírva, Aljosa”.
Sztanyiszlavszkij a könnyeivel küszködve kérte, hogy folytassa az olvasást. Mindenki ripacs volt, de Alekszej a legnagyobb.
Spiró György: Diavolina
Magvető, 2015
