Kultúra

Az igazság kegyetlen

Benke Ágnes
Benke Ágnes

szerkesztő. 2015. 05. 23. 09:00

A Frenák Pál Társulat a Budapesti Tavaszi Fesztiválon mutatta be új darabját, a Birdie-t, amely június 2-án látható ismét a Művészetek Palotájában. Az előadás kapcsán beszélgettünk a táncos-koreográfussal. 

Gyerekkorában állami gondozottként intézetbe került. Hosszú, magányos köröket rótt a folyosón, mígnem az előcsarnokban felfedezett egy tükröt, és elkezdett pózolni előtte. Pontosabban: sanyargatta magát, tekergette a végtagjait. Mi indította erre a különös önkínzásra?

Amikor elszakítottak a szüleimtől, megszűnt az érintés, a jelbeszéd, a mimika kommunikációs rendszere, és ott találtam magam több száz idegen gyerekkel együtt bezárva. Fájdalmamban bolyongtam éjszakánként a folyosón. Láttam, hogy abban a rettenetes intézetben pusztul a gyerektársaim lelke, morálja, aztán a teste is. Hat-hét évesen örökre eltűntek a süllyesztőben, javítóintézetbe kerültek, utána gyakran börtönbe, és sokan már fiatalon öngyilkosok lettek. Óriási lelkierő kell ahhoz, hogy ebbe ne haljon bele egy gyerek. Hogy túléljem, kitaláltam egy játékot: a saját testem felfedezését. A belső fájdalmamat külső gyötrelemmel próbáltam kioltani. Kicsavartam a karomat, áthúztam magamon, ugyanakkor láttam a tükörképemet, tehát egyúttal kívül is kerültem. Ez az ébredező erotikus vágyak csillapítását is szolgálta, és narcisztikus tartalma is volt. Szerencsére nem az lett a vége, hogy átfordult totális nárcizmusba, hanem elvezetett egy saját, új mozgásnyelvhez, a táncos-koreográfus pályámhoz. Bármi táplálhatja a kreativitást, a szüleinkhez való viszonyunk, a fájdalom, egy mozdulat, egy olvasmány, egy film, de a belső erőhöz mindenekelőtt saját magunkkal kell megbarátkoznunk.

Harminc évvel ezelőtt miért távozott Magyarországról?

Mert úgy éreztem, hogy megfulladok. Huszonhét évesen, többszörös kirekesztést megélve nem tudtam megvalósítani a tánccal kapcsolatos elképzeléseimet sem. Nem hagyták, mert nem volt klasszikusbalett-múltam. Azt az organikus mozgásrendszert, amiben én már akkor szerettem volna megformálódni, elutasította a korabeli magyar táncszcéna. Utólag nagyon hálás vagyok ezért, mert ha nem így történt volna, nem tapostam volna ki a saját utamat.

Frenák Pál Társulat  (Array)

Párizsban mi hozta meg az áttörést?

Csináltam egy kísérleti darabot a siketek színházában, amit véletlenül látott a kulturális minisztérium egyik embere. Mint a mesében: felfedezett, és bekerültem egy komoly párizsi színházba, a Châtillonba. Utána a Le Monde-ban megjelent rólam egy szép cikk. Azt írták, nem tudni, hogyan teremtődött ez az ember, honnan jön, nagyon erős belső meggyőződésből mégis képes kifejezni magát egy olyan sajátságos mozgásrendszerrel, amely nem illeszthető be semmilyen kortárs vonalba. Azt is hozzátették, hogy valószínűleg ez lesz az életem nagy problémája. És tényleg, azóta is ,,sehonnai bitang ember” vagyok. Nem Maurice Béjart, Pina Bausch vagy bárki más köpönyegéből bújtam elő, és nem is simulok bele egyik irányvonalba sem, pedig azt szeretik, ha valakihez, valamihez köthető az ember. Még mindig azt próbálgatják kideríteni, hová sorolhatnának be, ahelyett, hogy azt néznék, mi mindent tettem már le az asztalra. Persze a munkáimat sokan nem művészi alkotásoknak, hanem provokációknak minősítik, ráadásul azt vetik a szememre, hogy minden darabom ugyanarról szól.

Ingmar Bergman azt mondta: az ember mindig ugyanazt a filmet csinálja, csak közben egyre öregebb lesz.

Igen, erről van szó! Pina Bausch, Francis Bacon, Gilles Deleuze nem ugyanazt csinálta? Nagy József [a Trafó igazgatója – a szerk.] nem ugyanazt csinálja? De nem mindegy, ki hogyan csinálja ugyanazt. Szériában, üzleti megfontolásból nyomatja-e vagy mindig újabb szeletét mutatja-e meg ugyanannak a problémakörnek. Francis Bacon képeiről az mondhatja, hogy nincs különbség köztük, aki nem ismeri őket eléggé. Hogy ne lenne! Csak az eszméi változatlanok, ahogy az enyémek is. Az a legnehezebb és a legfelemelőbb, ha egyre inkább el tudunk mélyedni valamiben, és az eredményt időről időre képesek vagyunk megújult formába önteni a közönség számára.

Frenák Pál Társulat  (Array)

A Birdie, csakúgy, mint a többi darabja, megrázó lenyomata az élet törékenységének, az önazonosság keresésének, az elszigeteltségnek, az elbukásnak. Ez is nagyon személyes indíttatásúnak tetszik, és azt sugallja, hogy nincs kiút.

Magyarország szocialista rendszerében volt szerencsém megélni, hogy egy nagy, közös kalitkában vagyunk, de azon belül is volt egy kalitka, a siketeké és nagyothallóké, és abban még egy, az elszigetelt szülőktől elvett és intézetbe zárt gyerekeké. Tizennégy évesen úgy kerültünk ki onnan, hogy azt mondták: belőletek úgysem lesz semmi. A zömünk – ha nem ment tönkre teljesen már gyerekkorában – tényleg legfeljebb segédmunkás lett, de én többet akartam, és ez kegyetlenül nehéz volt. A Birdie mégsem rólam szól, hanem arról, hogy ahelyett, hogy kitörnénk valahogy, még jobban bezáródunk. Nincs kiút. Hát nem ilyen világban élünk? Ha erről a darabomról is úgy gondolják, hogy provokálok vele, vállalom. Azt mondom: vegyétek észre, hogy akármerre indultok, falakba ütköztök! Térjetek már észhez végre, és ne azzal foglalkozzatok, hogyan tudnátok egymást megölni, hanem azzal, hogyan tudnátok kiszabadulni abból a kalitkából, amibe beleszülettetek vagy belekényszerítettek! A valóság efféle megmutatását mindig is missziómnak tekintettem, és ezt tartom a kortárs táncművészet lényegének.

A Birdie különleges, ,,beszédes” díszlete is az ön ötlete alapján készült?

Lakos Dániel építész Logifaces nevű térbeli logikai játéka ihlette, és a Tervhivatal építészcsoporttal együtt csiszoltuk tökéletesre az ötletet. A variálható rácsszerkezet megvolt, de fedél volt rajta. Levettük a borításokat az alkatrészeiről, csak a gerince maradt, ezáltal megnyitottuk a dimenziót, és úgy vált éppen azzá, amit kerestem: egyfelől zárt, másfelől átjárható rendszerré. Megmutatja, hogy mindenen át lehet rágni magunkat, ha képesek vagyunk önmagunkat felemelni.

Frenák Pál Társulat  (Array)

Bánja, ha az egyszeri néző csak annyit lát meg az előadásból, hogy gyönyörű testű emberek a fizika törvényeit már-már meghazudtoló csodás módon mozognak? De az is előfordulhat, hogy még annyit sem; kibontatlanul elutasítja azt a csomagot, amit elé tár a színpadon.

Nem baj. A néző nem tanítvány, akivel feltétlenül meg akarok értetni valamit, de ha rezonálni kezd mindaz, amit látott, tovább fog munkálni benne az élmény. Elgondolkodtatja. Hiszek az utórezgésekben, azok az igazán fontosak. A Csajok bemutatója után odajött hozzám egy hölgy, és azt mondta, nem azért vett jegyet az előadásra, hogy hajuknál fogva vonszolt nőket lásson. Kikérte magának. Azt válaszoltam: nem lehetek tekintettel arra, hogy mi tetszik neki, nem tudhatom, éppen milyen lelki állapotban van, amúgy meg a nők rángatása nem arról szól, hogy személy szerint élvezetet találok benne. De ha ez annyira felzaklatta, gondolkodjon el, vajon miért, mert biztosan van valami oka. Az elutasítás a kötődés egyik formája.

A kritikusai azt is a szemére vetik, hogy a darabjai az erotikus vágyai körül forognak, ráadásul erős hangsúlyt kap bennük a homoszexualitás.

Az erotikus vágyak erősen átszövik mindannyiunk életét, megszenvedünk a beteljesülésükért. Ennek az alapszövetnek része lehet a homoerotika is, akkor is, ha nem akarunk tudomást venni róla. A hangsúlyt nem én helyezem rá, ez az érzet a befogadóban születik meg. Nem a saját vágyaimat vetítem ki a színpadra, arra semmi szükségem, hanem kérdéseket vetek fel a férfi–nő, a nő–nő és a férfi–férfi kapcsolatról is. Ezek kiben-kiben másként rezonálnak, az elfogadástól a harsány kirekesztő megbélyegzésig terjed a skála. A néző sok esetben azért érezheti magát kényelmetlenül, mert meg kell küzdenie az ítélete valódi okával, és kiderülhet, hogy önmaga előtt is leplezni akar valamit. Akár a saját viszonyát a mássághoz. Nemcsak a szexuális értelemben vett mássághoz, hanem bármilyen különbözőséghez.

Frenák Pál Társulat  (Array)

Anno arra, aki nem disszidált, ironikusan azt mondták: kalandvágyból maradt itthon. Rengeteg kalandból kimaradt az eltelt harminc évben. Mint világot látott ember, hogy érzi magát a mostani hazai pályán?

A külföldi munkáim miatt olyan szabadon élek, és annyira nem kötődöm semmilyen vonulathoz, hogy részben kívülálló maradtam. Ez egyszerre pozitív és negatív élmény, és épp ebből adódóan látom az óriási igazságtalanságokat. Bizonyos kulturális formációkat kormányoktól függetlenül ugyanúgy kitaszítanak, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. Ebben nem változott Magyarország. Az éppen pozícióban lévő embereknek mindennél fontosabb az egójuk. Újságíróktól is sokszor kapok negatív kritikát, sőt övön aluli ütéseket. El kell fogadnom őket. Ugyanakkor azt kérdezem: hol vannak a keményen fogalmazók akkor, amikor a kultúrafinanszírozás aránytalanságairól van szó?

Bármerre nézek, azt látom, hogy nem a minőség, hanem a mennyiség uralja a kultúrát. Senkit nem akarok megbántani, de felháborít, amikor a színpadot degeszre tömik, viszont hiányzik a mondanivaló. Megőrülök, ha látom a kínlódást, az elfecsérelt energiát és a kidobott milliókat. Hol vannak az ötletek, a kreativitás? Intelligens, kreatív módon öt–tíz szereplővel is lehet dolgozni, nem kell feltétlenül hatvanfős társulat. De az a legfájóbb számomra, hogy hosszú távú tervezésre, építkezésre nincs lehetőség, mert a független területen egyre csökkentik a működési támogatásokat. Sokan istennek képzelik magukat, pedig nem örökéletűek, a pozíciójukban végképp nem. Nekem is mindig elölről kell kezdenem. Ugyanúgy nem lesz semmim holnap, mint ahogy tegnap sem volt, és ma sincs.

Nemzetközi sikereket arató alkotóként is küzdenie kell azért, hogy munkája, megélhetése legyen?

Persze. Ténylegesen utána kell mennem a munkának nap mint nap, egész évben. Ha itt nem sikerül, külföldön kell találnom, mert magamon kívül a társulatom tagjaiért is felelős vagyok. Így volt ez régebben is, így van ma is. Ismerek olyan rendezőket, akik most nagyon lármáznak, amiért kisodródtak a pálya szélére, de amikor ők voltak döntési helyzetben, mi pedig alapvető egzisztenciális problémákkal küszködtünk, egyikük sem állt ki mellettünk, hogy legalább lélegeztető gépre kerüljünk. Nagyként őket sem érdekelték a magunkféle kisemberek. Az egész világunkat áthatja a kommunikációképtelenség, az együttérzés hiánya, a kirekesztés, a gyűlölködés. A színházi közegben ma már arra is képtelenek az emberek, hogy bemutató után azt mondják egymásnak: de jó, hogy itt vagytok, köszönjük. A kubai Nelson Reguera, aki már tíz éve dolgozik a társulatommal, tehát a szakma ismeri, nemrég megkérdezte tőlem, hogy lehet az, hogy van, aki nem köszön vissza neki. Ő örömmel akarja üdvözölni a kollégákat, de lefagyasztják az arcáról a mosolyt. Ez olyan, mint amikor bemész egy templomba imára, és megkérdezik, hogy merted oda betenni a lábad. Az egy szentély, nem az enyém, nem a tiéd, akkor sem, ha egy ideig te vagy a főpap. A színház a mi közös szentélyünk. Nem értik, hogy egy kollektív rendszerben vagyunk, mindegyikünk csak átutazóban.

Ha már egymás szavát nem halljuk meg vagy nem értjük, miért nem tudjuk legalább a táncszínházi előadások üzenetét könnyedén megfejteni? Hiszen a mozgás, a testbeszéd zsigeri képességünk.

Talán azért, mert elhessegetjük magunktól. Az igazság kegyetlen.

(Az interjút L. Horváth Katalin készítette.)

A társulat május 28-án a Tánc Fesztiválján, Veszprémben vendégszerepel a Birdie-vel. Az évadot a Győri Táncfesztiválon zárják a Fiúk című produkcióval.


Névjegy

Frenák Pál 1957-ben született Budapesten. Szülei siketnémák voltak, így első kifejező eszközévé a jelnyelv vált. Ebből ered különleges fogékonysága az arcjáték és a gesztusok, a test kommunikációja iránt.

Az 1980-as évek derekán Párizsba emigrált, ahol a klasszikus balett jeles képviselőivel dolgozott, de – többek között a Moulin Rouge-ban – megfordult a show világában is. Francia építész felesége révén megismerte a rendhagyó forma- és térhasználatot, ami Pier Paolo Pasolini olasz rendező filmjeivel, Francis Bacon brit festő munkáival, Gilles Deleuze francia filozófus írásaival egyetemben nagy hatást gyakorolt későbbi alkotásaira.

1990-ben saját társulatot alapított Párizsban, majd kilenc évvel később létrehozta francia-magyar együttesét; tevékenyen részt vett a Trafó Kortárs Művészetek Házának 1999-es megalakításában.

Kétszer nyerte el a Lábán Rudolf-díjat, 2002-ben Harangozó-díjjal, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, 2007-ben Imre Zoltán- koreográfusi díjjal, 2014-ben Budapestért díjjal tüntették ki, nemzetközi elismerései közül a rangos Villa Kujoyama koreográfiai díj Japánhoz fűzi.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.